474

Január 31. Szombat

Kis visszatekintés:

Cikkek a Mi, Határőrök című 1983-ban megjelent kiadványból. Kiadta a BM Határőrség Politikai csoportfőnöksége.

475

Január 30. Péntek

Végre otthon! Öt és fél hét után!

Nem tudtam hazaszólni, hogy megyek, nincs telefonunk, egyszerűen csak betoppantam. Azt levélben megírtam, hogy most már itt vagyok Pesten, de olyannyira izoláltan vagyunk benn, hogy szinte mindegy, hol van a laktanya. Annyiban jelent ez könnyebbséget, hogy hamarabb otthon vagyok és végig BKV-val megyek.
Iszonyú hideg van, a vékony félcipő, ami a kimenő ruházat része, olyan vékony talpú, hogy szinte érzem a lábujjaim közt süvíteni a hideg szelet. Nem vehettük fel a gyakorlóhoz hordott usankát sem, a tányérsapka viszont nem valami meleg darab és vajmi kevéssé védi a fület.

Pillanatonként változik bennem, hogy az egyenruhában bohócnak érzem-e magam épp vagy férfinak, mindenesetre ahogy felszálltam arra a buszra, ami közvetlenül hazavisz, rettentően szerettem volna találkozni valami ismerőssel, beszélni, beszélgetni valakivel, elmesélni dióhéjban, mi van velem, milyen a katonaság.

Ketyát, a szakácssuliból megmaradt barátomat augusztusban hívták be, honvéd lett Lentiben, vele tuti nem találkozom másfél évig, de a korosztályomból a többi ismerőseim közül még senki nem katona, mindenkinek új lenne, amit mondhatnék.

A forgóban állok, nézelődöm, hátha feltűnik valaki, hosszan merengek egy ferde félprofilra, amiben Nemes Józsit, a házunkban lakó srácot vélem felismerni. Várom, hogy mozduljon, hogy több látszódjon, kiderüljön őt látom-e, de közben eszembe jut, hogy nem szokott buszon utazni, amióta megvan a Wartburgja, csak azzal jár. Moccan a srác, tényleg nem ő az. Végigpásztázom a buszt újra, hátha látok valakit, hátha beszélhetnék igazi civillel, de nincs ismerős.

A megállótól hazafelé lassítva haladok, esélyt adva annak, hátha valaki meglát. Olyan szép, érzelgős jeleneteket képzelek el, hogy könnybe lábad a szemem. A hős jön haza a frontról, a szomszéd néni, amikor meglát, elsírja magát, hogy a haza védői közt lát, pedig olyan kis aranyos gyerek voltam nemrég.
A Veres Évi, akibe szerelmes voltam mindig, ugyan sose mondtam neki, bár többször is leköpőcsöveztem hátulról, meg gúnyolódtam vele, de sose vette a lapot, most a szívéhez kap, hogy milyen fess legény lettem, igazi férfi és a szemét le sem véve rólam, mellém szegődik. Kérdezgeti, hogy hogy bírom, azt hallotta, csak a legkeményebbek bírják végig, a többi begolyózik vagy öngyilkos lesz, pillái remegnek, ahogy aggodalmasan fürkészi az arcom amíg válaszolom, hogy azért ez nem olyan komoly, de az igaz, hogy keményeknek való. Mesélem, hogy mik vannak benn, látom, hogy egyre jobban elképed, növekvő csodálattal a szemében követ, és féltékeny pillantást vet a többiekre. Egy másik osztálytársnőmre, meg egy lányra, akivel kutyasétáltatás közben szoktam találkozni, akik szintén odaszaladnak, ahogy meglátnak, a karomat tapogatják, hogy megvagyok-e épségben, nincs-e valami komoly sebesülésem, és mielőtt visszamegyek a frontra, mindenképp tegyem tiszteletemet náluk.
Egy általános iskolai barátom apja, ellentmondást nem tűrően félretologatja a lányokat - ők könnyüket törölgetve állnak félre -, autogramot kér, majd teátrálisan kezet ráz velem a legnagyobb tisztelettel a tartásában és elmondja mennyire szeretné, ha a fia ugyanilyen erős, állhatatos és rendíthetetlen jellem lenne, mint én. A hazát megvédem, mondom erre lendülettel, a körülöttem lévők megkönnyebbülten sóhajtanak, a lányok felől szipogás hallatszik.

Még egy kicsit lassítok a lépteimen, belevillan a szemembe a valóság, a zebrán áthaladva csak egy kisfiú mered kerek szemmel az arcomba, az anyja, aki áthúzza az úttesten, felém se fordul. Közeledem a házunkhoz, nézem az emeleti ablakokat, hátha van szomszéd, aki épp ott áll és észrevesz.
De nincs.

Nyílik a házunk kapuja, többen jönnek egyszerre kifelé, a kamaszok köszönés nélkül suhannak el mellettem, a felettünk néhány emelettel lakó középkorú házaspár morózusan, összeszorított szájjal, szürke, fásult tekintettel néznek rám, látszik a kedvetlenség, hogy jaj megint köszönni kell, nem is viszik túlzásba, a férj csak bólint, a nő egy férfias "kívánokot" köhint felém, a lány a babakocsival meg ugyan barátságosabb sziá-t mond, de csak azért, mert megfogtam az ajtót, hogy ki tudjon jönni, amúgy rám se néz. Talán meg sem ismertek.

Egyedül szállok a liftbe.
Anyuékat nagyon megleptem, nagy az öröm, de azért fájt, hogy bennem maradt egy csomó dolog. Holnaptól már nem lesz rá lehetőség, mert reggeltől két napra teljesen elfelejtem a katonaságot, semmit nem akarok tudni róla, két napig nem is gondolok rá.

476

Január 29. Csütörtök

Végrehajtottuk a géppisztoly 1-es (kiváló) és éjszakai (nem megfelelő) lőgyakorlatot Piliscsabán. Egész jó móka.

Tetszett a nappali lövészet, elég jól lőttem, a szakaszunkban a legjobbat. Nem erény ez ennyi fakezű szakács közt, de én élveztem. Elképesztő erő van ezekben a fegyverekben, bár én olyan vacakot kaptam, hogy mindene lötyögött. Nekünk szakácsoknak a leselejtezése váró ősrégi darabokat adták.
Talán akkor mégis inkább erény a kiváló minősítés.

(A kép nem  korszak-azonos illusztráció. Forrás: hu.depositphotos.com)

A parancs szerint éjszaka 1-es célzott egyes lövéseket kell leadni, de a sorozat olyan szép fénnyel hasította a sötétet, hogy nem bírtam ellenállni. Rátapadtam az elsütőbillentyűre és addig húztam, amíg tartott az a tizenvalahány töltény a tárban, amit kaptunk. Ugatott a kezemben az AK, repkedtek a nyomjelzős lövedékek. Nem lehetett volna így egy sorozatban ellőni, de csak kicsit csesztek le, már a tisztek fülébe is eljuthatott, mennyire megszívattak az öregek és talán egy picivel óvatosabban kezeltek.

Holnap haza megyek, nem nagyon érdekelt semmi más. Öt és fél hete nem voltam otthon, nem voltam kinn a laktanyából.

477

Január 28. Szerda

Holnap lövészet.

