Centi_30.jpg102

 

 

 

 

1988. február 7. vasárnap


Ma kegyetlen hideg volt.
Egész nap.
Annyira, hogy benn a körletben is éreztük, ahogy az ablakok gyengébb eresztékein, mélyen, a szoba belébe kaparászott. Tulajdonképpen meleg volt benn, mégis, az ízületeket megtalálta és beleette magát.
Én természetesen éjszakás szolgálatba kerültem. Nem tudom, hogy tud ekkorát enyhülni pár óra alatt, de estefelé már ónos eső esett, az az áztatós, nedves ónos eső.
A kabát azonnal szívni kezdi készséggel, de a felülete szép lassan eljegesedik. Egyre vastagabb, duzzad szépen, olyannyira, hogy most már törik. A hajlatokban csak, de ott alaposan bepumpálja a vizet a két dörzsölődő jégréteg.
Kezdtem úgy érezni, hogy a zsávolyom is átnedvesedett, éreztem az esővizet a testemen.
Az Öregbetonra kerültem, Ferihegy 1-en.
Itt nincs menekvés.
Itt ki vagyok téve az elemeknek. Most olyan, mintha csak ez lenne a célja. Se repülő, se lépcsők, se oszlopok, se vontató, semmi, ami védelmet nyújthatna.
Itt most aztán tényleg ki vagyok téve a tomboló elemeknek.
Küzdhetek.
Rám fogják engedni a hópárducokat és a jegesmedvéket.
Egy arénában állok, egy gigantikus modern Colosseumban. És én vagyok a száznapos viadal hetvenedik napjának a negyvenedik gladiátora. Minden tisztes polgár ebéd utáni pihenőjét tartja, vagy csak simán butaságban fetreng épp, az idő is szar, nem megy senki az arénába.
Néző nincs, nem is közvetítik, a ceremóniamester sincs jelen, Isten is inkább pornót néz és maszturbál.
De tudom, hogy jönni fognak majd hópárducok és a jegesmedvék. Azok, akiknek a ketreceit véletlenül nyitva felejtik a részeg porondmesterek.
Lesz itt harc.
Nem is biztos, hogy elég leszek hozzá.
De egyedül vagyok.
Csak én vagyok és az ónos eső.
Küzdök, mint egy gladiátor.
Azt mondogatom, hogy "állj el, állj el".
Ez a fegyverem.

Ha mozgásban vagyok, úgy érzem gyorsabban ázik át a ruhám, érzem csorogni a vizet a hátamon.
Nem tudom, hogy valóban így van-e.
Az érzés valóságosnak tűnik.
Csakhogy az a kép is, hogy egy jeges kádban fekszem, pedig erről pontosan tudom, hogy nem igaz. De mi van, ha az se igaz, hogy csorog?
Meg kellene győződnöm róla, de azt csak úgy lehetne, hogy benyúlok a ruháim alá, viszont remegek, mint a kocsonya, a faszom gombolja ki emiatt a kabátot.
Küzdök.
Érzem, hogy csorog a hátamon, de nem hiszem. Azt mondom magamnak, hogy dehogyis. Csak félelmek rabja vagyok, megteremtem amitől félek. Nem csorog a hátamon a víz, nem ráz a hideg, csak be vagyok szarva az ónos esőtől. De ha legyőzöm a félelmem, elmúlik az érzés, és elmúlik az a gondolat is, hogy beázott a ruha. Még az is lehet, hogy az eső is elmúlik, eláll.
Mert lehet, hogy nincs is.
A képzeletem szülte. Nem valós.
Vagy ha igen, akkor bármi más az lehet, amit a képzeletem szül.
És valóban, mintha az eső lassan kezdett volna megszűnni.

han solo.jpgDe mielőtt végigszaladhattam volna az Istenné válás kurzusain, arcba kaptam, hogy nem alakítója vagyok a dolgoknak, hanem elszenvedője. Éjfélkor ugyanis lezuhant a hőmérséklet.
Az ónos eső azonban mégsem állt el úgy, ahogy kezdetben látszott, hanem ritkuló havazásba váltott. A hó beletapadt a kabátomat fedő jégkásába, elolvadt, és jéggé vált maga is.
Szinte éreztem, ahogy a ruhámra képződött jég súlya meghúzza a vállam. Először azt gondoltam, hogy az a jó, ha összehúzom magam, kisebb test, kisebb felület, kevesebb hőt ad le. De mindegy volt, mert a jég az egy negatív Dvorszky határőrként méretarányosan követi minden mozdulatom.
És hűt.

