Centi_30.jpg406

 

 

 

 

Április 9.  Csütörtök

Robinak valószínűleg szart se ér a saját becsülete, mert arra gyanakszom, felnyomott a Cupinál, aki ma a köteléket (eligazítás) tartotta. Ez ilyenkor mindig bohózatba torkollik. Cupinak matematikai sorozattal is nehezen leírható szemtengelyferdülése van, nem tudni melyik szemével lát előre. Vagy bárhová.­

Elmondja, hogy májustól jönnek az újoncok és átszervezés várható a szolgálatban. Ez mindenkire vonatkozik, jól figyeljünk!


alegységügyelet.jpg(Kép forrása: http://milstory.blog.hu/2011/09/16/293_a_wc_hadmuvelet)

­– Konyhás kilépni! – dörren ránk. Két sorban, magasság szerint állunk a folyosó fala mentén, Cupi középen áll velünk szemben. Én szakács vagyok, nem mozdulok. Viszont a közelemben van az a két srác, aki lenn volt egész nap konyhamunkásként, meg a másik oldalamon az a kölök, akit pedig az ügyeletre küldendő ebédet a teherautókra pakolni rendeltek le.

Mindhárman ficeregnek egy kicsit, de maradnak a helyükön.

­– Na lépjen már ki! Meddig várjak?

Ekkor mind a hárman egy kissé odaverve a talpukat, előrébb lépnek.

Az alhadnagy felhorkan.

– Maguk meg mi az istent csinálnak? Mit mocorognak? Nem bírják ki ezt a pár percet? Vissza a sorba!

Negyed-fordulatot tesz a fejével, tekinteteivel végig pásztáz rajtunk, meg maga mögött.

– Maga meg lépjen már ki konyhás! Ne mondjam még egyszer!

Az ebédet pakoló srác ugyan visszakozott a többiekkel, de mivel határozottan ebbe az irányba szólt most Cupi, az előbb meg egyértelműen a másik kettőt parancsolta vissza, újból előlép.

– Maga sem bír magával? – tér ki a hitéből az alhadnagy – Hülyék gyülekezete! Maga lépjen vissza, maga meg lépjen elő!

Elém áll, tekintetét szigorúan belefúrja a két oldalamon álló katonáéba.

– Maga tényleg ilyen hülye? Nem maga a konyhás?

A két sofőr mellettem egyszerre kiált fel.

– Jelentem, nem!

– Hát magukat ki kérdezte? Mindenki meghibbant itt? Ilyen agyalágyult katonákat rég láttam!

Kicsit rogyadoznak a lábak az elfojtott röhögéstől.

Cupi erősen mellbe szúr a mutatóujjával.

– Konyhás!

– Szakács. – mondom önkéntelenül.

– Velem ne feleseljen! Senki nem kérdezte! Örülhet konyhás, teljesül a kívánsága, májustól nem lesz szakács. Egy újonc váltja majd.

Ez összességében igazán jó hír, bár senki nem érti miért nem jó nekem a konyhán.

Az alhadnagy a kötelék után behív az irodájába.

– Magával úgy tudom, mindig gond van – kezdi.

Nem tudom. Gond lenne? Időben megyek szolgálatba, a legtöbbször. Kiosztom rendesen a kaját, a katonák nem panaszkodnak, még halvány szimpátiát is látni vélek néha. Sose fikáztam az ételbe, ahogy az adyligeti tahók, a maradékot szétosztogatom a szemfüleseknek. Felküldöm a kutató ügyeletekre a hideg-meleg védőitalt, takarítok. Miért lenne baj velem?

Ja, mert ahogy mondja, a negatív hozzáállásommal rontom a harci morált a konyhán, ez a többiek hazafias elkötelezettségének a rovására megy, muszáj elmozdítania. Nem is érti, ha valóban szakács a szakmám, és civilben is konyhán dolgozom, akkor itt miért nem akarok?

Hát, hogy pont azért, azt tényleg nem érti, bár cuppogva emészti, időnként elhunyorogva mellettem két oldalt.

Még magyaráz, de én csak arra tudok gondolni, hogy gondja velem csak Robinak van. Nyilván felnyomott Cupinál. Azt persze nem tudhatta, hogy ezzel nekem tulajdonképpen segített is elkerülni a konyháról, de összességében gerinctelennek tartom. Az alhadnagy szereti azt, aki tájékoztatja. A konyhát Robin keresztül tapogatja le.

Indiában kézzel esznek. Nem tudom melyik a tisztátalan kéz, ők sose keverik össze, de az egyik kezükkel esznek, a másikkal törlik a seggüket.

Robi az alhadnagy jobbkeze.

És remélem, hogy Cupi a ballal eszik.

Crapping.jpg

Centi_30.jpg 514

 

 

 

 

December 22. Hétfő

Ma van az Eskü. Persze mindenki a végét várta, amikor végre újból kicsit szabadok lehetünk.

27 nap után végre kiengednek minket 4 órára. 27 nap nem sok, de fényévekre került a laktanyán kívüli élet és fel nem foghatóan sokáig, még 514 napig marad ez az állapot.

Apu, Anyu a két öcsém és két jó barátom jöttek el. Miután kiengedtek a laktanyából, kocsival mentünk egy étteremhez. Parkolóhely keresésekor minduntalan kiértünk a városon kívülre. Amikor gyalog megyünk terepre, akkor sokkal nagyobbnak tűnik Sopron. Viszont a közepe nagyon szép.

 

  „Én ………………………………….. a dolgozó magyar nép fia esküszöm, hogy a Magyar Népköztársaságnak hűséges katonája leszek.

A népköztársaság alkotmányához, törvényeihez és törvényes rendeleteihez híven becsülettel teljesítem kötelességeimet. Elöljáróim és feljebbvalóim parancsainak engedelmeskedem.

Esküszöm, hogy hazámat, a Magyar Népköztársaságot minden külső és belső ellenség ellen, életem feláldozásával is megvédem. Az ellenséggel soha, a legkisebb egyetértésbe nem bocsátkozom, ellene mindenkor, mindenütt bátran és férfiasan harcolok. Zászlóinkat, szabadságharcos elődeink példáin lelkesülve, győzelemre viszem.

Parancsnokainkat, zászlóinkat, elvtársaimat (bajtársaimat) megvédem, csapatainkat, fegyvereinket és egyéb harci eszközeinket el nem hagyom. A katonai ismereteket elsajátítom.

Példaadóan viselkedem és a fegyelmet minden törvényes eszközzel fenntartom. Alárendeltjeimről legjobb tudásom szerint gondoskodom, őket öntudatos hazafiakká és a népek szabadságának harcosává nevelem.

A fegyveres erők vagyonát és más népi vagyont megőrzőm és megőriztetem. A szolgálati és állami titkot híven megtartom.

Békében és háborúban egyaránt népünk igaz fiához méltó módon viselkedem, becsülettel élek és halok.

     Ha pedig a haditörvényeket megsértem, eskümet megszegem, sújtson a népköztársaság törvénye és dolgozó népünk megvetése.”

sZOVJET-MAGYAR 007.preview.jpg

1.jpg

2.jpg

5.jpg

6.jpg