Centi_30.jpg67

 

 

 

 

1988. március 13. vasárnap

Ma újra nekiveselkedtem, katonaruhát öltöttem és elmentem a Honvéd Kórházba. Most jó hírrel fogadott a portás, Horváth doki benn van. Hosszú, nyújtott léptekkel siettem befelé.

Megkerestem az általános sebészetet.
Hatalmas konglomerátum ez a kórház. Megnéztem azt a részt is, ahol Ketya leírása alapján ki lehet szökni a kórházból. A majdnem tíz éve, akadozva épülő új épületrészeket belülről csak hevenyészve kerítették el, és az utca felé, a pozdorja kerítés belső felén leszórt sóderdombokról, amelyek Ketya állítása szerint kintről nem láthatók, ki lehetett ugrálni.
Úgy jártam be most a területet, mintha az új otthonomat mustrálgatnám, jó gazda szemével hizlalva a legelőt. Aztán végül beléptem az általános sebészet ajtaján.
Felmentem az emeletre, és bekopogtam a nővérekhez, ahogy Ketya mondta.
Elmondtam, hogy Ketya küldött és megkérdeztem őket, hogy Horváth főorvost merre találom. Az egyikük készségesen eligazított, hogy nagy szerencsém van, mert fél óra múlva itt lesz, tudok vele beszélni, és hogy ismerik Ketyát, meséljem el mit csinál most, hogy leszerelt.

Nekem rögtön az jutott az eszembe, hogy hát velem együtt öreg nőket akart dugogatni, kicsit habogva mondtam, hogy jól van, most egyelőre csak élvezi a civil életet. Aztán megjött az orvos, neki már be is jelentettek a nővérek, és ő is ugyanezzel kezdte, hogy nagyon örül, hogy hall a barátomról, kedvelt tagja volt az osztály közösségének. Majd megkérdezte, miben segíthet.

Becsülettel előadtam, hogy szívesen váltanám Ketyát ebben a kedveltségben, és az ezzel járó feladatokat is hajlandó vagyok elvégezni, eközben a résnyire nyitott iroda ajtó mögött vihorászó nővérek hangja, mint szirének éneke vonzott, és már ezért a hangért érdemesnek gondoltam bármennyi amputált végtagot a hullaházba vinni. Női nevetés, édes istenem, milyen más, mint a körletbeli leplezetlen fingás hangja.

Már éreztem, ahogy női kacajban fürdenék nap mint nap, és megértettem Ketyát, mert ha ehhez naponta az a látvány kapcsolódik, amit a nővér szobában láttam, a rövidke köpenyek, a feszülő anyag a melleken, az előbukkanó, jellemzően ugyan kicsit vaskos, de szőrtelen combok, vádlik, akkor ez a mennyország.
szirén2.jpg– Értem, értem – zökkentett ki a doki – , most ugyan nincs üresedés, de két hét múlva elképzelhető, addig menjen vissza az alakulatához. Mivel is volt benn nálunk? Mandulaműtét? Az jó, azzal ki tud jönni kontrollra. Melyik alakulatnál szolgál?

Mondom neki, hogy a ferihegyi FEP-en, mire őszintén rácsodálkozva pillant a váll-lapomra.

– Ja, hogy határőr? – kérdi – Észrevehettem volna! Akkor sajnos fiam nem tehetek semmit, a határőrség állománya felett nem rendelkezhetem.

A női zsivaj elhalkult.
A szívverésem is.

Néztem bárgyún, hosszan értetlenül.

– Semmit nem tehetek, sajnálom fiam! – mondta még a doki, én meg mint egy robot köszöntem el, igen átadom az üdvözletet, igen értem én, habogtam és a visszatartott lélegzetű nővérek közt siettem az udvarra levegőt venni.

A kurva élet, kiáltottam lenn, de túl sokan néztek rám, hogy folytatni tudjam, csak álltam és szédültem.
Megint idegen lett a kórház, nem az otthonom, nem itt töltöm a katonaidőm maradékát, hanem Ferihegyen. Egy hónap egészségügyi szabadság után ez olyan súlyosan nyomasztó felismerés volt, hogy sírni tudtam volna. Leültem valami padra és hosszan meredtem a semmibe.
Aztán valahogy összeszedtem magam és bementem Brenyóhoz, hogy elmondjam neki, mi történt.

Ő éppen valami műtéten volt benn, nem találkoztam vele és éreztem, hogy amíg le nem szerelek nem fogja már megtudni miért nem találkoztunk többet.
Már nem lesz lehetőségem elmesélni a mai napom, csak ha már nem leszek katona.
Sőt lehet, hogy csak akkor, amikor már ő sem lesz.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg68

 

 

 

 

 

1988. március 12. szombat

Ma, ahogy Ketya javasolta, bementem a Honvéd Kórházba.

