Centi_30.jpg70

 

 

 

 

 

1988. március 10. csütörtök, eü. szabi

Kicsit másnapos vagyok ma.
Későn érkeztem haza, a család nem is látta, milyen állapotban jöttem meg, bár nem részeg voltam, vagy legalábbis nem feltétlen az alkoholtól.
Igazságtalan voltam akkor, mikor a Kézi Chopen koncert után azt gondoltam, hogy a fények nem kellenek. Mert tegnap úgy fürödtem benne, mintha a Balatonban lettem volna, ahol még leér a lábam, nem fulladhatok meg, de már a víz tömege hullámoztatja a testem, sodor és megtart egyszerre.
A Depeche Mode kurva jó zene.
Míg a Kézi Chopennél méterekre álltunk csak az előadóktól, itt a színpad messze volt és amit az előbbi esetben a zenészek a megjelenésükkel adtak át, itt a fény és a hangerő közvetített.
A zenéjük lényege így tudott átjönni, így hatolt belém, így mozgatott meg.
És így ösztönzött észvesztő táncra.

Amikor Edit közölte, hogy elhagy és emiatt a betonon táncra perdültem, azt gondoltam, ilyen csak magamban lesz, mások tekintetétől rejtve, de tegnap nem volt bennem félelem, közszemlére tettem magam, abban a fura mozgásban, amit a zene kiváltott.
Ehhez kellett az alkohol, kellett a zene, kellett a fény, és kellett Alex. Rajta is azt láttam, hogy görcs és manír nélkül élvezi a koncertet és ez nagyon sokat segített. Érdekes, hogy amikor Edit elhagyott, akkor is a Depeche Mode-ra táncoltam és valahogy most azt éreztem, hogy amit akkor belül éltem át a zenével az most itt kívülről a bőrömön keresztül szivárog belém, és mint egy maroinett bábut, úgy kezd mozgatni.

Alex nem ugrálva táncolt, mint én, de neki is minden porcikájában benne volt a zene és mikor néha össze vigyorogtunk, megéreztem a civil élet szelét.

Mégpedig azért mert egy katonatársammal voltam.
Ha ő nincs ott, akkor ez csak egy nagyon jó koncert. Egy jó együttes, egy jó zene. De ő azt a kontrasztot képviselte, amit én is tudok magammal kapcsolatban, hogy katona vagyok, rabszolga, csakhogy ez a koncert az ÉLET.

Ebben vagyok, ez a valóság.
És én ehhez közeledem.
Kerek hetven napig még.
Ez nem csak valószínű, ahogy nagyon sokáig éreztem benn a laktanyában, hanem biztos.

Ez a jövő.

Szinte látom magam előtt.
Ez lesz az ÉLET, ez lesz a jövő, egy hatalmas táncos koncert lesz az élet, egy fényárban úszó ujjongás lesz a jövő.

Olyan biztos ez, ahogy itt állok. Illetve táncolok. És arra, hogy mit kell értékelnem abban, hogy ezt ami most van, ezt később bármikor lehet, amikor csak akarom, arra Alex jelenléte figyelmeztetett.
Ha nem lettem volna katona, őt nem ismerném.
Ekkor, ott éreztem meg, ott a koncerten először, hogy hozok majd értéket a katonaságtól, kapok valamit, nem üres kézzel távozom.
Alig tudok most szebbet elképzelni ennél a napnál. Mert amit most érzek, hogy milyen szabadság az élet, és hogy ez mit jelent nekem, van aki pontosan tudja.
Mert az életem egyik nagy felfedezésén jelen van, és ugyanazt a heuréka élményt éli meg.
Amikor összenézünk, tudom.
Ő is ezt éli meg, látom.

Az őt árnyként kísérő sztoikus nyugalmán is átsüt, hogy élvezi ezt a szabadságot és hogy pontosan olyan erősen érzi, mint én, mert ő is pont ugyanakkor kapja meg, ugyanakkor kezdődik az élete, mint az enyém.
Ugyanannyi időre kell teleszívnia magát ezzel itt, a jövő ígéretével, mint nekem. Ugyanannyi napja van még, ugyanaz a 70 nap van még a szabadságvesztéséből, mint nekem.
És amikor összenézünk, tudom, hogy szóval, vagy szavak nélkül, de egy nyelvet beszélünk.

Össze lettünk kapcsolva.
Veteránok lettünk.
Soha senkinek el nem mesélhető dolgokon mentünk keresztül együtt. Csak olyan érti meg, aki keresztül ment ugyanezen, vagy hasonlón.
Életünk végéig elkísér majd ez az ismeret. Később, tizenöt, huszonhat és ötven év múlva is emlékszünk erre a nyelvre, úgy váltunk majd át rá, mintha nem telt volna el irgalmatlanul sok idő.
Mindig benne lesz az összenézésünkben az összekapcsoltságunk tudata.
Bajtársak lettünk, vértestvérek örökre.
veterán1.jpgÉs tudtam, hogy benn laktanyában is van néhány srác, aki a bajtársam lett, és nem kell ismernem, hogy kicsoda, és nem kell tudnom, hogy mi volt és mi lesz, mert benn a laktanyában a lényeget látjuk, mindenki csak annyi és csak az, amennyi és aki.
Mert a zöld egyenruhában csak az Ember a különbség, ha az átsüt, akkor mindegy ki ő amúgy, a testvérem lett örökre.
És Alex ember.
És B. K. Zs is az, és Molnár Csabi is az, és Binder is az, és Réfi Imi is az, és Répa is az, és Lufi is az.
És talán én is az vagyok.
Vadember, de talán ember.

A "Somebody" című szám közben majdnem elsírtam magam.Tudtam, hogy nőhöz énekel benne az énekes, de ha behelyettesítem a nő helyére az Embert, a csókok és az intimitás helyett a bajtársi kézfogást,  akkor ugyanarról énekel, amin most gondolkodom. Pont most, pont itt, pont ebben az állapotomban csendült fel a pont erről szóló dal.
Gondolhatnám Isten érintésének, de ha Isten volt, ügyetlenül csinálta, mert nem megérintett, hanem felkavart. Ügyetlenül – ahogy Isten –, az öklömmel meglöktem Alexet a felkarján, ő a lassú szám hatására kissé ormótlanul, mint egy kölyökkutya felé, odabiccentett felém, hogy na mi van?
Én kihúztam a centit a zsebemből és megmutattam, hogy 70.
Elmosolyodott egy pillanatra, kicsit kotorászott ő is a zsebében és elővette a sajátját.

– 70 – mutatta.

Újra összemosolyogtunk, és tudtam, hogy minden, de minden értéket a világon, minden, de minden dolognak a megvilágítását azonos módon értékelünk, olyan szemüveget kaptunk, amiben mindent egyformán látunk, mindent egyformán érzünk.
Tökéletesen ért engem és tökéletesen érzi, ami bennem van.
Ugyanazt és ugyanúgy.

És én, aki végig attól féltem, hogy a katonaság eléri bennem a célját, hogy egyforma leszek, és én aki, egész végig az ellen lázadtam, hogy ne legyek egyforma, most egyforma lettem.

A katonaság megtette végül, megdolgozott, egyforma lettem.
De ahogy Alexre néztem, úgy éreztem ennél nagyobb ajándékot nem adhatott volna.

Bajtársak lettünk.

Veteránok.

 

 

 

 

 

 

 A poszttól független, csak rátaláltam az aznapi, vagyis az 1988 március 10.-i híradóra.

 

 

 

süti beállítások módosítása