245

Szeptember 17 Csütörtök

Na itt vagyok délre, rögtön rám ugrott az ügyeletes, hogy öltözzek azonnal, lőkiképzésre megyek. Átvettem a gyakorlót, felvettem a fegyverem és ültem is IFA-ra és vittek Piliscsabára. Kezdetben borzalmasan dühösen ültem a platón, úgy éreztem ki akarnak csinálni, Nem elég a Rövid Ugrás, még ilyen marhaságokkal is fárasztanak. Aztán belegondoltam, mi is lesz.
Nappali lövészet.
Ezeket szeretem, végre használhatom a fegyverem. Hónapok óta cipelem magammal szolgálatba és lassan kezdtem elfelejteni, hogy nem csak egy fémnehezék, vagy megnőtt állományjelzés.

Most úgy tárazom be, hogy ezeket a töltényeket én használom el. Olyan érzés volt bepattogtatni a tárba, mintha valami bankrablásra készülnék a társammal, vagy egy átfogó katonai támadás előtt állnánk, és perceken belül kezdődik az akció. Mint amikor az ember már lélekben a helyszínen van, és játssza le belül az akció első másodperceit. A közvetlen környezetem hangjai eltompultak és felerősödött a lőállásokból ideszűrődött fegyverropogás, a csata zaja.

Édes volt ez a hang, azt jelentette itt az idő, itt a front, kezdődik. Az a biogép leszek, aminek itt legyártottak. És úgy futottam felvenni a tüzelési testhelyzetet, mint egy igazi csatában, előre hajtott felsőtesttel, pisszenés nélkül, szinte lábujjhegyen. Beugrott a soproni támadás, és területfoglalás, amit a kiképzés utolsó elemeként kellett végrehajtani.
Kemény és hatékony voltam, lelőttem a célokat, pontos voltam és pengeéles. Úgy tüzeltem, ahogy éles helyzetben tettem volna. Vagyis egy-két egyes lövés után, rövid sorozat, aztán újból egyes lövés, és ezt változtattam. Belőném egy-két lövéssel a célt, ha jó helyre megy, rövid sorozat, újra célzok, korrigálok ha kell, egyes lövés, ha pontos, újra rövid sorozat. Na mondjuk 12 tölténnyel ezt sokáig nem lehet játszani.
Nem tudom, miért nem kapunk rendes mennyiségű lőszert. Legalább annyit, amennyivel szolgálatban vagyunk. Hogy legalább egyszer tapasztaljuk ki, meddig elég, hogyan takarékoskodjon az ember éles helyzetben.

Ezeknek nem számít, hogy tudunk-e lőni? Ha nekem lenne egy hadseregem, lennének katonáim, ragaszkodnék, ahhoz hogy tökéletesen ismerjék a fegyvereiket. Ezzel nem rugaszkodnék nagyon el a realitás talajáról, ugyanis én állok mögöttük, miattam támadnak, engem védenek az olyan brutális erővel szemben, amely képes lenne elpusztítani engem, a családom, a gyerekeim, a városaim, az államrendet, az országot. Azt kell éreznem, hogy a katonáim, következésképpen az én akaratom ereje ellenállhat neki, megtörheti az ellenség erőit.
Ha ezt nem érzem, akkor nem lehetek nyugodt.
Ostoba, nemtörődöm lehetek.
De ahhoz nem kell hadsereg.
Az úgy, ha van, még veszélyes is. Mert akkor veszélyeztetem a saját biztonságom és elsősorban annak a néhány ezer emberét, a katonáimét, akiknek a szerepe vörös színnel aláfesteni a drámát, akik nekem kenyérmorzsa a kidobott nylonszatyorban.
Az, ami nem számít a legkevésbé sem.
Nem, ez erősen szuicid hozzáállás lenne.
Szemben állna a józan ésszel.
Én kiképezném a katonáim.
De ezek az itteni parancsnokok olyan hülyék, hogy tovább mennek. Bámulatos érzékük van a legostobább módon rontani a helyzeten. Merthogy a Zádori, a kopasz hadnagy magához rendel, nem tetszik neki, amit csináltam, azt mondja, hogy legközelebb lehet, hogy nem hoz el lőkiképzésre. Mintha ezzel engem büntetne, nem a saját biztonságát tenné kockára. Meg aztán megkérdi, nem tudtam, hogy először hat egyes lövést, majd két rövid sorozatot kellett volna leadnom.

- Jelentem, nem tudtam. Valószínűleg félreérthettem a feladatot.

- Van olyan dolog Dvorszky, amit meg tud érteni?

Hát azt például tökéletesen, hogy nála a feladatra alkalmatlanabb embert nem lenne egyszerű keresni. Az ország teljes felnőtt lakossága értelmesebb nála. Mindenki, pedig, ha tudná, milyen sötétség tud lenni amúgy fejekben, ő is érezné, hogy ez gáz. Kijelenteni, hogy nem hozza el a katonáját lőkiképzésre, büntetésképp, az akkora hülyeséget feltételez, amire nincs szó.

Elküld leváltani a lőtér őrt. IFA-val vittek el, messze mindentől és 3 órára ott felejtettek. Ismét dühösen ültem a platón, a laktanya felé, a hadnagy vérét kívántam. Lövészet után meg kell pucolni a fegyvert. De fortyogtam, mint a murci és amint felértem a másodikra, azonnal bekanyarodtam a mosdóba megnyitottam a vizet és a zuhany alatt mostam le a géppisztolyomat.

Valamelyik kopasz állat felnyomott az AEÜ-nél, nem tudom, melyik volt, nem figyeltem, ki mozog mögöttem. Az ügyeletes szintén kopasz Sas és mint ilyen, beszari faszkalap. Riadtan jött be a zuhanyozóba, még jelenteni se merte, de a lelkemre akart beszélni, hogy ilyet nem szabad csinálni.
Jót röhögtem.
Persze szerencsém volt megint, mert ez azért tényleg főben járó bűn. Talán futkosót is érne, ha a tisztikar megtudná, de dühös voltam, sokat nem gondolkodtam ezen. Az alegységügyeletes meg beszari alak volt.

Abban állapodom meg vele, hogy valakivel megpucoltatja, mert én tuti nem fogom, de az meg az ő felelőssége, hogy mindegyik meg legyen tisztítva. Még be sem értem a körletbe, megjelentek mögöttem a héten érkezett kopasz hadnagyok, szekrényrendet néztek az összes körletben.
Keményítenek úgy nézem.
Zádori hadnagynak nem tetszem.
A délutáni eset sem, meg a napokban lezajlott találkozásainknak rossz szájíze sem jósolt békés jövőt kettőnknek. Amikor meg kifelé menet a válla felett visszaszúrta, hogy készüljek, mert betett éjszakás szolgálatba F2-re kutyával, úgy éreztem rávetem magam.
Tényleg soha nem pihenhetek?