Centi_30.jpg77

 

 

 

 

1988. március 3. csütörtök


Ma kell visszamennem a laktanyába.
Kiraktam magam elé az egyenruhát, annak minden elemét.
Fogasra a kabátot, meg az asztalra a tányérsapkát is. Mellettük ott volt ledobva a szövetnadrág, amiben a napokban meglátogattam Editet.
Hosszan néztem őket.
Hogy mi a különbség?
Vagy mi az egyezőség?
Az egyenruhára nézve nem éreztem semmit.
Pontosabban már nem éreztem semmit.
Régóta beletörődtem, hogy hordanom kell, tudom, hogy meddig, és ha a centimre nézek, azt is tudom, hogy már belátható távolságban van a vége.
Ki kell várnom és kész.
Pontosan tudom, hogy ha rajtam van, kívül nem én látszom, hanem a katona.
Az nem én vagyok.
De azt is tudom, hogy aki látott már így, az már engem lát benne. Anyuék természetesen, de a ház lakói is, vagy akiket nem ismerek, de ők ismernek régről, például hosszú évek óta ugyanazokon a buszokon utazunk. Az egyenruhával kapcsolatban nincs rossz érzésem. Ezt leveszem nemsokára úgyis, másikat meg soha többet nem veszek fel.
Semmilyet.

És mi a helyzet a szövetnadrággal?
Néztem, és ez nem volt semleges.
Ez az egyenruhán kívüli összállampolgári ruhatár egyik ékes eleme. Ez a vágyott civil ruha része. Ez a választható kategóriában van.
Dönthetnék úgy, hogy ilyeneket hordok.
Lehetnék az, akinek abban látszom. Kicsit olyan diszkós bájgúnárnak.
De valahogy nem tetszik.
Az nem tetszik, amit csinálna belőlem.
Mert amúgy ettől eltekintve, tán még jól is áll. Tényleg dönthetnék úgy, hogy hordom.
De még ha amúgy illik rám, távol áll tőlem. Feszessé tesz.

Ez megkövetel némi kötelező viselkedést is, amit bár tudva, hogy az egyenruhában is meg tudok jelenni, ez is menne, de az állandó feszülést feltételez.
Azt nem akarom.
Bármit veszek is fel, legyen olyan akár, amiben mások szerint hülyén nézek ki, ha szerintem van benne koncepció, és jól érzem magam benne, akkor nem érdekel, ki mit gondol, úgy vagyok jó.
Legyen rajtam ez inkább valami bőr, ami a legkülső hámrétegem, ami véd, de nem úgy, mint valami vastag hülye daróc, ami nem való rám, amiben nem érzem jól magam, tudok ugyan járni, de csak megalázott és esdeklő tartásban. Olyan ez a szövetnadrág, mint a talán csak legendákban létező Botos volt az első hónapokban Adyligeten. Vastag lécekkel merevített posztó, amiben kívülről olyan, mintha peckesen állna az ember, de belül belegörnyed a test.
A szövetnadrág az ilyesmi lenne. Lehet, hogy tudnám hordani, de a lelkem mélyén belegörnyednék.

Az eleganciát leszarom.
Nem érdekel.

Szóval az, hogy egyikben sem látszom kívülről önmagamnak, abban egyformák az egyenruhával, de a szövetnadrágban mindig rosszul fogom magam érezni. A napokban azt mondtam Editnek nem temetésen voltam, hanem ünneplek.
De ünnep lett aznap?
Nem. Akkora gyásznap lett, hogy megtelne csak ezzel egy éves naptár.
Faszom öltözzön valaha is ünneplőbe.
Ha valóban ünnep van, érezni fogom, akármi van rajtam. Viszont bármi lehet rajtam, ha nincs ünnep, nem fogom azt érezni.
Ez biztos.
Az ünnep ruhától, de begyakorolt, semmitmondó, elvárt liturgiától sem lesz.

Oké, a szövetnadrágot sose veszem fel többet.

