18

1988. május 1. vasárnap

14. nap laktanyafogság

Ma délelőtt voltam Ferihegy 1-n szolgálatban, Gyüre Zolival összeállva beszélgettünk egész idő alatt.
Peszkos Gyüre szintén korosztályom, valahogy kezd az idő minket, Mágusokat összerázni.
Azért Peszkos a beceneve, mert a körletben, ahol lakik, megőrjít mindenkit a gyermeteg piszokságaival. Mindenki által ismert és nagyon unt ötleteket valósított meg, jól szórakozott, pedig tényleg szinte sosem volt szórakoztató amit csinált, bár az a lelkesedés, amivel piszkoskodott, meg ahogy élvezte amikor jól sikerült, az az volt. Például fogkrémmel kente be a kilincset, vizet tett valakinek a sisakjába és úgy helyezte a szekrény tetejére, hogy mindenképpen kiboruljon, ha valaki kinyitja a szekrényajtót.
És azért Peszkos, nem pedig piszkos, mert Butykó Hori hívta mindig így, és a tájszólása nyomott hagyott a beceneven, később mindenki így használta.

Ciháztunk egész nap, de nem öncélú dolog volt ez, Gyüre egy Atlast akart szerezni.
Az Atlas létfontosságú.
Az Air France-ról lehet szerezni, és muszáj is, mert anélkül nem lehet leszerelni.

Mindig is nagyon értékesnek tartottunk, mert igazi nyugati magazin, durván 200 oldalban, színes képekkel, hirdetésekkel olyasmikről, amiről mi csak álmodunk, itthon nyoma sincs. Ha valaki szerzett és behozta a laktanyába, az összes körletet végigjárta, mindenki átlapozta.
Általunk nem ismert vagy csak legendákban hallott italok, mint például a Hennessy, szép ruhás nőkkel hirdetett parfümök, Arpege Lanvin, Léonard Tamargo, Guerlain, Armani, Caron, Cacharel, YvesSaintLaurent, azt se tudtuk, hogy kell ezeket kimondani. Cigaretták, órák, Dunhill-ből volt például mind a kettő, fényképezőgépek, rengeteg autóhirdetés, ami szinte felfoghatatlan volt, hogy új autót nem kiosztanak, nem éveket kell rá várni, hanem venni lehet. Mercedes, Renault 25, Saab 900.
Ilyesmik voltak benne, nyugati cuccok, nyugatiaknak.
És ezek majdnem mind csodaszámba mentek, hosszan időztünk egy-egy kép fölött, amit már tényleg nehezen hittünk.
Számítógép hajtja a varrógépet? Valami kerek fényes korongon van a zene? Ááá, hülyeség, mindent nem eszünk meg. Lehet, a rothadó nyugat lakossága elhiszi, de ilyen nincs. Viszont amiről mégis elhittük, hogy van, az el is varázsolt.
Aztán volt ebben a magazinban sok cikk képekkel, különböző országokról, és sokszor volt az az érzésem, hogy valamit elkúrtunk, hogy ilyen szürke szarban élünk.
Miért nincsenek csillogó, modern épületek a reptéren kívül, miért nincsenek antik, de működő szökőkútjaink amibe belemehetünk, mint a nyugatiak?
Miért nincsenek olyan modern villamosaink, mint a nyugat-németeknek?
Miért nincsenek havas hegyeink, mint a franciáknak?
Hol a faszban van a tengerünk és milyen érzés, hogy sós?
Miért nem eszünk rákot, és vajon mihez hasonlít az íze?
Miért nincsenek pálmafáink és úgy egyáltalán hová a picsába tűntek tőlünk a színek?

Nagyon sokszor kérdezgettük egymást ezekről, a képeket látva.
Mi a faszt védünk? Minek zárjuk le a határt? Ki az Isten akarni idejönni onnan, ahol ilyen az élet, mint ebben az újságban? Miért jönne ide, aki szerencséjére nem itt él?

A magazin olyan világot mutat, ami itt nincs, és amit egy kicsit az is birtokol, aki a magazint birtokolja.
A szabadságot jelenti, ezért összekapcsolódott a leszereléssel is.