Ma a kopasz szakácsok a hűtőkamrákat takarították, majd lefagyott a kezük a pléhfalakon, s mikádót nem vehettek fel. Mindnek lila volt a szája tíz perc után. Már kaptam részükről néhány gyűlölködő pillantást, de nem nagyon figyeltem, a vulkánkitörésem jobban izgatott.

Hallottam a Kónya hangját a hátam mögül, hogy megszívtam, meg ilyesmi, de nem érdekelt. A vulkán szétrobbanása után megpillantottam a zászlós bakancsát. Felegyenesedtem és tisztelegtem, a nyüzüge a háta mögül vihogott.

– Hallom katona, megint megtagadta a parancsot. Semmit nem hajlandó csinálni, csak kefével a kézben lóg egész nap, igaz?

– Zászlós elvtársnak jelentem, nem.

– Nem? Akkor mit csinál?

A faszkalap nyüzüge már a kezével takarta a vihogást.

– Jelentem, sikálom ezt a kockát itt.

A zászlós csodálkozva nézett rám.

– Milyen kockát?

– Jelentem, ezt a vajszínűt, itt a lábánál.

A kövér lepillantott.

Ezt a kockát. – dünnyögte – Minek súrolja ezt a kockát?

– Jelentem a Kónya határőr parancsára! Fehérre kell sikálnom.

Kövér izzadtságcsepp jelent meg a zászlós halántékán. Kónyáén is.

– Fehérre?

– Jelentem, fehérre!

Kónya feszengeni látszott hátul.

– De hisz ez vajszínű!

– Jelentem zászlós elvtárs, vajszínű!

Az altiszt ingerülten igazított a sapkáján.

– Mondja fiam, mióta súrolja fehérre a vajszínű követ?

– Jelentem, pont egy hete! Akkor kaptam parancsot rá a Kónya határőrtől.

Megremegett a háj a hatalmas hason.

– Kóóónya! Lépjen elém!

Az ostoba fajankó összetöpörödve bukkant elő.

– Maga egy hete szívatja ezt a szerencsétlen alakot?

A zászlós egész testében remegett a dühtől.

– És még van képe iderángatni megint? Mi az istent csináljak magukkal, hogy megértsék, az én időm drága ilyen hülyeségekre! Ez a katona hétvégén hosszú eltávozásra megy, maga meg három hétre minden kimaradásról, eltávozásról le van húzva! Lelépni!

Dühödten elrobogott, a bámészkodók villámgyorsan eltűntek, ketten maradtunk a megreccsent Kónyával. Rám meredt.

Csak enyhén mosolyogtam, finoman megveregettem a vállát:

– Kicsinek látszol innen…

478

Január 27. Kedd

A kopasz szakácsok kezdik kapizsgálni a dolgot, irigykedve figyelnek.
Nekik a sütők belsejét kell ma kitakarítani. Fejjel előre fekszenek a sütőtérben egész álló nap. Csak a lábuk lóg ki, visszhangzik a sok pléhdoboz, ahogy tüsszögnek, szitkozódnak benn. Zsíros az alja, büdös is, és amit az oldaláról lekaparnak beleragad a ruhájukba, a hajukba, amit a tetejéről, az meg belehullik az arcukba, szájukba, orrukba.

Nekem az ősrobbanás hihetetlen jól sikerült. Igaz, majdnem a konyha negyede állt a habzószóda porban, de ami kiment a kockámból, felsepertem és a lapátról jól meglendítve behajítottam a sütőkbe nekik. Kiabáltam, hogy vigyázzanak, de még így is volt, akinek az arcába ment, pedig nem is oda céloztam.

Jó nagy prüszkölést okoztam, de még így is örültek, mivel a raktárból semmit nem kaptak, talán könnyebben jön le a trutyi vegyszerrel, mint körömmel.

Délután jött a Kónya.

– OK, Dvorszky, elég lesz már. Hagyd abba. Fehér a kő!

Feszülten méregetett.

– Fehér? – kérdeztem.

Enyhült a feszültsége, megkönnyebbült, még egy kicsit ki is egyenesedett.

– Fehér! – mondta.

Gyanakodva összehúztam a szemöldököm, aggodalmas arckifejezéssel vizslattam a szemét.

– Te hülye vagy? Ez teljesen vajszínű. Tegnap még te is vajszínűnek láttad, emlékszel?

Indulatosan felemelte a mutatóujját.

– Dvorszky baszd meg, leszarom, hogy milyen, hagyd abba, fejezd be, kész! Elég! Érted?

– Nem tudom, hogy kamuzol vagy csak simán olyan hülye vagy Kónya, hogy nem emlékszel mit beszéltél tegnap, de ez akárhogy nézzük, nem fehér! Még mindig vajszínű! Majd abbahagyom, ha fehér. Érted?

Erre kitért a hitéből.

– Dvorszky baszki, ezt nagyon megszipkázod. Ha holnap meglátom a kezedben azt a kurva kefét, jelentem a zászlósnak! Nem fogsz velem szórakozni!

Elviharzott, s közben szétrúgta a készülő űrkikötőmet.

479

Január 26. Hétfő

Két hónapom letelt már!

A kopasz szakácsokat rászakították a sütőlapokra, trepnikre, sütőtálakra és sütőrácsokra. A körmükkel kaparászták a rájuk égett zsíros vacakot, csak néhányuknak volt akkora szerencséje, hogy talált valami fadarabot, műanyaglapot vagy valami szart a kaparászáshoz. Estére nyakig kormosak, izzadtak, zsírosak lettek.
Én ötödik napja sikálom a foltot.
Reggel szaladtam a keféért, ultrával megrajzoltam az Empire State Buildinget és leromboltam. A végére odaért a Kónya.

– Na, kisgyerek, most megtanultad, mi az illem. Azt hiszem elég lesz. Betörtelek. Abbahagyhatod.

Szeme csillogott, az arcán elégedett mosoly billegett. Visszamosolyogtam rá, majd a padló felé fordultam újra. Egy krokodil és egy cápa harcát rajzoltam fel éppen.

– Dvorszky! Jól hallottad, befejezheted.

Szép szája lett a cápának, nagyon eltaláltam.

– Befejezheted, vége. Elég lesz!

Kicsit bénáztam a hátúszójával, aránytalanul nagy lett. Újra kellett kezdenem.

– Dvorszky! Hagyd abba. Készen vagy!

A krokodilt is életszerűbbé rajzoltam, rendes lábakat neki.

– Dvorszky! Készen van!

Szinte kiabált.

Ekkor fordultam felé.

– Készen vagyok? Te ezt fehérnek látod?

– Hogy lenne fehér? Ez tökéletesen vajszínű.

– Na látod. Még nem vagyok kész. Én fehérre sikálom.

Folytattam a krokodillal. A szemem sarkából láttam, amint a nyüzüge intett a többieknek, hogy ez teljesen hülye. A krokodil nyerte a csatát, de felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Nagyon elégedett voltam. Szaladtam újabb adag ultráért és rögtön nekiláttam rákos sejtburjánzást imitálni. Ettől aztán rettegne az emberiség!

Elfogyott az ultra, de kaptam 50 kiló habzószódát, holnap ősrobbanást csinálok!