Az egyenruhát fel kell, siklott körbe a tekintetem a darabjain. Néztem őket és béke szállt meg. Most valahogy még az is eszembe jutott, hogy ugyan egyszer leveszem, és az végleges lesz.
Az megint lezár egy korszakot.
Soha többet nem veszem vissza, sőt soha többet nem vehetem vissza.
Örökre megválok tőle.
Most nem a gyűlölt katonaság jelképeként tűnt fel, de még azt is mondhatnám sajnáltam, hogy egyszer leteszem. Néha ebben a gúnyában büszke is tudok lenni.
Jelzi, hogy a férfivá avatás, vagy még inkább érés folyamatában vagyok, mindjárt elkészülök.
Tán még oda se égek.
Sajnáltam, hogy megint valami véget ér. Pedig hogy utáltam az egészet.
Hogy utáltam egyenruhában mutatkozni.
Azt hittem Edit cikinek érez.
mozi1.jpgEszembe jutott és mint valami film lejátszódott újra, amikor egyszer még a nyáron valamelyik este mesélte, hogy milyen élmény volt neki, hogy meglátogattam. Akkor hirtelen elöntött a szerelem valóban és látni akartam.
És elmentem megnézni.
Majdnem ilyen egyszerűen.
Akkor igazi férfi voltam.
És ebben nem akadályozott az egyenruha. Sőt, valahogy mélyebbé tette a dolgokat.
Nem úgy mint a szövetnadrág, ami megváltoztat, hanem mint ami jól láthatóan jelen van, de csak nyomatékosít. Mint a karmester.
Edit szeretett engem benne. Szerette rajtam az egyenruhát. Aznap, egy langyos nyári napon még reményt keltően rezgett a kapcsolatunk, és az együtt eltöltött időről beszélgettünk.
Feküdtünk nálunk és a fejét a vállamra hajtva kipirulva mondta.

– Egyszer még a középsuliban is meglátogattál! Az ügyeletes szólt, hogy keresnek lent és mikor megláttalak majd kiugrottam a bőrömből, hogy odajöttél meglátogatni engem! Nagyon, de nagyon boldog voltam és büszke, hogy nekem milyen csinos katonabarátom van és tetszett, hogy ezt mások is látták!

Ekkor is valahogy bárgyún jeleztem, hogy azt hittem nem tetszem. De legyintve torkolt le.

– Tényleg nagyon jól áll neked a katonaruha, nagyon fess voltál benne, ahogy ezt régen szokták mondani, még a nagyim is mindig mondja milyen nagyon csinos ez a fiú!

Mindent láttam magam előtt. Őt, ahogy mondja, a szája mozdulatait, ahogy a levegőt vette rajtam, a testmelegét, engem, ahogy vajra kenhetően olvadoztam.
mozi2.jpg
Láttam mindent magam előtt, és ma amíg tényleg bele nem kellett bújnom az egyenruhába, ezt a filmet vetítettem magamnak újra és újra.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg 495

 

 

 

Január 10. Szombat

 

A hó mellé rettenetes hideg érkezett. Nem ritka a -22 fok éjjel, az őröknek tömegével fagyott el a fülük. Parancsot kaptunk, hogy mindegyiküknek két bögre teát adjunk. Ma reggel majdnem ezerötszázan nevezték magukat őrnek.

Az igazi őrök "botost" hordanak. A botos majdhogynem egy hordozható őrbódé. Vastag nemezből készült embermagasságú sátor, belül favázzal megerősítve, a katona belelép, szíjakkal a vállára veszi és az nyakától a földig befedi, védi a testét. Hatalmas nemezkucsmát hordanak mellé, a látványuk az orosz tajgát idézi.

Tegnap nekem külön megmutatták, hogyan kell a teát készíteni. Azért nekem, mert ugye szakács vagyok, azt feltételezik, ezt talán az itteni szakács kiképzés előtt is el tudom sajátítani. Ma hajnalban már úgy vezényeltek le a konyhára, hogy én felügyelem a teakészítés utolsó fázisát és én osztom ki.

A teakészítés egy igen érdekes feladat. Este néhány kiló cukrot kell belezúdítani az üstökbe, aztán jó alaposan, majdnem feketére pirítani. Így akár teafű nélkül is szép barna színe lesz a löttynek, ezen a fű nem is változtat, az a gyanúm, hogy lucernából, esetleg kukoricacsuhéból készül. Ha a cukor megpirult, felengedjük vízzel, beleszórunk egy kicsit a „teafűből”, forrón tartjuk és állni hagyjuk reggelig, hátha valami csoda folytán íze lesz. Hajnalban, amikor bemegyünk a konyhára, kiengedjük fazekakba, ezzel konyhakésszé válik. Egyetlen erénye, hogy meleg. Kezdetben.