De nem tehet mást, őt kívül még hidegebb levegő támadja.
Ez nem lehet az én képzeletem.
Ha rémálmot akarnék, ezt akkor se.
Tehát ez olyan körülmény, amit nem tudok alakítani.
Mégse vagyok Isten.
Ez mégiscsak az Aréna.
Vagy még inkább vesztőhely.
Semmilyen menedékem nincs.
Sehol egy égő csipkebokor, aminél megmelegedhetnék, nincs pásztorbot, ami mögé behúzódhatnék.

A mellkasom nagyon fázik. Vacogok, csattog a fogam. Háttal állok az alig érezhető légáramlatnak, és így jobb, így elől kevésbé érzem a hideget. Sokszor beugrott, hogy ez nem igaz, hanem úgy igaz, hogy hátul fázom jobban.
Ezt elhessegettem, mondom, hogy elől melegebb.
Megálltam, hogy az elől összegyűlő meleg ne szökjön meg, de a hátamba kapaszkodó fagy állhatatosan nyúlkált előre. Ekkor arra gondoltam, hogy elől meleg. Nem volt könnyű, meg kellett próbálom összehasonlítani, hogy mekkora a különbség a leghidegebb és a legmelegebb részem közt, elkülöníteni, betájolni a kevésbé hideg területeket magamon.
Tudom, hogy csak az a kicsi szellő a különbség, és hogy a hátam konkrétan jobban ki van téve az elemeknek, ezért ott hidegebb hatások érik, mégis tudtam, hogy elől nem éri ilyen a testfelületem, tehát ott meleg.
Annyira, hogy már a kihűlés veszélye nélkül el tudok indulni, mert el kell, hogy viszont ne fagyjon el a lábam az ácsorgásban.
Ahogy megmozdultam, hatalmas reccsenéssel tört át a jég a hátamon, majd csilingelő bongásban hasadtak apró darabokra, a könyökhajlatomban, térdhajlatomban. Most így éjfélre úgy lehűlt az idő, hogy a kabátomra fagyott jeget, le tudtam söpörni.
Összetörögettem és lesöpörtem.
Sokáig tartott, igazi torna gyakorlatokkal, félénk csilingelés közepette gyűrtem magamon a ruhát, hogy mindenhol szilánkosan törjön.
És mondhatnánk, hogy ebbe ki lehet melegedni.
Igen, mondhatnánk, gondolhatnánk.
Ropogó kandalló mellett ülve igen.
De ahogy fogyott rólam a jég, úgy lett nyilvánvaló, hogy védett.
Mint egy páncél.
Most meg itt állok egy szitaszerű sodronyingben. Keresztüljár, átölel, bevon a fagyos Arénaszag.
Zörög, mint valami öreg kalitka, veri a vállam, ahogy vacogok.
De küzdök.
Geci hideg.
Nem hagyom magam!
Sőt győzedelmeskedni fogok!
A körülményeket nem tudom megváltoztatni. Ez világos.
De a testemmel én rendelkezem.
Nem hagyhatom, hogy függjön a körülményektől. Nem hagyhatom magára.
Ne a saját feje után reagáljon.
Ne remegjen már ennyire.
Sőt, semennyire se.
Ezt megmondhatom a testemnek, hisz az enyém. Ha én annak ellenére, hogy látom, hogy tél van és hideg, meleget tudok képzelni, a testemnek kutya kötelessége, azt érezni, nem azt amit tapasztalni vél.
Tehát vacogás ÁLLJ!