Hogy miért ilyen előzékeny velem a raktáros, nem értem. A többiek könyörögnek, hogy kapjanak valamit a takarításhoz, sikáláshoz, de általában elzavarja őket, hogy mit képzelnek, osszák be ezt a maroknyit egy hétre, nekem meg kiutal 50 kilót? Itt mindenki megőrült?
Én vagyok az egyetlen normális ember, akit meg a többiek tartanak kivétel nélkül hibbantnak. Nem értik, hogy nem borultam ki, miért nem hagyja el zokszó a számat, miért nem káromkodom, szitkozódom, tombolom ki magam, holott az, amit csinálnom kell, őszerintük már fel kellett volna őrölnie az idegeimet.

Az enyéimet! Vicces fiúk ezek. Kicsit se ismernek.

480

Január 25. Vasárnap

60 napom letelt már! Hatvan, hat van, 6one.
És még 480van van van még hátra.

Ma szabadnapos vagyok. Fekszem a körletben, alszom, pihenek. A többi kopasz szakácsot megint havat lapátolni vitték, engem nem bántottak az ügyeletesek, elterjedt a híre, hogy a Kónya szopat kegyetlenül négy napja. Sajnáltak is, meg hát a kegyelemdöfés joga az övé. Ő kell, hogy kivéreztessen igazán, hogy elkussoljak, megtörjek végre.
Hülyék ezek! Hahaha…

Nektek faszok, soha!

Ami ma letört az az, hogy megtudtam, meghalt Rodolfo.
Az egyik korombeli szakács mondta itt a körletben. Az ő szava járása volt a "csak a kezemet figyeljék, mert csalok".
Amikor a cigivel seftelt, akkor mondogatta állandóan. Ő találta ki azt is, hogy a vasajtót cigiért adjuk kölcsönbe. Azt a mennyiséget is ő felügyelte, ő osztotta ki a napi fejadagot, és aztán amikor az elfogyott, kerített máshonnan. Valahogy mindig volt cigarettája, rejtély, hogy honnan szerezte, de bármikor, bárki kért tőle, tudott adni.
A vasajtós cigivel beetette a többieket, utána kisebb szívességeket kért cserébe, pakoljanak össze rendesen a szekrényében, ágyazzanak be, pucolják ki a surranóját, ilyeneket, viszont egy idő után annyian tartoztak neki, hogy lassan kis császárként ugráltatta a körlettársaim. Vezéregyéniséggé vált, kikérdezték a véleményét, hozzá futottak a friss hírekkel, minden beszélgetésbe bevonták, látta-e kinn ezt, hallotta-e azt, járt-e civilben itt és itt. Ő lett a mindenben jól informált.
Valami vidéki kisvárosból került ide, jó kedélyű, közvetlen volt, vágott az esze, de az üzletben nem ismert tréfát, így mindenki azt gondolta, másban sem, ezért a privilégiumait nem vonták kétségbe.
Még emlékszem a kissé riadt szemeire, amilyen akkor volt, amikor idekerültünk. Nekem az egész jelenség hamisnak tűnt. Úgy láttam, hogy egy egész egyszerű srác, tán ilyen hatalma sosem volt, egyáltalán nem ilyen kinn civilben, de most valahogy elcsípett egy szerepet, amit jól csinál.
Gyakorlatilag én voltam az egyetlen, akire nem gyakorolt semmilyen hatást, nem dohányoztam, nem barátkoztam, és eszem ágában sem volt lekötelezettjévé válni bárkinek. De a többiek versengtek a kegyeiért és még az öregebb szakácsok is keresték a társaságát. Velem nem volt kapcsolódási pontja. De míg a többiek eleresztettek egyszer-egyszer valami sikamlósabb viccet velem kapcsolatban - amit meg én eresztettem el a fülem mellett, ő sosem piszkált.
Sőt.
Amikor néha összetalálkozott a tekintetünk, nem láttam benne ellenségességet, megcsillant a bizonytalanság, a tűnődő rokonszenv, meg valami könyörgésféle, hogy le ne leplezzem. Mintha ő is olyan kitaszított lett volna, mint én. Gyanítom belül egyedül lehetett. Nyoma nem volt a vagányságnak benne olyankor, ha összenéztünk.
Azt éreztem, hogy becsületes srác és ezt időnként a többiek tudomására kell hoznia, nem megy  másként. Hogy könnyítsen.
Amikor azt mondta "csak a kezemet figyeljék, mert csalok", akkor mondott igazat, akkor hozta a tudomására ezeknek, hogy hé faszok, át vagytok verve.
Mint egy viccen, úgy röhögtek.
- Áá Gyurikam, te egy nagy varázsló vagy!

És tényleg. Csak nem tudják mennyire.

Bejött a körletbe és elmondta, hogy Rodolfo meghalt. Felültem, megkérdeztem, hogy tényleg? Tényleg, mondta ő, fürkészte az arcomat, már a többiekhez beszélt, de még engem nézett. Nagyjából ennyit beszélgettünk egész idő alatt.

Én ültem elgondolkodva, Rodolfo járt az eszemben.
Gyerekkoromban sokszor láttam a tévében. Egész kicsinek idegenkedtem tőle, a gesztusai, az arca olyan fura volt, csalt és még mondta is.
De amit csinált, azt imádtam.

Most hirtelen elkezdett valódi múlttá válni a gyerekkorom, elkezdett szétporladni, nőtt a távolság, és megjelent a végérvényesség. Ma belém nyílalt, hogy a tévéből ismert, örökké létezőnek hitt szereplők szintén emberek, ők is kilépnek, eltűnnek. És a felhőtlen gyerekkoromat kézen fogva kísérik majd ők, a soha vissza nem térők, messzebb, egyre messzebb.
Végtelenül szomorú vagyok.

Rodolfo 1

Rodolfo 2

481

Január 24. Szombat

Reggel szaladtam a rejtekhelyre: nem tűnt el a kefe!

Ma a kis farok segítségével bombát rajzoltam ultrából. A farok volt a gyújtózsinór, végigégtem rajta és olyan robbanást sikáltam belőle, hogy csak na.

Mára az az általános vélemény, hogy begolyóztam. Rajzoltam óriás sünt, akire épp ráesik egy fiúcska, és rettentően sivalkodik, de jól sikerült a kamionba rohanó motoros esete is.

Mivel már nem mutogatok a szájára, csak a sikálással foglalkozom, öntelt vigyorgás állandósul Kónyán, azt érzi, most megtörtem. Többen noszogatják, hogy most már fejezze be, elég ez nekem.

A többi kopasz szakácsot havat lapátolni vitték délelőtt, nem öltözhettek át gyakorlóra, vékony fehér vászon nadrágban voltak kénytelenek kimenni, kékre fagyva érkeztek vissza, délután pedig a konyha összes edényét kellett fémtisztára vakarniuk.

Én még ma lejátszottam a Halálcsillag felrobbantását, a farokban repültem végig a csillagrombolóval.
Csodálatos volt.

482

Január 23. Péntek

Sikálom azt a másfél négyzetmétert, még nem fehér, de alakul. Egyre jobban élvezem.

Majdnem teljesen kocka, de az egyik oldalán szabálytalan alakú, hosszú farka van. A farok mentén kezdem a sikálást, lassan kanyarogva haladok a kocka felé, s minél közelebb vagyok hozzá, annál sebesebben nyomom, aztán gőzerővel suhanok bele.
Ott tulipán alakot rajzolok ultrával, és rózsát sikálok belőle.
Reggel hattól délután négyig.