Még tegnap felírogattam, kit kell keresnem majd. Nem tudtam eldönteni, hogy mi a jobb, ha civilben megyek vagy ha egyenruhában. Már jó régen civilben járkálok, nem volt nagyon kedvem egyenruhába bújni, de aztán eszembe jutott, hogy ezek az orvosok ott, a Honvéd Kórházban tulajdonképpen katonatisztek, talán jobb az egyenruha. Úgy vettem fel, úgy húztam magamra a nadrágot, mintha vizes lett volna, jobban mondva, mintha latrinából vettem volna ki, undorodva, sziszegve, mintha hideg lett volna, vagy égette volna a bőröm.
Tényleg jó lenne ez a kórházi munka, az egyenruhától egyértelműen hányingerem van, akkor inkább a zöld műtős ruha.

Annyira izgultam, hogy már a főportán bemondtam, hogy Horváth főorvoshoz megyek, ezt amolyan dicsekvésnek szántam, de a portás rögtön elvette a kedvem, azzal hogy mondta, ő meg nem látta bejönni, szerinte ma nincsen benn, de megkérdi.
Telefonált egyet és a fejét csóválva mondta, hogy igaza volt, holnap lesz benn.

Rémesen szarul esett, de igazából nem jöttem hiába, amúgy is kontrollra kellett jönnöm, ma szedik ki a varratokat.

Kedvetlenül vártam a soromra.
A doki aki műtött, megismert, már messziről mondta, hogy én vagyok az, aki olyan nyugodt volt műtét közben, mint egy elefánt.
Jöjjek üljek le.
Nem volt kedvem mosolyogni, és miután belidokainozta a torkom, már nem is tudtam volna. A két kapocsszerű varratot pillanatok alatt kiszedte, majd megdicsért újra, hogy most se ficánkoltam.

– Szépen begyógyult. – mondta még, aztán elküldött.

Miközben kifelé ballagtam jutott eszembe, hogy Ketya azt mesélte, Brenyó itt van benn a KK-ban, a bőrgyógyászaton.
Arra felé vettem az irányt.
Nem is hittem volna, hogy ilyen szerencsénk lesz, mert amikor felfelé lépdeltem, épp akkor jött lefelé Brenyó.
Úgy meglepődött, hogy miután megtorpant csak annyit kérdezett habogva, hogy hát te?
Visszatért belém az élet, kicsit dadogva a lidokaintól, mondtam, hogy hát én!

– Nemsokára én is itt leszek a kórházban, holnap intézem el.

–  Várj meg, mindjárt jövök. – mondta és elszaladt.

Pár perc múlva megjelent, hogy sok a dolga, de kapott negyedórát, gyorsan mondjam el, mi van velem amióta nem találkoztunk. Ez nem egyszerű feladat, azt sem tudtam, hol kezdjem, de gyorsan elmeséltem, hogy kivetettem a mandulám, meg hogy egy hónapja otthon vagyok, sokat találkozom Ketyával, ő már szabad, leszerelt, voltunk egy marha jó koncerten is és, hogy holnap megyek az általános sebészetre, hátha Hilfer tudok lenni.

– De baszki, te mesélj! – csaptam a vállára – Nem is tudtam, hogy katona vagy, Ketya mondta, hogy behívtak és már te is itt vagy benn. Hogy csináltad?

–Tavaly augusztusban vittek be Bajára, mesterlövésznek. Nem nagyon tetszett a dolog, és mivel valamiért az atlétatrikótól kiütéses lett a hátam, folyamatosan járkáltam orvoshoz. Az volt a nagy szerencsém, hogy a pécsi katonai kórházhoz tartoztunk, de Pécsen nincs bőrgyógyászat, fel kellett jönnöm ide. Vissza pedig nem akarok menni.

– Hogy-hogy? –  kérdezem színlelt meghökkenéssel – Nem akarod szolgálni a hazát? Nem jó ott neked a laktanyában?

– De, de, csak hát látod milyen beteg vagyok! – válaszolt egy félmosollyal az arcán, de megfelelő komolysággal.