Ma a lötty leszűrése is az én feladatom volt. Nyeles rozoga szűrőt tettem az üst csapja alá.  Egy darabig szépen csurgott is, aztán akadozni látszott, végül a csap teljesen eldugult valamitől. Belenéztem az üstbe, de nem láttam le az aljára. Hoztam gyorsan egy fakanalat, s feltömködtem a csapba - az őrök érkezése előtt meg kell szüntetni a dugulást. Kicsit megakadt, nyomogattam, feszegettem, forgattam, aztán hirtelen beleszaladt valami puhába. Féltem, hogy a kezemre zúdul a forró lé, de tovább tekergettem, tömködtem a kanalat, s csak akkor rántottam ki, amikor megindult a folyadék.

Nagyot kiáltva ugrottam hátra.

– ÁÁÁÁÁÁááá…., mi az isten?

Egy jókora, puhára főtt patkány hátsó fele zuhant bele a fazékba. Sikerült alaposan széttrancsíroznom.

– A rohadt élet! De gusztustalan!

Belenéztem az üstbe a patkány másik fele már darabokban lebegett a tea tetején.

– Elhányom magam!

Szaladtam a szolgálatvezető szakácshoz. Bajuszos, nálamnál legalább tíz évvel idősebb pali. Hitetlenkedett, csóválta a fejét, csak nagyon nehezen sikerült az üsthöz rángatnom. Belenézett és kicsit ingerülten vázolta a teendőimet.

– A fazékból öntse ki a szutykot. Fogja a szűrőt és szedegesse le a darabokat, a szőrt, a bőrt a tea tetejéről, kanállal a zsír nagyját, aztán itassa fel vécépapírral a maradékot. Ennyi teát nem önthetünk ki! Igyekezzen!

(Apróság! Mit zaklatom én ilyenekkel?)

Még egyszer lehajolt, belekukkantott a fazékba, jó alaposan megvizsgálta a patkány darabjait, aztán arcát széles mosolyba burkolva lépdelt ki a konyháról.

Lesz mit mesélnie a haveroknak. Kelletlenül végeztem el a dolgom.

Mennyi részből áll egy ilyen kis állat!

Ezek után meglógtam havat lapátolni, én nem osztom ki azt az ocsmányságot!

hofal1.jpg(Forrás: Zala Hírek Online)

A hólapátolást nagyon élvezzük. Akkora a hó, hogy percek alatt építünk hóembert vagy mellvédeket a hógolyózáshoz. A laktanya mindenható urai elnézőek velünk, némelyik tiszt arcán atyai mosolyt látni, ahogy elvonul a hancúrozó katonák előtt. Tisztelgünk egy nagyot, de van elöljáró, aki már akkor legyint, amikor eldobálva az épp meggyúrt hógolyót, vigyázzba vágjuk magunkat. A havat eltakarítjuk, így hagyják, hadd eresszük ki a gőzt.
A rohamsisak istenien csúszik. Úgy tettem fel pár napja a szekrényem tetejére, hogy biztos voltam benne, sose fogom használni, és lám, ma azt látom néhányan azzal siklanak le az emelet magas hódombokról. Ezzel stílust teremtettek, mindenki szalad be a körletekbe és az esti halovány lámpafényben több százan a biliben csúszkálunk le. Nekem belefér a seggem, mintha ráragadt volna a katonai tojáshéj, mások csak ráülnek. Nehéz rajta egyensúlyozni, de ha ügyes az ember, szélsebesen siklik. Nekünk kopaszoknak a Jacksonnal különösen szerencsénk van, az első emeletről rögtön a domb tetejére tudunk kilépni és már csúszhatunk is lefelé. Tömött sorokban szaladunk fel az emeletre, olyan mintha egy század kamikaze indulna öngyilkos akcióra, ahogy gondolkodás nélkül ugrálunk ki az ablakon.

Amint a belső gépjárműforgalom is elül, mély, tompa, békés csend szállja meg a laktanyát, a lámpákat körbeölelő hópermet ködös leple alatt csak az önfeledt kacagás hallatszik.
Évek óta nem voltam ennyire gyerek!