Pazar rejtekhelyet találtam a kefének, nem kell aggódnom, meg lesz-e holnap. A hosszú nyelű sikakefe valóságos kincs. Nem kell hajolgatni, hanem majdhogynem álló helyzetből húzogathatja az ember a kefét. Igaz, hogy erőt így nem nagyon lehet kifejteni, szart se ér, amit így csinál az ember, de messzebbről, látványra olyan, mintha. Amikor nem nagyon figyelnek, akkor felegyenesedem és egy kézzel taszigálom a kefét. Arra felkapják a fejüket, ha abba hagyom, tehát mozognom kell. De csak akkor sikálom vadul, ha kedvem van rajzolgatni hozzá, meg ha épp rám koncentrálnak.

Ezt a kefét feltétlenül meg kell tartanom. Amúgy minden reggel kiosztják az eszközöket és a szolgálat végén meg le kell adni. Nem nagyon ellenőrzik, mit visz be az ember a raktárba este, így nem tűnt fel, hogy nem adtam le, mert ha leadom, akkor másnap nem biztos, hogy meg tudnám szerezni.
A raktárak felé találtam egy kis zugot, ahol nagy összevisszaságban az üstökhöz bevezetett vízcsövek tekeregtek. Ide lettek betéve a tojásos dobozok, meg a belevaló karton tojástartók. Ezek mögé dugtam be a kefét, amikor nem látott senki. Másodpercek alatt mélyre betoltam hátra és elé húztam a dobozokat. Holnap remélem meglesz még.

483

Január 22. Csütörtök

Ma is röhögve rendelt sikálni a nyüzüge. Látszott a szemén, hogy azt hiszi, most úgy szétszopat, az anyámat se fogom megismerni. Az örömét néha elrontottam azzal, hogy a szájára mutogattam, vagy úgy csináltam a számmal, mintha épp fújnék valamit. Ő messziről szitkozódott, fenyegetőzött, de aztán eluntam ezt is.

Sikáltam megint egész nap, reggel hattól délután négyig. Ebéd után szereztem egy hosszabb nyelű sikakefét, már hajlonganom sem kell. Óránként elballagok a vállamon a kefével, újabb doboz hypoért, ultráért, senki nem zaklat, azt gondolják, akkora szívás, amiben részem van, épp elég.

Szolgálat után most már csak fekszem, havat nem megyek lapátolni, napok óta már nem is nagyon kell. Senki nem piszkál, azt gondolják, azért vagyok csöndben, mert megzakkantam.

484

Január 21. Szerda

Reggel ébresztőnél figyelmeztettek a többiek, hogy a Kónyával vigyázzak, igazi pesti vagány, nem tűri, ha ellentmondanak neki, nagyon meg fog szívatni.

És tényleg, ahogy a konyhába léptem, elkapott és újra a tegnap reggeli ostoba vigyorával árulta el, hogy most igazán testhez álló feladatot talált.

Nem kommentáltam, hanem csak barátságosan megjegyeztem, hogy este kiderült számomra, miért fújják a belet.

– Ha megmondtad volna, mire kell, nem lett volna belőle ekkora balhé. – mondtam bizalmaskodó mosollyal.

Békülékeny hangulatban volt, átkarolta a vállam és cinkosan össze is kacsintottunk:

– Nem gondoltam Dvorszky határőr, hogy ezt egy szakácsnak mondani kell!

Mosolyogtunk egy kicsit még egymásra békésen, aztán megjegyeztem:

– Egy szakácsnak tán nem kell mondani, de egy igazi pestinek igen…

Gyanakodva figyelt.

–…én nem vagyok akkora paraszt, hogy mindenféle szart a számba vegyek! – mondtam és a nyomaték kedvért az ő szájára mutattam.

– Dvorszky! A kurva anyád! Széttéplek!

Ekkor már a sütőlap túloldalán voltunk, vigyorogtam rá kegyetlenül és ha elindult felém, a másik irányba mozdultam. Lassan ideértek a többiek, kérdezősködtek, majd magyarázták a Kónyának, hogy ne csináljon hülyeséget, egyszerűen csak szívasson meg, hogy beledögöljek.

Ez végül is mindenkinek tetszett, így a nyüzüge valamivel higgadtabban mondta el, mit csináljak.

A konyha egésze téglavörös burkolólappal volt fedve. Hatalmas előnye a vízállósága, annyi vizet locsolhattak ki nekünk az öregek, amennyit csak akartak. Volt egy másfél négyzetméternyi terület a húselőkészítő előtt, a sarokban, ahol nemrég csatorna-javítás miatt a munkások felszedték ezt a vörös burkolólapot, később aztán vajszínűvel pótolták. Idevezetett a Kónya miután lehiggadt.

– Itt ez a terület. Vajszínű. A feladatod, hogy ezt fehérre sikáld, kopasz! Azt gondoltam reggel, hogy egy-két óra elég lesz ebből, de ma egész nap ezt fogod csinálni, hülye gyerek!

Vállat vontam, messzebbről néha még mutogattam a hasamra, a beleimre, a számra, meg rá, miután egy vastagnyelű sikakefét szereztem. Őrjöngött, de közelebb nem merészkedett, mert ilyenkor látványosan megemeltem a kefét.

Fellocsoltam a vajszínű részt, nyomtam rá hypo-t, ultrát szórtam rá, hadd habozzon és nekiláttam. Ha elfogyott a hab, lenyomkodtam a vizet lehúzófával a lefolyóba és kezdtem mindent elölről. Egykedvűnek, de inkább jókedvűnek igyekeztem látszani, ne gondolja, hogy ez nekem olyan nagy büntetés.

Reggel hattól délután 4-ig sikáltam.

485

Január 20. Kedd

Ma egy kis nyüzüge, szarjancsi, nálam öregebb szakács elkapott a folyosón és röhögve mondta, hogy testhez álló feladatot talált nekem.

– Belet fogsz fújni, kisgyerek!

Kajánul vihogott, s miközben rángatott a konyha felé, minden szembejövőnek elújságolta, mit talált ki. Nem nagyon tetszett a dolog, az volt az érzésem, valami tréfa áldozata leszek. Közben egy hatalmas vájlinghoz értünk.

A barom rám vigyorgott.

– Na itt van! Fújtál már belet?

Rámosolyodtam.

– Köztetek majdnem minden nap kiokádom a sajátom!

Az emberem elkomorodott, megkapaszkodott az asztalban.

– Kapd be, kopasz! Ezt nagyon megszívod! Akartam hozni neked segítséget, de elbasztad, egyedül csinálod!

A dézsához lépett.

– Ez itt a remek disznóbél, megfogod, a szádhoz teszed és fújod. Tessék! Kezdheted!

– Én ezt szart a számhoz nem teszem! Tuti, hogy a TBC-s disznóké. Tetszett, ahogyan te csináltad, de én hozzá sem érek!

Önkéntelenül a szájához kapott, aztán elöntötte a vér az arcát.

– Hogy mondtad?

Fenyegetőn hajolt felém.

Megismételtem neki, meg sem rezdült közben az arcom:

– Ezt a gusztustalan trutymót nem teszem a számhoz.

Lassan, jól artikulálva ejtettem ki, ez láthatóan még jobban felbosszantotta.

