500kicsi.jpg 500

 

 

 

Január 5. Hétfő

 

Mint mindenki, én is számolom a napokat.

Amon Ré segítse utamat, Aton papjai adják reám áldásukat!

Napimádó lettem!

40 teljes napot letöltöttem!

Mától már csak 500 van hátra, holnaptól csak 499!

Holnaptól 4-essel kezdődik!!

Napról napra jobb a helyzet! Igaz, hogy középiskolába mintegy 1000 napig jártam, a befejezése óta máig pedig csak 240 körül telt el.

Nem baj! Kibírom.

Amúgy ez az első napom Adyligeten. Hatalmas, 2500-3000 fős laktanya és engem szakácskiképzésre hoztak ide. A konyhán fogok szolgálatot teljesíteni.

Istentelen ronda képű srácokkal kerültem egy körletbe! Mindegyik korosztályombéli, de hogy megkedvelni nem fogom őket, arra mérget lehet venni.

Ez is itt mellettem!

Vagy tízszer rászóltam, hogy ne itt az ágyban túrja az orrát, és az eredményt pedig a saját ágyára dobálja! De csak mosolyog, vagy inkább vigyorog.

A másik, szemben, folyton imádkozik. Ilyet se láttam még élőben, csak másodosztályú, amerikai, háborús filmben.

Hogy legyek így jóba velük?

Hentesek, cukrászok, kőművesek, autószerelők. Itt majd szakácsnak képzik ki őket. Isten mentsen mindenkit tőlük, ha már megvert minket az éhség roppant erejével.

Mától tankonyha-szolgálaton leszünk, főzni tanulunk.

Szakácsnak tanultam. Szakács vagyok.

Emiatt már az első perctől magabiztosan mozogtam az ismerős környezetben, a konyhán. Rögtön feltérképeztem a lógásra, munka alól kibújásra alkalmas helyszíneket, eszközöket. Régen, a középiskolában  első osztályosként ebben igen nagy gyakorlatot szereztem és nagyobb, kegyetlenebb büntetéseket kaptam ott, mint amire itt valaha képesek lennének. Én tizennégy éves gyerekként, teljesen alárendelt, és alacsonyabb rendű voltam a másod-harmadéves társaim alatt. Ők nem csak a koruk miatt voltak nagyobbak, hanem méretben is. Én csak gyerek voltam, a másodévesek kamaszok, a harmadévesek felnőttek. Dehogy gondoltam, hogy szembeszállhatnék velük, de elkerülni a munkát azt igen, azt megtanultam.

Aztán végül főzni is, szakácsként dolgoztam a bevonulásomig, de nem szerettem.

Az étteremben a főnöknő, de inkább a konyhafőnök, aki helyett gyakorlatilag csak én dolgoztam, elfehéredett arccal hallgatták, mikor bejelentettem, katonának visznek 3 hét múlva. Saját kocsival intéztem az anyagbeszerzést, az előkészítést, én főztem és az esti vendégek rendeléseit is én készítettem el. Pánikhangulat remegett a levegőben az utolsó napomon is, de a séf, a főnöknő és a pincérek barátságosan, bár kicsit temetési hangulatban búcsúztattak. Az egyetlen, aminek örültem a bevonulásom kapcsán, hogy másfél évre megszabadulok az éttermi feladatoktól, a konyhától.

Nem szerettem. A gasztronómia gyönyörű dolog, de ma csak foltokban érhető tetten Magyarországon. Az általam tanulóévek alatt és az azt követő igen rövid időszakban megismert éttermekben, - több relatíve nívós helyen is - a legkönnyebben, legkisebb fáradtsággal elkészíthető ételekből és a kötelező magyaros ételekből álló menüt alakították ki. A közétkeztetés napi menüje meg ennél is silányabb, persze sok idős embernek jelent segítséget és még programot is bejárogatni délben ételhordóval, de ez nem konyhaművészet. Az esti időszakban egyszerre beeső vendégek rendeléseit percek alatt, kapkodva összedobni, szintén nem az.

cc46_1_300.jpgKelet-Pesti Vendéglátóipari Vállalat.

Csak úgy sugárzik a nevéből az igényesség és a minőség.

A konyha meg amúgy zsíros és büdös is.

De ismerem.

Itt a seregben, most semmi váratlan nem érhet!

Utálom a konyhát, de otthon vagyok.