529

December 7. Vasárnap

Megint borzalmasan horkolt éjjel a bikanyakú! Rázogattuk, lökdöstük, rugdostuk, de nem használt. Újra éberen virrasztottunk hajnalig. Hangos sóhajtások, elfojtott káromkodások jelezték, hogy egyikünk sem alszik. Már a reggel homályos fénye derengett be az ablakon, amikor a terem elejéből a bikanyakú ágyához robogott egy megtermett srác.

– Én ezt nem bírom tovább! – mondta ingerülten. – A kollégiumban bevált egy módszer, most is jónak kell lennie.

Felkönyököltünk, Szabó még ki is kelt az ágyból és a srác mellé állt.

– Milyen módszer?

– Add a papucsod, ne dumálj!

Szabó lehúzta a papucsait, s a srác felé nyújtotta. Vietnami gumitalpú, pántos produktum volt. A srác kikapta a kezéből és ugyanazzal a lendülettel, hatalmasat csapott a vele a bikanyakú homlokára. Ijedten szisszentünk fel.

Ez azért kicsit sok!

Csak amikor a zúgolódás abbamaradt, tűnt fel, hogy a horkolás nem szűnt meg.

– Hihetetlen! – hüledeztünk.

A srác visszaadott Szabónak fél pár papucsot.

– Itt van, üssed te is!

Csitt! Csatt!

Felváltva záporoztak az ütések a széles, lapos homlokra.

– Üsd erősebben, még nem elég! – kiáltotta a srác izzadtan.

Suhintottak még egyet-kettőt, aztán valaki odakiáltott.

– Elég lesz srácok, abbahagyta!

Még ütésre emelt kézzel vizslatták a szerencsétlen alvót, s miután tényleg elcsendesedett, elballagtak aludni. Hogy felébredt-e, csak ennek semmi jelét nem adta vagy az egészet átaludta, nem derült ki.

Néhány óra múltán, ismét a szokásos reggeli ordítós tisztes rekedt hangjára riadtunk. Megráztam a bikanyakút.

– Kelj fel, baszd meg, ébresztő van!

Az felemelte a fejét és felém fordult. Kisebesedett homlokán szépen kirajzolódott a papucs talpának rácsos mintázata, s tán még a “Made in Vietnam” felirat is belesajtolódott.