– Dvorszky! Nem mondom még egyszer! Fújjad a belet!

Alig bírtam visszatartani a röhögést.

– Nem fújom!

Elakadt a lélegzete.

– Ez…ez parancsmegtagadás! Jelentem a zászlósnak!

Részemről rendben – gondoltam, megvontam a vállam és elfordultam.

Hallottam, amint elviharzott. Ácsorogtam, nekidőlve az asztalnak, senki nem piszkált, várták a kivégzésem. Negyed óra múlva megjelent a nyüzüge, nyomában fújtatott a zászlós, szeme vörös, nyilván jól felidegesítették.

– Na, mondja csak Dvorszky határőr, mi a gondja?

– Jelentem, semmi gondom nincs.

A zászlós mögött megcsóválta a fejét a nyüzüge, néhány szájtáti meg bólogatott neki, hogy látjuk, igazad van, ez tűrhetetlen.

– Mi az, hogy semmi? A Kónya határőr jelentése szerint maga megtagadta a parancsot. Igaz, hogy nem akarja a belet fújni?

(Mi a szarért akarják ezek a belet fújni?)

Kínlódtam, hogy ne kapjon el a röhögőgörcs, valahogy kipréseltem:

– Jelentem, igaz.

– Azonnal kezdjen neki, azt hiszi, nincs jobb dolgom, mint magának könyörögni?

A nyüzügéék elégedetten bólogattak, elintézettnek tekintették a dolgot. De…

– Zászlós elvtárs, jelenetem nem tehetem.

Zúgolódás gyűrűzött végig a tömegen.

– Hogy érti ezt?

A zászlós is egyre ingerültebb lett, nagy tohonya, kövér, disznó, hol az egyik, hol a másik lábára állt.

– Zászlós elvtárs, ha ezt a belet a számhoz teszem, attól félek, bele fogok hányni. Mégiscsak valami étel lesz belőle!

Zászlós feljebb tolta a sapkáját és mélyen a szemembe nézett. Nyugodt voltam és határozott.

– Igaz-igaz… Adjanak neki valami más munkát. – dörgött a nyüzügére – És Kónya határőr! Máskor ne zavarjon ilyen hülyeséggel, mert lehúzom a következő szabadságát, megértette?

Kónya határőr habogott valamit, aztán az asztalok közt inogva távolodó kövér testet hosszan követte a szemével.

Megfordult, azt hittem leharapja a fejem.

– Dvorszky! Ezt kegyetlenül megszívta! Holnaptól olyan munkája lesz, hogy elátkozza az anyját, amiért világra hozta! Földön csúszik majd kegyelemért!

Vállat vontam, de ez nem nyugtatta meg különösebben, még néhány órán át szitkozódott. Este egy parasztgyereket megkérdeztem, miért kell a belet fújni, kiderült kolbászt töltenek bele, és hogy ne tapadjon össze a töltésnél, mert akkor kiszakad.

Hát jó. Nem tudtam.

Pesti gyerek vagyok.

 486

Január 19. Hétfő

Ma a zászlós magához rendelte két öregebb társamat, egyikük rám mutatott, hogy nyomás velük, majd a laktanya egyik távolabbi, bunkerszerű épületéhez autóztunk. A raktár, bunker, garázs vagy mi, 4-5 méter széles, 10-15 méter hosszú, magas teremből állt. Az egyik oldalán hosszú sorokban, rengeteg téliszalámi kígyózott végig felakasztva, a másikon kb. 2-3 méter magasan lunchhús konzerv tornyosult.
– Nem bámészkodik! Körbe se néz! – csattan fel a zászlós, aztán jó néhány téliszalámival teli dobozra mutatott. – Ezeket tegyék a kocsiba.
Megpakoltuk az iderendelt dobozos UAZ-t téliszalámival.

A zászlós, amint végeztünk, háromfelé vágott egy negyed rúd téliszalámit és odanyújtotta nekünk.

– Maguk nem láttak semmit, erről szót se senkinek, értem? Na akkor lelépni!

Megjegyeztem az arcukat! – kiáltotta még utánunk.

Aztán utasította a sofőrt, kicsit lelassítottuk a lépteinket. Furdalt a kíváncsiság, mi lesz a bepakolt szalámival.



(Forrás: www.teliszalami.hu)

– Attila, vigye a szállítmányt a Paprika csárdába, tudja, ahova múltkor is. A tulaj pecsétnyomóval lezárt dobozt ad majd helyette, meg egy borítékot. Idáig érti? A dobozt visszahozza nekem, a borítékot a Pasaréti úti közértben adja a tulajnak, tudja. Ott bepakol tizenkét karton sertésmáj konzervet. Aztán visszajön és jelentkezik nálam. Megértette?

Attila elviharzott, mi meg elrágcsáltuk a zsákmányt.

Se ez előtt, se ezután, soha nem láttam többet téliszalámit a seregben.

487

Január 18. Vasárnap

Mára minden öreg szakáccsal összevesztem, legalább úgy utálnak engem, ahogy én őket. Állandó a torzsalkodás. Szakács a szakmám, pontosan tudom, mit, hogyan kell csinálni és a kőművesből, szobafestőkből hátszél hatására szakáccsá vált nagyképű tahók szakmaiságát lépten-nyomon megkérdőjelezem. Jobban mondva elmondom, hogyan kell. De szélmalomharc, semmit sem ér, a szokásaiktól nem lehet eltéríteni őket. Már a saját korosztályom is utál, mert bizonyos dolgokat gyorsabban végzek el, például zöldségek összeaprítását, mivel tanuló koromban tonnaszám kellett, rááll a kezem a késre.

Az aznapi menü áttekintésekor pontosan tudom, hogy melyik munkafolyamat a leglógósabb, még ha nem is látszik elsőre, azt elvállalom, míg a társaim végzik az igazi alja munkát. A fekete mosogatót eddig mindig sikerült elkerülnöm. Mindig találok magamnak olyan tevékenységet, amivel úgy tűnik, csinálok valamit, de amivel azért a nagy szopást elkerülöm. Az öreg szakácsok azért utálnak, mert jobban tudok mindent náluk és egy-egy feladatot úgy végzek, ahogy én látom jónak, nem úgy, ahogy ők. Persze találnak azért olyat, amiről azt gondolják, nagy szívás, mondjuk a koponya aprítás, de az is inkább vicces volt, és kitombolhattam magam. De lassanként mindenki ismer, mindenki utál. Este szolgálat után hallgatagon fekszem le a zajos körletben, reggel szótlanul készülődöm, napközben nem beszélgetek senkivel.

Réz Misi, Szabó Gabi merre vagytok??

Ma az első elméleti oktatásunk volt, de nem a konyhai, hanem a határőrizeti feladatokról. Gyakorlatilag új dolog nem hangzik el, megint belénk sulykolják, hogy a haza védelme a mi feladatunk, az első előtti lépcső vagyunk, nekünk a békeidőben történő határőrizet a kötelességünk. Háború esetén persze harci feladataink lesznek, de a haza védelmét elsősorban a honvédség látja el. Nekünk azt kell megakadályozni, hogy a külföldi befolyás begyűrűzzön, de elsősorban a tiltott határátlépés és a külföldre szökés bűncselekményét kell megakadályozni. Magyarul, nem engedünk ki a határon senkit. Ehhez a feladathoz minket megillet a fegyverhasználat joga.