A leszerelés előtt egy-két nappal ugyanis a leszerelő körbeviszi a magazint, és akivel igazán jóban volt, akire szívesen emlékszik majd vissza, azzal beleíratja a nevét, címét, mégpedig korosztálytól függetlenül, mert ugyan az öreg az öreg, a kopasz az kopasz, de aki jó gyerek, annál mindegy micsoda.
Én nem nagyon írtam kopaszként senkijébe, nem nagyon kedveltek az öregek, de én már most jó sok fiatalnak a nevét benne akarom látni majd az enyémben.

Gyürének most ebből a célból kell az újság, de közben eszembe jutott, hogy nekem is kellene, mert nemrég Anyuékkal hazavitettem, amit még tavaly szereztem. Meg Peszkos Gyüre olyan érvet is mondott, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Ma jelenik meg a májusi szám, és mivel ebben a hónapban szerelünk, legyen májusi az Atlas. Olyan magabiztossággal mondta, hogy ma lesz, mintha csak a közértbe kellene leugrani érte. És igaza lett, a mosolygós, csodaszép stewardess rögtön megértette, amikor az ajtónál pisszegtünk neki, hogy Atlasz, Atlasz, de csak egyet hozott, kellett mutogatni, hogy még egyet, majd enni-inni kértünk, és egy kicsit félre vonulva falatoztunk.
Az esti tervezett berúgáshoz gyűjtöttünk képzeletben italt, mert azt az oldalt böngésztük rögtön, ahol a gép italkínálata látszott. Igyekeztünk kimondani a lehetetlen nevű szeszeket.
Jókat nevettünk egymás kiejtésén.
A Cointreau teljesen kifogott rajtunk, de Drambuie, Pernod, Camus, Ruinart Champagne is lehetetlenül darabosan, ügyetlenül bukdácsolt elő a szánkból.
A stewardess is kinézett egyszer és tátott szájjal figyelt.

–  Na és ez mi, ezt hogy kell?

–  Beee fater.

–  Nem, nem kell így bégetni!

–  De te meg úgy mondod, mintha büfögnél. Így kell, figyeld, be efe átér.

–  Átér téged a derékszíj, de nem ez.

Ekkor hangosan kacagva jött le a lépcsőn a bájos légiutas kísérő, kezében egy kis dobozkával. Megállt az utolsó lépcsőfokon, hogy kicsit magasabb maradjon mint mi, odaintett maga mellé. Felnyitotta a papírdoboz tetejét, kivett belőle két kis üvegcsét.
Nekem is adott egyet és Gyürének is.

–  Henesszi. –  mondta.

Mintha vezényelt volna, az ujjával jelezte, hogy ismételjük meg, ez nekünk elsőre ment, ismertük is, aztán újabb üveget nyomott a kezünkbe, koántró, ezt is megismételtük neki, nem lehettünk ügyesek, mert jókat derült, gurgulázó neveléssel próbálta ő meg azt a kiejtést produkálni, amit tőlünk hallott, ezen meg mi nevettünk.

–  Bifíter! –  segített ki ennél a nehéz szónál, mi kicsit rájátszottunk, igen, igen bufútor!

–  Nem-nem! –  mondta kacagva –   Bifíter.
–  Tudjuk mi azt! – bólogatunk –  Béfútőr!
Áh, legyintett, majd még vagy négyféle italt a kezünkbe nyomott. Magyarázta mutogatással, hogy ne igyuk meg egyszerre, mert elfelejtjük, amit tanított. Egész jól megy a mutogatás, ebbe a tranzitőrségben beletanultam alaposan.

Persze nem ittuk meg egyszerre, hanem a gép takarásában módszeresen végigkóstoltuk kis kortyokban mindet, aztán szavazással eldöntöttük milyen sorrendben igyuk, és a legkevésbé finomtól haladva a legfinomabb felé, egymás után, szünetet nem hagyva beöntöttük a gallér mögé mind.

