37

1988. április 12.kedd

A laktanya felújítás az utolsó szakaszába ért, az épület alsó szintjét renoválják, ennek az egyik dicsőséges állomása volt a tegnapi nap, amikor is a kantint újranyitották.
Jöhetett valami felsőbb utasítás, hogy igyekezzenek, mert ma mintha lázasabban folyt volna a munka.
Elképzelhető, hogy valami nagy fejes az országos parancsnokságról megneszelte, hogy nálunk megújul a legénységi klubszoba is, rögtön a kantin után, és lehet, hogy ebben a kurva nagy hidegháborúban ez már esemény, és eljön szemrevételezni.
Nem lenne ez elképzelhetetlen, amilyen ostobák tudnak lenni a tisztek.
Állnak majd egy közönséges szobában, néhány szék és egy tévé előtt és megállapítják, hogy na igen, ebből látszik, milyen nagy ívű a szocialista hazánk fejlődése.

De mielőtt ez megtörténne, el kell készülnie.
Minden anyagot, amit itt az Építő Karbantartó szakasz felhasznál, azt Adyligetről hozatják a tisztek, bármi kell, oda szaladgálunk. Igazából úgy lógunk rajtuk, mint valami csöcsön, a mi laktanyánk egyáltalán nem önellátó.

Ma bonyodalom volt.
Én se nagyon értem, de mondjuk rólam nem derült ki.

A klubhelyiség falába réges rég behúzott villanyvezetékek nem tudták azt az áramerősséget, ami a tervezett elektromos eszközök működtetéséhez kellett volna.

Ez olyan körülmény, ami azért megakasztja a munkát. Nem vagyok villanyszerelő, de azért valami rémlik, hogy ilyenkor újra kellene kábelezni.

Ezzel meg is állt már a munka.

Ahogy lenni szokott az ÉPK-sok megbízott tagjai szaladtak Hortományi Cupinak jelenteni a helyzetet.

– Az a helyzet főnök, hogy a klubban kevés az amper.
– Micsoda? – horkan fel Cupi – Bassza meg, az hogy lehet? Hogy az Isten faszába lehet kevés?? Mindenről gondoskodtam! Nem lehet, hogy van elég?

De a bizottság hajthatatlan, a klubban kevés az amper.

Cupi alhadnagy az asztalra csap és felkiált.


– Akkor hat ember IFÁ-ra azonnal, és irány Adyligetre vételezni. Tegyenek annyit a platóra, amennyit lehet. Hozzanak valamivel többet, nehogy ne legyen elég!

Többen is felröhögnek, de a rutinosak megbökdösik őket, hisz ez egy kamu út a városba, hülyeség lenne kihagyni. Meg talán kábelt is lehetne szerezni, Cupi meg majd itt annyi Ampert töltet bele, amennyit csak tud.
Vagy ha így is kevés az Amper, akkor hozatunk Adyligetről újra.

Nagyon nagy mákom volt, mert beválogattak a csapatba, szerencsére nem volt feltétel az elektronikai alapismeret, nem kellett tudnom felismerni az Ampert, ha markos legény vagyok, és be tudom pakolni a raktérbe, az bőven elég.
Egyszer nyáron voltam ott már, akkor meglátogattam a szakácsokat, de olyan rosszul sült el, hogy most ez eszembe sem jutott.
Már nincs benn Kónya, a nyüzüge sem, leszerelt februárban. A korosztályom meg nem örült nekem múltkor sem. Igazából nem nekem volt rossz a múltkori találkozó, mert én láthatóan jól éreztem magam akkor is. A többi szakács élte meg szarul, hogy a mindenki által utált kis hülyegyerek olyan jó helyre került, ahol láthatóan jó kedve van.
Mert ami nagyon nem volt a konyhán akkor sem amikor itt voltam kiképzésen, sem akkor amikor látogatóba jöttem, szóval ami sose volt itt, az a jókedv. A gúnyos, egymást cikiző, aljas röhögés az még csak-csak, de felhőtlen jó kedv soha. Nem is nagyon bírtam volna ki ott, nagyon nagy szerencsém van az amúgy nem nagyon kedvelt ferihegyi laktanyával.
Tehát nincs, akit meg kellene látogatnom, de mivel a menetrend ugyanaz, mint múltkor, megint van egy csomó időm bóklászni. Most is úgy alakult, hogy a sofőr kirakott bennünket a portánál, jelezte, hogy itt vesz fel minket másfél óra múlva, addig ő elrobogott a kábelvételezést elintézni a rangidős ÉPK-sal.
Nyilván van valami oka, hogy így magunkra hagynak ismét, a vételezést gondolom tíz perc alatt lezavarják, aztán valami olyan helyen töltik a maradék időt, hogy mi ne nagyon lássuk. Valami kártyabarlang a disznóól mellett, állami sztriptízbár az adyligeti tiszteknek és a szerencsésebb csókosoknak. Vagy valami üzlet zajlik a konyhavezető zászlóssal valamelyik atombunkerben.
De mindegy, mert nekünk se rossz, négyen ismerősöket keresni mentek, én maradtam a tisztességben megöregedett sráccal, Simon Pistivel, azzal, akivel egy évvel ezelőtt még azon versenyeztünk ki szedi szét gyorsabban a fegyverét. Kopasznak látom most is, mondom is neki. Az anyád picsája a kopasz, öreg vagyok - mondja önérzetesen. Hány napod van, kérdem, kevesebb mint 45?

Erre valahogy bekussol. Ő amúgy sose volt az a fajta, de az öregséggel neki is jön az az érzés, hogy nincs benne kényszer már, hogy folyton bizonygasson.