Pontosabban:
"a határőrt fegyverhasználati jog illeti meg a tiltott határátlépés, az embercsempészés és a külföldre szökés bűncselekmény elkövetőjének, illetőleg az ilyen bűncselekmény elkövetésével alaposan gyanúsítható személynek az elfogására"

Nekünk valahogy a családban nem merült fel, hogy külföldre menjünk. Volt hétvégi telek, az adta a szabadságot Így a külföld nekem nem is nagyon létezett. Tanultam ugyan valamit '56-ról, hogy sokan kiszöktek, de nekem az is sokáig gyerekcsínyként fixálódott. Azt hittem, hogy olyasmi, ahogy most a konyháról kiszököm, vagyis hogyha nem figyel oda senki, akkor gyorsan lelécelek, lényeg, hogy jó időben kell elindulni, és gyorsan kell a bejárathoz menni. Gyakorlatilag ennyi, és kinn is vagyok - valami ilyen a szökés. Ha nagyon megszorongatnak, akkor azt is el tudtam volna képzelni, hogy amennyiben elkapnak, visszavisznek a rajtkockára. De hogy az életével játszik az, aki megpróbálja, csak itt a seregben tudatosodott.

Nekem sosem jutott eszembe, hogy át lehet menni másik országba. A külföld idegen bolygóként a fantasztikum határát súrolta, a szocialista országok is, de a nyugat az végképp. És hogy nekem lesz a feladatom megölni azt, aki mégis ki akar innen menni, az álmomban sem jutott volna eszembe.

Az egyetlen előnye a konyhai szolgálatnak, hogy kicsit távolabb kerültem a gyilkosság lehetőségétől. Nem akarok embert ölni, de ha rajtam múlik, nem maradok a konyhán.

488

 Január 17. Szombat

Ma bárddal kellett apró darabokra aprítanom a TBC-s disznók fejét, gulyásleveshez. Küzdöttem rendesen, vannak a koponyának részei, amit egyszerűen nem lehet szétverni, a többkilós bárd is lepattan róla, ha véletlenül eltalálok egy fogat, az olyat üt, hogy majd kirepül a kezemből. De azért tetszett nagyon, odaképzeltem az ellenszenves szakácsokat, a sok kínlódást a bevonulás óta, a hosszú időt, ami hátravan, a tiszteket, és úgy egyáltalán az egész katonaságot. Hangosakat kiáltva csaptam le, néha két kézzel, favágó mozdulatokkal trancsíroztam. Időnként megálltak az ajtóban az idősebbek röhögni, meg biztatni, hogy szerintük legyőzhetem a disznókat, én vagyok az okosabb.
Azt hittem, ez az egész meló csak valami vicc és célzottan engem szopatnak, de végül minden mócsingot, a földre-falakra pattant darabokat is beletették a levesbe, kiegészítve vele az egyéb hulladékhúst.

Egy kicsit panaszkodtak a katonák, hogy rettentő gusztustalan, amikor disznószemek kacsintanak ki a levesből és fájdalmas ráharapni egy-egy sertésfogra, csontszilánkra, de a zászlós mindenkit megnyugtatott, higgyék el, mindent megtesz, de ahhoz, hogy a tegnapihoz hasonló, drága színhús kerülhessen időnként az asztalra, meg kell húzni a nadrágszíjat és el kell viselni az ilyen jellegű ételeket is.

Még mindig hólapátolás, illetve most inkább a tükörré vált utakon kellett a jeget feltörni, mert ma már nem esett, csak hideg volt.
De az nagyon.

 489

Január 16. Péntek

Találtak a laktanya sertéstelepén négy TBC-s disznót, azonnal levágták mindet, majd a szokásos eljárások után a hentesek hosszában félbevágva behozták a húselőkészítőbe. A tisztiorvos megtekintette őket, a vizsgálat alatt folyamatosan ingatta a fejét, gondterhelten cüppögött, s miután a konyhavezető zászlós mélyen a szemébe nézett, emberi fogyasztásra alkalmasnak nyilvánította.

Kifelé menet az idősebb szakácsok felé súgta, hogy legalább négy órán át főzzék, lobogó lángon, és ne egyenek belőle. Aztán még mintha azt dünnyögte volna maga elé, hogy el kéne mindet égetni, de a zászlós elárulta, a tisztiorvos erre a lusta bagázsra gondolt, aki itt tátja a száját, a helyett, hogy a dolgát végezné. Segítettem a darabolásnál, este zsíros kenyeret ettem.

A laktanya többi két-háromezer katonája ünnepi vacsoraként falta be a fincsi rántott húst.

A hó még mindig esik, az esti hólapátolás és az azt követő hancúrozás állandó program, bár olyan hideg van,  hogy egyre kevesebben maradunk takarodóig.

A Zala Hírek online archívuma:

Január 16-án, pénteken arról tudósítottunk, hogy két megyeszékhelyi gyár is bezárt az időjárás miatt:

Leállt a Caola és a Zala Bútorgyár
"A Caola KHV zalaegerszegi gyárában három napra leállították a termelést. A vezetés a munkaidőalap védelmében döntött úgy, hogy a munkásokat szerdán, csütörtökön és pénteken szabadnapra küldik, a kieső időt még ebben a negyedévben le kell majd dolgozni. A leállás elsőrendű oka az volt, hogy a szállítás akadozása miatt nem kaptak meg egy sor fontos alapanyagot, így udvartakarításon kívül aligha lehetett volna más munkát adni a dolgozóknak... A Zala Bútorgyárban is kényszerintézkedéseket hozott a tél, mivel mind a vasúti, mint a közúti szállítás megakadt, az üzem raktározási gondokkal küszködik."

Segítettek a szovjek katonák
"Az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet Déli Hadseregcsoport alakulatai nagy erőkkel vesznek részt a rendkívüli időjárás okozta gondok felszámolásában. Az elmúlt három nap alatt országszerte 600 terepjáró teherautó segített a szállításban, a nehezen megközelíthető településekkel pedig 38 lánctalpas harcjármű és 84 műszaki jármű tartotta a kapcsolatot - tájékoztatta a sajtó képviselőit csütörtökön Erelen Porfirjev vezérőrnagy, a Déli Hadseregcsoport törzsfőnöke." - jelent meg a hírlapban az MTI tudósítása.


Zavartalan az ellátás, a közlekedés és a termelés megyénkben - írtuk 1987. január 17-én, szombaton:

ZH online

490

Január 15. Csütörtök

 
Ma csak azért mentem be a konyhába, hogy jelezzem, hólapátolásra osztott be az alegységügyeletes, az alegységügyeletesnek, meg azt mondtam, hogy a konyha hozzájárulása vagyok a laktanyai feladatokhoz, így egész nap megint havat lapátoltam. A hófalak közé vájtunk alagutakat az épületeket összekötő másodrangú gyalogutakon, jó móka volt bujkálni bennük, de mivel nem tartottak valami meggyőzően, végül át kellett vágni őket és hagyományos ösvényeket alakítani ki belőlük. A saját örömünkre kisebb ívekben ástuk ki ezeket az ösvényeket, egész rendes kis labirintust alakítottunk. Érdekes volt, hogy míg az alagút kongott, addig a két méter magas hófalak közt kanyargó keskeny kis utakban tompán, nehézkesen terjedt a hang, egy-egy élesebb szögű fordulóban az egymástól csak 8-10 méterre állók már nem hallották egymást.