Hogy a Peszkos Gyüre milyen idétlen részegen!
Vihorászik, vicceket mesél, incselkedik a most érkezett szovjet gép személyzetével, pedig az nem könnyű, olyan öntudat van bennük, hogy csak nagyon ritkán mosolyodnak el, ehhez is Gyüre mérlegállása kellett, pedig igazán szépen nem is sikerült neki, többszöri próbálkozás, de még nekifutás után sem. Én nem vagyok ennyire idétlen részeg, én nem csinálok hülyét magamból, a mérlegállást csakis két lábbal a földön végzem, csak a felsőtestem döntöm előre, és nem nyújtom ki a karom teljesen, mondom is Gyürének, hogy szerintem törött szárnyú csirkére hasonlítok, de rám szól, hogy fékezzem magam, nem csirke vagyok, hanem Mágus. De aztán megbeszéljük röhögve, hogy viszont a Sasok így néznek ki, őket jól leutánoztam.

A röhögés után Gyüre felveti, hogy maradjunk kinn, szóljunk be a kutatóügyeletre, hogy nem megyünk be. Mivel jól szórakozom, nem nehéz rábeszélni, Gyüre pisszeg, hogy most kuss, és már veszi is elő a rádióját. Gitti az ügyeletes, őt nem lesz nehéz meggyőzni.

Főtörzs elvtárs, jelentem, a most érkezett Aeroflot gépen semmi rendkívül esemény nem volt, de jön egy újabb szovjet gép, és jelentem kötelességemnek érzem annak a gépnek a biztosítását is, így jelentem nem kérek váltást.

Nagy tanácstalanság a vonal másik végén, Gitti riadtan válaszol egy kis idő múlva, maradjon a helyén, visszaszólok milyen döntést hoztunk. Bontják a vonalat, Gyüre biccent, hogy Te jössz. Hívom a kutató ügyeletet, Dedi a korosztályunk kutatóügyeletes helyettes jelentkezik most be, mondom neki, hogy tökéletes őrszolgálati időjárás van, jók a látási viszonyok, olyan pozíciót vettem fel, hogy vétek lenne itt hagynom az állásaimat, most tudom nagyon hatékonyan védeni a hazát.
Halljuk, hogy Gitti a háttérben kérdezi, hogy mi az Isten lelte ezeket, de Dedi szól neki, hogy ne aggódjon, megoldja, majd nekem mondja, hogy várjak kicsit. Pár perc múlva csörög a rádióm, Dedi hangja hallatszik, Dvorszky, a főtörzs engedélyezte, hogy maradj, de egy kopaszt kirendel pluszban. Ugyanezzel felhívta Gyürét is.

Valóban kijött Zombori.
Mondja, hogy Dedi üzeni, hogy szétrúgja a seggünk, ha valami hülyeséget csinálunk, Gittit leszerelte valahogy, de hallotta a hangunkon, hogy be vagyunk rúgva, kurva ideges, de jobb, ha nem lát minket benn senki.
Ha meg valaki meglátna itt kinn, hogy összeálltunk, induljunk a kutügy felé, viselkedjünk, és mondjuk, hogy épp váltásból megyünk befelé.
De amúgy ma már ne is várjunk váltást.
Zombori eldarálta mindezt, és átment Beton 1-re, ami eredetileg Gyüre szolgálati helye.
Mi még eljátszottuk a Mammutokat meg a Berbeneket is, bár itt volt némi nézeteltérés köztünk, mert én busmannak képzeltem őket, Gyüre meg tuaregnek, de aztán megállapodtunk kompromisszumosan maori bennszülöttekben.

A laktanyába visszafelé az IFA rendesen felkavarta a gyomrom, ezért az esti berúgásban ímmel-ámmal tudtam részt venni, szigorúan csak az első hányásig.

35

1988. április 14.csütörtök

Nagyon fájt a fejem délelőtt, hogy melyik körletbe hánytam és ki takarította el, fogalmam sincs, de bevallom, nem is nyomoztam nagy erővel. Örültem, hogy a délutános szolgálatig rendbe jöttem, a gyomrommal is minden rendben volt. A mai nap enélkül borzalmas lett volna.

Hatalmasat buktam cihával a Szilasinál!

Gondolhattam volna, hogy ha megígéri a századnál, hogy ma kijön ellenőrizni, akkor kijön.

Úgy nézem, olyan öreg lettem leszerelő létemre, hogy már gondolkodni sem tudok.