És tényleg, a hajnali őrjítően hideg ellenére nem vacogtam, el tudtam mulasztani a remegést.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
Semmi másra nem koncentrálni, és nem csak elképzelni, hinni, hanem tudni, hogy meleg van.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
És akkor megy.
Még szórakoztatott is, hogy miközben szinte trópusi meleget képzeltem magamnak, minden mozdulatnál recsegett rajtam a mélyen átázott kabátba fagyott jég.

 

Centi_30.jpg163

 

 

 

 

December 8. Kedd


Rövidet Ugrottam ma megint. Délután az F1-en az Öregbetonra kerültem. Most megint nagyon jól látszik ennek a szolgálati helynek az értelmetlensége. Messze van, nincs itt gép, nincs lépcső, vagy bármilyen érték.

Egy betonnal fedett síkság. Nappal is mínuszok vannak, a napokban leesett hó kallódó szemcséit fújja az erős szél, összeverődve hosszú foszlányokban keringenek a beton felett centikre. A belőlük kiszakadt eltévedt kristályok már magasabban bóklásznak, letakarva a környezetet, így a lemenő nap éles fénye itt-ott elakadva, csak áttörve világítja meg tájat, és én középen állok a semmiben, a vakító köd közepén, ahol senki, semmi nincs amit őriznem kellene, sőt, én vagyok az egyetlen, akire vigyázni kéne, nehogy szétfújjon a szél és cél nélkül keveredjek el néhány páracsomóban, vagy hogy nehogy ez a vakító, üres, hideg semmi a lelkembe költözzön.

De Isten sem lát ide, nem figyel, egyedül vagyok.

 tél.jpg

 

 

 

 

Centi_30.jpg166

 

 

 

 

 

 

December 5. Szombat

Ismét éjszakás szolgálatba mentem, de ma Ferihegy 1-re.
Binder tegnap nagyon jó fej volt, tegnap varázsolt, de hát elvégre Mágus, igazi MÁGUS, mint én.
Ma meg kellett tapasztalnom, hogy ő egyedül nem váltja meg a határőrséget.
Magában kevés lesz.
Több amúgy, mint amit reméltem, sosem gondoltam, hogy lesz majd olyan ügyeletes, tisztes, akinek a működését szeretni fogom. De ő van egyedül, senki nem követi a példáját. És amilyen hülye vagyok, ez nem esett le ma éjjel.

Hékási tizedes volt ma a kutató ügyeletes helyettese. Korosztályom ő is.
Ezért is gondoltam, hogy sokkal könnyebb lesz szót érteni vele.
De nem.
Hékási tizedessel úgy akaszkodtunk össze, mintha kötelező lenne. Ökölre mentünk valami szarság miatt. Nyilván megint megtagadtam a parancsot. Jelesül azt, hogy menjek ki a 25-ös betonra.

A 25-ös egy távoli üres placc, ha nincs rajta gép, semmi értelme ott állni. Az épületek messze húzódnak tőle, a közelebbi gépállóhelyekről jól belátni, senki nem tud úgy átjönni rajta, hogy észrevétlen maradjon. Oda nem kell éjszakára kitenni embert, mert nincs funkciója. De a szabályzatban benne van, hogy kell. Azt hittem a logika mindenkire azonos módon hat, de Hékási tizedes nem értette.
Azt a parancsot kapta, csináljon váltást.
Nem az ő dolga a dolgok értelmét, értelmetlenségét vizsgáltatni, nem változtat semmin, a 25-ös betonra menni kell.

Mégpedig nekem.

De nem akartam.
Hülyeség.
Kurva hideg is van.
Dehogy megyek én oda.

box.jpg

Hékási erősködött. Fojtott hangon mondtam, hogy oda én nem megyek ki. Ő azzal érvelt, hogy ez parancsmegtagadás, jelenteni fogja, de ekkor már úgy elöntötte a szar az agyam, hogy nem gondolkodtam. Felemelt öklökkel fenyegettük egymást, aztán felébredt Mészáros a Küti (kutató ügyeletes tiszt) és kizavart, hogy ne itt ugassak.
Kifelé menet Hékásinak megígértem egy alapos verést.

Ferihegyi szolgálati helyek_kicsike.jpg