A Zala Hírek online archívuma:

A  január 15-ei, csütörtöki lapszám is a közlekedésre fókuszált:  

Az M7-es út bal pályája a Balaton és a főváros között járhatatlan
"A Volán helyi és helyközi járatai kisebb-nagyobb késésekkel, de csaknem a menetrendnek megfelelően közlekednek, egyes távolsági járatok indításánál azonban mérlegelik a helyi időjárási- és útviszonyokat. Országszerte javult az utak állapota, a főútvonalak mindenhol járhatók. Az M7-es út bal pályája a Balaton és a főváros között járhatatlan, a Budapestre tartó autósoknak a 70-es utat kell választaniuk. Az M7-esen - Székesfehérvár és Balatonvilágos között - több mint 40 elakadt jármű: kamion, busz, személygépkocsi vesztegel, ezek némelyike akadályozza a forgalmat, illetve az úttisztítást.'"

Normalizálódott a helyzet a megye útjain (szalagcímek az újságból):
- Közlekednek a távolsági buszok
- Zökkenőmentes az élelmiszer ellátás
- Raktározási gondok a ruhagyárban
- Van elég pb-gáz

Vége a rendkívüli tanítási szünetnek:
"A keddi 31-gyel szemben tegnap megyénkben már csak nyolc iskolában volt rendkívüli tanítási szünet: a zalaegerszegi Deák szakközépiskolában, a galamboki, a zalakomári, a kisgörbői, a mihályfai és a zalaszentlászlói általános iskolában, a felsőrajki iskolában és óvodában, valamint a nagyrécsei diákotthonban. A hiányzók száma azonban még mindig jelentős."

Időjárási helyzetkép Európából:
"Energiagondok Angliában és mínusz 42 fok Franciaországban"

491

Január 14. Szerda

Beosztottak a kenyér-előkészítőbe. Egy hatalmas géppel kell kilós kenyereket felszelnem. Mindig az előző napi kenyeret vagy a régebbit, mert a friss, puhát nem vágja el a kés. Emiatt minden nap száraz kenyeret kapnak a katonák. Dübögött a gép, suhogott a kés, rakosgattam a kenyeret. Egyszer csak piros pöttyök jelentek meg a kés feletti átlátszó, műanyag védőburán. Kikapcsoltam rögtön, néztem a kezem.

Jézus, csak nem vágtam el?

Nem! Akkor mi a szar ez?

Lebontottam a burkot. Benn pihegett a kenyér, az utolsó, amivel végzett a gép. Kicsit megemeltem.

AAAaaahhhh….elhányom magam!

Most meg egy komplett egércsaládot végeztem ki, jól átáztatták a kenyér belsejét.

Ekkor látom csak, a késen is szürke szőrszálak fityegnek.

Hátrébb léptem. Gyorsan átnéztem a többi kenyeres ládát, nem akarok komplett lakótelepeket rombolni.

Ekkor bedugta a fejét egy idősebb szakács, s benyújtott egy fejedelmi, virágmintás kendővel letakart kosarat.

– Készíts elő egy kiló kenyeret a tiszteknek ebbe. Azonnal jövök érte.

Elmosolyodtam.

Ügyesen kiemeltem a kis koporsót a szeletelőgépből, és óvatosan – hogy ne csússzon szét - belehelyeztem a kosárba, lesepregettem a kenyér tetejéről a szőrt, s ízlésesen letakartam a kendővel. Berobogott a srác, a kezébe nyomtam a kosarat, és amint kiment, gyorsan letakarítottam a gépet. Néhány perc múlva őrjöngve lépett be újra. Elém hajította a kosarat.

– Mi a szart adtál nekem te szerencsétlen állat! Mi ez a gusztustalanság?

Mintha nem láttam volna még, fölé hajoltam, és elhúztam a számat.

– Atyaég, de undorító!

– Adj egy másikat! És máskor jobban figyelj, mert letépem a fejed kopasz!

Kirohant a helységből, s én fütyörészve folytattam a sarabolást.

Este megint hólapátolás. Az öreg katonákat továbbra is teherautókkal viszik különböző helyekre, tegnap a belvárosban dolgoztak, a főbb utak valamelyest járhatóak, a kisebb utcákat kellett hómentesíteni. Viszont látnak kinn lányokat és ettől sugárzó arccal térnek vissza a laktanyába. Vágyakozva isszuk magunkba a másod- és harmadkézből kapott csajozós sztorikat, még olyat is hallani, hogy a lány visszafordult, amikor füttyögtek neki.

(Forrás: Retro, made in Hungária, Facebook csoport)

A Zala Hírek online archívuma:

A január 14-ei lapszám szerint megfeszített erővel küzdöttek megyénkben a tél rohamaival:

Megdőlt a hidegrekord a megyeszékhelyen
"Tegnap reggel öt órakor mínusz 26,8 fokot mértek Zalaegerszegen, s ez a január 13-án eddig mért hidegrekordot - 1980-ban "csak" 18,2 fokot mértek - jócskán megdöntötte." - írta az újság.

Szolgáltatási, ellátási helyzetkép (szalagcímek az újságból):
- Megoldódott a megye kenyérellátása
- Elegendő hús- és hentesárú
- Munkában a honvéd-tejesek
- Termelnek a zalaegerszegi gyárak

492

Január 13. Kedd

A sárkány torkába rohanok: szóltam a konyhát vezető zászlósnak, hogy nem akarok szakács lenni, helyeztessen vissza valahova határszélre igazi katonának. Hangosan kiabálva teremtett le, hogy ez nem buzibál, itt nem az van, amit én akarok.
Szívok tehát tovább a konyhán. Viszont most már mindenki tudja, hogy nem akarok itt maradni, az idősek értetlenkedve néznek, hisz szakácsnak lenni csókos állás, hogy-hogy nem akar az lenni a hülye gyerek? Nem is értik. De azért beígérik, hogy alaposabban megismertetik velem a konyhát, hátha megszeretem.

Ha tehetem, napközben is kilógok havat lapátolni. Annyi a hó, hogy ez az önkéntesség erősebb, minthogy tulajdonképpen szolgálati helyelhagyás kötelemszegését valósítom meg. Az öregek legyintenek, ha kisebb szopás nekem, hóban-fagyban kinn lenni egész nap, tegyem.

Elbeszélgettem egy őrrel és a kérdésemre mesélt a botosról. Azt mondja, kegyetlen egy dolog, mert ugyan valóban véd valamit, de iszonyú nehéz. Ha a benne lévő vállszíjakon hordja, akkor leszakad a válla, ha meg leereszti a földre, hogy ne húzza, akkor meg rogyasztott térdekkel kell állnia, úgy meg sokáig nem tud. Ha áll benne, akkor alul befúj a szél, vagyis nincs benne sokkal melegebb, ha leengedi a földre akkor a fakeret nyomja a nyakát, ráadásul, ha megtámadnák, csak fel kellene dönteni, úgy feküdne benne, mint egy hátára fordított teknős. Mivel teljesen merev, tyúklépésben tud csak haladni, és belül a fémkallantyúkat, amivel összefogja elől, nehéz kinyitni, ha sürgősen vizelnie kell vagy csak meg akarja igazítani a sajkáját.