Ferihegy 1-re tettek délután.
Elképesztő jó idő volt, szinte nyár. Délutános szolgálatra már csak ingben és zsávoly felsőben jövünk, ez olyan felszerelés, hogy nagy melegben sem olyan nagyon sok, hidegben meg elég sokáig véd.
És el lehet rejteni alá a cihát.

Hogy vén fejemre miért jött el ez a kényszer, hogy mindenféle értéktelen szart összegyűjtök, nem tudom, de ma a Lufthansa gépről kaptam például egy kulcstartót, ami ugyanolyan Boeing gép kicsinyített mása volt, amiből leadták nekem.
Gyerekként hogy örültem volna egy ilyennek!
Talán ez a gondolat lehetett bennem most, hogy még 19 évesen is fontos megszerezni.
Lelkesen lejmoltam egész nap, az Air France-ról újságokat, csokit, kis lapos műanyag tégelyben különféle lekvárokat, a Syrian Air járatáról valami fura fűszerezésű beefsteaket melegételként, és olyan sűrű gyümölcslevet, mint a méz, az amszterdami járatról az isteni pudingot.
A Skandinavian Airlinesról, a SAS-ról pedig hat doboz sört.
Egy egész kartonnal.
Amolyan pofás a tetején fogantyúval felszerelt, bontatlan papírdoboz, hat sörrel. Isteni!

Olyan pazar nap volt ez, hogy igazán nem járhatott az a fejemben, hogy ezzel megbukhatom, nem az történt, hogy nem érdekelt, az történt, hogy az az ismeret, hogy ilyet nem szabad csinálni, teljesen eltűnt belőlem.
Mihelyst kaptam valamit, kigyalogoltam a betonnak az épületektől távol lévő szélére, és lakomázni kezdtem.
Miután túl voltam valamelyik fogáson, mentem a következő géphez, úgy járultam elé, mint vályúhoz, azt hiszem csak a kéréskor néztem a személyzet szemébe, utána már csak a kezüket láttam, meg azt, amit abban hoztak.
Igazi utcagyerekként dugtam mindig a zsávolyom alá a zsákmányt, lehet az is, hogy görnyedt tartásban, behúzott nyakkal, futólépésben sunyiskodtam ki a betonszélre.
Nem emlékszem.
Csak azt tudom, hogy tobzódtam az ízekben, arra a szivárványra koncentráltam csak, amiket a csukott szemhéjam vásznára festettek az ízek.
Váltogattam az édeset és a sósat, néha közöttük kortyoltam a gyümölcslevet, mindig úgy, hogy hagytam az előző íz hatását elmúlni, kikopni a számból és csak azután tettem bele a következő falatot. A kissé csípős, zöld színű mártásban megpárolt, vastag, klopfolás nélküli marhahús mellé behelyezett, édes lében savanyított citrom együttes íze szinte remegő kéjérzetet váltott ki, bár miután hagytam egy részét kihűlni, már csak a pár perccel korábbi kellemes emlékeket idézte a hús, de még így is vert mindent, amit addig valaha ettem.
Ez a citrom nagyon furcsa, mert hát savanyítva volt, de nem úgy volt savanyú mint citrom, hanem úgy volt savanyú, mint az uborka vagy a dinnye, hogy enni lehet, nagy falatokban, nem olyan, mintha nyers citromba harapnék.

Aztán megkaptam a söröket.
Ujjongtam, ekkora zsákmányom még sose volt sörből. Ezek a nyugatiak konzervdoboz szerű dobozban adják a sört, egy ujjal lehet kinyitni. Nagyon menő.

Még a gép mellett kivettem a dobozból őket és betáraztam a zsávoly alá. Nagyon kényelmes rakhely, olyan, mintha az iskolaköpenyt beletűrtem volna a gatyámba, és ki-begombolva tölthetem meg a derékszíj feletti részt, elől is meg hátul is. Hátul azért persze nehezebb menedzselni a dolgokat, nem könnyű a csípőtájt, hátul megbúvó lekvárt előreimádkozni. Főleg, ha elől is van egy csomó minden.
Van az a technika, hogy az ember csak az egyik oldalát tölti és mindig beljebb csúsztatja a régit, ha új zsákmányt tesz be, így egy idő után a sok holmi körbeutazik a derék körül, és a másik oldalon egyszerűen a bestokizás sorrendjében elővehetőek. Hátránya, hogy nem sok a variációs lehetőség, nem kívánhatom meg a gyümölcslevet, amíg a csokit meg a lekvár meg nem eszem.