Közben megjelent egy teljesen bekötött arcú beteg, férfi pizsama volt rajta, de még ezen a lógó szerelésen keresztül is átütött, hogy nagyon csinos, fiatal lány van alatta. A kötés teljesen betakarta a fejét és az arcát is, csak az egyik szemének volt egy résnyi hely kihagyva, meg a szájánál egy lyuk, ahova a cigarettát dugta, miután rágyújtott. Ahogy félrefordult, hogy hamuzni tudjon, akkor láttam meg a nyakát, ami borzalmasan össze volt égve, sebes, fekélyes, fájóan eleven sebes. Borzongtam, de persze közben Brenyóval megpróbáltunk fesztelenül beszélgetni. Miután elment kérdeztem meg, mi történt vele?

kötés.jpg

– Borzalmas dolog. – válaszolta – A férje féltékenységből leöntötte az arcát savval. Két éve történt azóta állandó lakója a kórháznak, stabilizálni kell a sebeit, mert pár év múlva talán, ha már nem gennyedzik, lehetne rá bőrt ültetni. Próbálták már, de nem fogadta be a szervezete. 28 éves. Nem is öreg.

Nem tudtunk ezen sokat sajnálkozni.
Brenyónak mennie kellett.
Nekem meg kellett ezek után a  friss levegőre.

Soha nem hallottam ilyet, hogy savval öntsenek le bárkit! Hogy lehet valaki ilyen rohadék?

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg81

 

 

Szolgálati közlemény:
Ma két poszt jelenik meg, a február 28 és a 29, mert 1988 egy kurva szökőév volt, és emiatt egy nappal többet voltam katona.

 

1988. február 28. vasárnap


Ma meglátogatott Ketya.
A szakácssuliban volt osztálytársam, aztán jó barátom míg be nem hívták, azóta csak egyszer láttam, mert ugye engem is behívtak.

A múlt héten szerelt, madarat lehet vele fogatni. Arra egyáltalán nem számított, hogy itthon talál, teljesen spontán jött a szüleimhez, hogy megüzenje nekem, hogy már szabad, keressem majd rögtön, ha én is leszereltem.

Egy kurva nagy örömujjongást suttogtam mikor megláttam, ő is teljesen meglepődött. Mint kiderült, ő az egész katonaideje alatt a KK-ban, a katonai kórházban, vagyis abban a Honvéd kórházban szolgált, ahol engem műtöttek.

Iszonyú régen találkoztunk, valamikor tavaly júniusban, vagyis nyolc hónapja.
Akkor épp 30 nap eü. szabin volt.

Hilfer lett, vagyis segítő, tulajdonképpen műtősfiú. A KK a gyógyult katonákat alkalmazta erre, mert Hilfer mindig kellett, és a gyógyult katonákat nem volt nehéz rávenni, hogy maradjanak inkább ott, minthogy visszamenjenek a laktanyájukba. Három hónap kórházi szolgálat után mindenki kapott 30 nap eü. szabadságot, és bár a három hónap alatt nem jöhettek ki a kórház területéről, még így is nagyon jó üzlet volt.
világbéke.jpgMi Ketyával akkor találkoztunk, amikor a három hónap után épp ezt a szabadságot töltötte, de azóta semmit nem tudtam róla. Sikerült visszamennie a kórházba, ami azzal járt, hogy a kerek 30 napot nem töltötte le, mert amint szóltak neki, hogy van üresedés, azonnal be kellett vonulnia.
Nagyon csókos állás volt ez, sokan pályáztak rá, csak a szerencsések mehettek vissza több körre, vagy akiket az ott dolgozó ápolók, orvosok nagyon megkedveltek.
Neki sikerült többször is bekerülni, így Lentibe, a laktanyába, ahová eredetileg tartozott, csak leszerelni ment vissza.
Olyannyira nem ismerte még a saját korosztálya se, hogy szinte senki nem szólt hozzá, fel se merült, hogy baszogassák, holott Lenti hírhedten genyó hely volt, hírhedten genyó alakokkal.
De ő mint valami kiskirály lépdelt be az egyik nap, másnap meg leszerelt.

– Miért nem próbálod meg te is? – szegezi nekem a kérdést.

– De mit? – kérdem.

– Hát hogy nem mész vissza. Menj be a KK-ba és jelentkezz Hilfernek!

Csillog a szemem, ez kurva jó ötlet, úgyis mennem kell majd varratkiszedésre, már, ha nem nyeltem le mind, akkor megkérdem.
Ketya, mint mondta, az általános sebészeten volt, ott állandóan kell ember, oda tud még nevet is adni, akit megkereshetek, ja és Brenyó is benn van szintén Hilferként, a bőrgyógyászaton, talán ő is tud segíteni.

Basszus, Brenyóval egy időben voltunk a kórházban?
És nem is találkoztunk?


Brenyó közös barátunk, vele kísértem el Ketyát a bevonulásakor a sportcsarnokba.

Hirtelen megérintett a civil élet szele, elérhető közelségben vannak a barátaim, az is lehet, hogy Ferihegyre nem is kell már többet visszamennem!
Micsoda hírek, micsoda nap, ennél szebb csak a világbéke első napja lehet!