Ez összességében elég nagy marhaságnak hangzott, a halvány somolygás sem erősítette az állítást, bár hallottam ezt már rebesgetni. Olyan, mintha ez valami legenda lenne, de amúgy lehet, hogy sima őrbundát hordanak. Hallottam azt is, hogy a botos az egy nemez csizma.
Sose derült ki, nem jutott eszembe többet megkérdezni valakit.

Az alegységügyeletesek folyamatosan tájékoztatnak az országban uralkodó viszonyokról, lélekben felkészítenek, hogy ha nem javul, akkor akár az egész ezredet kivezényelhetik. Hírt kapunk arról is, hogy a baráti Szovjetunió ideiglenesen nálunk állomásozó csapatai is besegítenek. Azt hogy "ideiglenesen", azt most hallom először. Szovjet laktanya mellett nőttem fel, gyerekként a környékbeli építkezések után megmaradt, elgazosodott dombokról megpróbáltunk belesni a kerítések felett, de embert sose láttunk, illetve nagyon ritkán, de ha integettünk vagy kiabáltunk, el is tűntek nyomban. Földönkívüli, idegen civilizációnak tűnt, attól a sok rejtélytől, ami körbelengte, de ideiglenesnek soha.
Viszont ők is segítenek most.
Itt Pesten a honvédlaktanyáink katonái megküzdenek a feladatokkal, és egyelőre elég az a néhány század, amit mi biztosítunk, de készüljünk arra, hogy szükség lehet ránk.

De ez rám, mint szakácsra nem érvényes, holott szívesen kimennék már megnézni milyen a külvilág.

A Zala Hírek online archívuma:

A január 13-ai, keddi újság is szinte csak a hóhelyzetről szólt:

Nagy küzdelem a hó és a szél támadása ellen
"Tegnap este hat órakor harmadszor ült össze a megyei operatív bizottság Zalaegerszegen, a megyei tanácson, hogy a helyzetértékelést követően meghatározzák a legsürgősebb tennivalókat. Sokat segített a közút igazgatóságiaknak, hogy délutánra elállt a szél, ám este még így is 28 összekötő- és 51 bekötőút volt járhatatlan a megyében, döntő többségében Zalaszentgrót térségében. A korábban jelzett áramszolgáltatási gondokat a honvédség segítségével sikerült felszámolni, s remélhetőleg kedden már Zalaszentlőrincen is újra lesz áramszolgáltatás. Nagyobb a gond a tejbegyűjtéssel: több tízezer liter tej beszállításáról kell gondoskodni Felsőrajk, Pórszombat, Szentgyörgyvölgy, Nagykutas és Gyülevész térségéből."

A külvilágtól elzárt Keszthely gondjai
"A hét végi erős havazás következtében Keszthelyen és környékén kritikussá változott a helyzet. A kerítéseket, lakóházakat övező, ajtómagasságig érő hófúvások miatt a gyalogosok is kiszorultak az egynyomsávosra szűkült úttestre."

Szalagcímek a lapszámból:
- Járhatatlan utak, áramkimaradások, sok a hiányzó a munkahelyeken, bezárt iskolák megyeszerte
- Késnek a vonatok Nagykanizsán
- Déltől indult meg a forgalom Lenti körzetében
- Egy mentőautó és egy gazdátlanul maradt Trabant maradt a hó fogságában Andráshida közelében
- Hagyárosbörönd mellett a kanizsai labdarúgók jéghideg autóbuszát csak hómaróval lehetett megközelíteni

493

Január 12. Hétfő

Beállt egy szokásos ritmus, egyforma szarsággal telik minden nap. Hajnal 4-kor kelés még az őrök előtt, a hideg konyhában teafőzés, krumplipucolás, hűtőkamra, sütőlap takarítás. Utálom a társaim, utálom a konyhát, a feladatokat.

El akarok innen kerülni!

Felüdülést csak az esti hólapátolás ad.
Azt mondják, ma már az egész országot belepte az a tömérdek hó, ami az éjszaka esett, azt halljuk, hogy mindenhol gondokat okozott a közlekedésben, falvakat, városokat vágott el a külvilágtól. Tőlünk is IFA-kkal hordják a katonákat a környékbeli utakhoz, meg még vidékre is menteni, segíteni. Én szakácsként csak belső hólapátolásra vagyok rendelhető, viszont így kezd egyre nehezebb feladattá válni, mert kevesebben vagyunk rá. Kegyetlen hideg van, sokáig nem is bírjuk kinn, beszaladgálunk a körletbe időnként melegedni. Azt mondják éjjel -25 szokott lenni.

Találtunk a szekrényeink mögött egy ütött-kopott fém szekrényajtót, azzal egyszerre többen tudunk lecsúszni. Van egy olyan hódomb a Jackson mellett, ami majdnem a második emeletig ér, nincs légrés a fal és és a domb között, így ha lefektetjük a vasajtót, leülünk rá négyen-öten, a leghátsó ember hátával a falnak támaszkodik, majd nagy lendülettel ellöki a rögtönzött szánt. Mindenkinek nagyon tetszik, főleg a leérkezés amikor mindig egymásra borulunk, percekig fekszünk egymáson és röhögünk.
A többi körlet katonái vágyakozva figyelnek, de az élelmes társaim kitalálják, hogy fejenként egy szál cigiért megkaphatják egy-egy csúszás erejéig. Ez nagyon jó üzletek bizonyul, a körlet szükségletének több heti adagja jön össze takarodóig.
Kár, hogy nem dohányzom.

Érdekes, hogy a szekrényajtóhoz kapcsolódó jogainkat az öregebb katonák se vitatják el, bár az igazán öreg katonák nincsenek a laktanyában, őket viszik a környékbeli hólapátolásra, mert az igazi kiváltság, kapcsolat a külvilággal.

1987. január 12-én, hétfőn a következőről számolt be a Zalai Hírlap:

Az országos helyzet
"A huzamosabb ideje tartó hóesés megnehezíti a közlekedést szerte az országban. Legtöbb helyen 20-25 centiméter volt vasárnap délelőtt a hóréteg vastagsága, ám az erősödő szél miatt néhol másfél méter magas torlaszok is keletkeztek, s a -8, -10 fokos hideg a sószórás hatásosságát csökkentette."

Lelassult a közlekedés Zalaegerszeg térségében
"Vasárnapra virradóra egész éjszaka dolgoztunk, jó ha két órát aludtam az éjszaka, a többiek ennyit se - nyilatkozta Fullár Gyula, a Szombathelyi Közúti Igazgatóság Zalaegerszegi Üzemmérnökségének vezetője. - Ám azt hiszem, hogy a soron következő éjszaka még ennyit sem fogunk aludni. Hiába, kevesen vagyunk arra a 410 kilométer hosszú útra, ami a felügyeletünk alá tartozik."

Hófúvás Kanizsa térségében
"Vasárnap délben 12 centiméter vastagságú volt a hótakaró Nagykanizsán. Azaz csak ott, ahol a viharos erejű szél nem hordta. Mert bár szombat estig csendesen hullottak a pelyhek, 22 órától feltámadt a 60-70 kilométeres óránkénti sebességű, viharos erejű szél."

(Forrás: Zala Hirek Online)