Én evolúciós tévút vagyok.
Mert a mókus fejlődik a gyűjtögetésben.
Hogy sok téli élelmet tudjon gyűjteni az agya kapacitása megnő, nagyjából huszonöt százalékkal, hogy meg tudja jegyezni, hová tette. Minél több eleséget rejtett el, annál nagyobb az agya adattárolásának képessége.
Nekem minél többet rejtek el, annál kisebb. Mert a hat sör kézhezvétele után szaladtam ki a betonszélre, és letompultam arra a pár négyzetdeciméterre, amiben a sör pont elfér.
Illetve pont a sör.
Semmi más nem volt már az agyamban, csak hogy az egyiket nagyon gyorsan lenyomjam, ezért az egyiket nagyon gyorsan lenyomtam.
Nem szeretem a sört.
De mivel ingyen kaptam, nagyon elvette volna a kedvem, ha nem ízlik.
Úgy ittam, mint a szabadság italát, mint rossz ízű életelixírt.
Azt terveztem, hogy a többit valahogy felcsempészem a srácoknak a körletbe. Alig ittam meg, már éreztem a szesz hatását, távolodtak a hangok, és zsibbadni kezdett a szám széle. Szeretem a részegség előtti szalonspicces állapotot.
A sör szar, de jó, amit csinál.
Kár, hogy ez nem tart sokáig.
Nem jó, ha elmúlik.
Ezért bontottam ki a második sört.
Ezt már nem ittam nyakló nélkül, hanem kortyolgatva, séta közben. Sütött a nap még hat körül is, melengette a hátam, tele voltam szajréval, volt mindenem, mozgó trafik lehettem volna, fegyveresen sörözgetve andalogtam a következő felszálláshoz szükséges felkészítés alatt álló gépek közt és kedélyesen szemléltem a nyüzsgést.

Ebbe az állapotba rondított bele Szilasi főtörzs.

Hirtelen nagyot fékezve állt meg mellettem a kutügy UAZ, Szilasi már ugrott is ki belőle, és szaladt, hogy mi az Istent csinál katona!

Nem sikerült rögtön elkapnom a tempóját, mert ahhoz, hogy tudjam mire gondol, végig kellett néznem magamon.
Mit csinálok? A fasz se tudja.

Hogy lássam magam jól, el kellett vennem a magam előtt tartott kezeim, de így úgy néztem ki, mintha széttártam volna a karjaim, megvontam volna a vállam, hogy hát ezt csinálom főnök, láthatja, szarok épp mindenre.

– Ne vonogassa nekem a vállát, hogy képzeli! Mi van a kezében? Maga sörözik szolgálat alatt? Tudja mi jár ezért? Mennyit ivott? Na hajoljon csak közelebb!

Egészen a számhoz hajolt és szaglászni kezdett. Közel-távol senki más, csak mi ketten.

– Ocsmány piaszagot érzek! – mondta.

Mélyen a szemébe néztem, ügyelve, hogy meg ne rebbenjek.

– Az nem belőlem jön. – válaszoltam.

Megrökönyödött.

– Hogy...? Mire céloz? Na azonnal üljön be a kocsiba!

Olyan dühös volt, hogy az ajtót is csak harmadszorra tudta becsukni, közben folyamatosan mondogatta, hogy majd adok én magának.

Tudtam én, min háborodott fel.
Nem is a feltételezésen általában.
Nem azon, hogy azt gondoltam, hogy az, aki engem elkap, az ne lehetne ittas. Nem azon háborodott fel, mert az esetek hetven százalékában a hivatásos kutatóügyeletes ittasabb az alá beosztott katonáknál.
Ez tény.
Ő azon háborodott fel, hogy ezt róla gondolom úgy, hogy egyébként köztudottan teljesen absztinens.
Vagy teljesen annak látszik.
Látszott, hogy ez készteti.

Bevitt a kutató ügyeletre. Ott épp Gitti teljesített szolgálatot, mint kutató ügyeletes tiszt, de amikor meglátott bennünket, felkapta a sapkáját és közölte, hogy sajnos pont most kell ezt elintéznie, miközben felmutatott valami hivatalosnak tűnő, de tök üres papírlapot, majd kiviharzott az ajtón.
Gitti.
Sohasem akar semmivel szembesülni.
Minden ami a megszokottól eltér, az ijesztő, az ismeretlen, attól ő fél.
Egy állítás porrá zúzza.
Ha azt jelenteném egy reggel, hogy nagyobbat, esetleg kisebbet szartam ma, attól ő beszarna.
Hogy akkor most mi legyen? Csináljon valamit vagy ne? Vegye tudomásul helyeslő bólogatással, mint valami parancsnok? De mit csináljon aztán vele? És ha ez valami fontos információ? Hallgasson róla? Vagy esetleg egyenesen jelentenie kellene, mondjuk Balrog őrnagy felé? Lehet, hogy ez olyan lényeges adat, ami meghatározhatja az ország védelmi rendszerét! Lehet, hogy az információ járványt jelent, és ez a hadképesség csökkenésével járhat. Akkor főparancsnokságnak tudnia kéne. Csakhogy akkor ők változtathatnak ezen a rendszeren, és akkor lehet, hogy neki is más lesz, azt meg ő nem akarja, mert ezt már úgy megszokta.
Nem jelenti.
Hátha tényleg nem akkora ügy. Nem biztos, hogy rögtön jelenteni kéne. Várni kellene, míg elmúlik.
Ha nem csinál semmit, valahogy megoldódik a dolog.
Minden megoldódik.
Jobb, ha ő nincs is ilyen helyzetekben jelen.

Ha mondjuk ott van, akkor se.

Igyekezett ilyenkor a lehető legtovább nem észrevenni, nem látni meg a tényeket, és mint most, elhúzni a csíkot, ne is lássa.
Valahogy oldódjon meg a dolog nélküle. Mert azt rögtön fölfogta, hogy az, hogy a Szilasi egy szolgálatban lévő kampóst hoz magával a betonról, az megoldandó feladatot jelent.
Így már ott se volt.
A határtalan félelme miatt jelentett néha jelentéktelen apróságokat, de amúgy amiatt voltak a legsúlyosabb bukások az ő szolgálatai alatt, mert néha látványosan nem vett tudomást valós dolgokról, így a határőrök egyre durvább sumákolást engedték meg maguknak, Gitti meg egyre durvább dolgok felett hunyt szemet, mert arra bármikor hivatkozhatott, hogy nem tudta.

De nekem fogalmam sem volt ki a kutató ügyeletes tiszt.
Csak azzal foglalkoztam, aki én voltam.
Vagyis egy reptéri teszter.
Egy kritikátlan ízkritikus.
Egy hedonistoid gourmet!

Ez akkor vált igazán nyilvánvalóvá, amikor a hadizsákmányt kipakoltam az ügyeletes tiszti asztalra.
Dedi - korosztályombeli tisztes, Gitti helyettese - állt mellettünk és elismerően bólintott minden egyes tárgy előbukkanása után.
Mikor mindent kitettem eléjük, Szilasi annyit mondott:
– Én még ennyi összelopott holmit nem láttam! Ezért nagyon megüti a bokáját.
Aztán Dedihez fordult, hogy írasson velem jelentést, amiben leltárba vesszük ezeket a holmikat, aztán mindent öntsön és dobjon ki.
Ezután elment.
Kellett egy kis szünet, hogy én ne rögtön nyúljak a kibontott, és Dedi se a bontatlan sörhöz, de utána jókedvvel kortyoltunk bele.
Aztán Dedi adott egy-egy sört a kutyásnak, Gyebinek, és egy kopasz kisMágusnak, a pihenős kampósnak.
Majd közösen eltakarítottuk a maradék csokit, lekvárt.

Gitti mikor visszatért, bár látta, nem vette észre mit csinálunk.