Jó gyerek, sokszor álltunk össze a betonon beszélgetni, most is elég könnyen összecsiszolódtunk, az lett a terv, hogy bejárjuk a laktanyát, látványosan lassan ténferegve, minél jobban látszódjon, hogy nincs dolgunk.
Ha valaki megkérdi, mi az Istent csinálunk, mondhatjuk az igazságot: Amperért jöttünk.
Itt az első napoktól kezdve látszott, hogy csak az mozog az udvaron, akinek dolga van; ha nincs, az gyanús. Így akinek tényleg nincs dolga az is úgy csinál, mintha lenne.
De olyan, hogy két határőr, kavicsot rugdalva, meg-megállva, hangosan kacarászva ténferegjen, az szinte elképzelhetetlen.
Lehet, hogy amúgy nem volt az, de én míg itt voltam sose láttam ilyet. És úgy nézett ki, hogy az az alacsony szaros kis őrnagy sem, akivel szembetalálkoztunk. Tisztelegtünk mi két röhögés közt, de nem volt elégedett. Mintha meg lenne írva az ilyen helyzetekben használható mondat, mindig ugyanazt mondják:

– Maguk meg mi az Istent csinálnak?

Fenyegetően felénk is lépett.

Nekünk nem volt megírva előre a szöveg:

– Jelentem jövünk a kantinból.

– Jelentem megyünk a gépkocsikhoz.

– Hogy mit beszélnek maguk itt össze-vissza, melyik alakulatnál vannak, ki a közvetlen felettesük?

Kiböktük, hogy Ferihegyről jöttünk, és Nyírő alezredes a laktanyánk parancsnoka, Simon meg is nyomta azt a mondatot, hogy neki tartozunk engedelmességgel.
Kicsit enyhült a feszültség az emberünkben, de újra megkérdezte, mit csinálunk itt. Most már nem kerteltünk, felváltva mondjuk, hogy nincs elég Amper a ferihegyi laktanya klubszobájában, és ezért jöttünk. Egyikünk se nevette el magát, az őrnagy nem is tudná ilyen totemszerű ábrázattal, de nem tudtuk eldönteni, hogy ő se tudja, mi az az Amper, vagy tudja, de nem tudja eldönteni, hogy szívatjuk-e.
Hozzátettem, hogy Hortományi alhadnagy utasított minket.

– Aha, Amperért. – Ismétli.

– Amperért! – válaszoljuk rezzenéstelen arccal.

Az őrnagy gyanakodva méreget minket.

– Arra? – bök abba az irányba, amerre tartottunk épp.

Simon okosan kérdezi is:

– Őrnagy elvtárs, nem arra van?

Itt már az őrnagy úgy érzi szórakozunk, és igaza van, és nagyon is jól. De, hogy ne sokat gondolkodjon, Simon mondja, hogy nekünk csak annyi lenne a feladatunk, hogy amíg az sofőr elintézi a papírokat, ne legyünk útban, amikor meg kész, pakoljuk az Ampert, és megyünk is.

–  Itt nem lehet sétálgatni, menjenek be az ezredkantinba, ott várják a feladatot! – dörrent ránk.

– Értettük. – válaszoltuk enerváltan.

Nyilván látta, hogy nagyon nem érdekelt minket a dolog, szerintem sütött belőlünk, hogy öregek vagyunk, annál is inkább, mert nem erősködött tovább, és miután eltávozott, folytattuk a sétát, mintha mi sem történt volna. Aztán eluntuk és tényleg bekeveredtünk az ezredkantinba.
Épphogy beléptem, egy hang ugrott rám, Dvorszky, ne bassz, te vagy az?

Odafordultam és felkiáltottam.

– Szabó! Basszus, hát te?

Szabó állt a kantinban, az a Szabó, akivel együtt vonultam és együtt voltunk kiképzésen Sopronban. Pillanatok alatt kopasz lettem, elöntöttek az emlékek, a 17 hónapja történt események. Simon lelécelt, mert látta, hogy most nagy nosztalgia délután kezd kialakulni.

Kölcsönösen kérdezgettük egymást Szabóval, hogy mi történt veled, de ez olyan banális kérdés, hogy nem lehet rá válaszolni.
Vettünk egy görcsoldó kólát, meg Balaton szeletet, és hosszan beszélgetni kezdtünk egy asztalnál. Elmondtam, hogy miután őt elvitték a reggelitől, már mi sem maradtunk sokat együtt Bikanyakúval, fél óra múlva őt is elhelyezték valahova.
Se róla, se Réz Misiről nem tudok. Szabó sem tudott róluk semmit. Valószínűleg, ha csak valami óriási szerencsénk nem lesz, soha többet nem látjuk őket az életben.
Én korábban Szabóval kapcsolatban is ezt gondoltam, és lám.
Őt ide Adyligetre hozták vissza, sofőr lett volna, de valamikor januárban egy főhadnagy embereket gyűjtött a cselgáncs csapatba, ő meg jelentkezett.
Basszus, meséltem, szerintem ugyanakkor jelentkeztem én is, de aztán áthelyeztek Ferihegyre. Ha nem visznek, tuti, hogy kikavarom, hogy oda kerüljek. Csak kis szerencse kellett volna, és együtt tölthettük volna a katonaidőt.
– És nem is lett volna rossz! – mondja Szabó, mert elmondása alapján semmit nem csinál, naponta egy edzés, háromhetente versenyek, sorozatos eltávok, kimenők, többet van otthon, mint benn, és legalább azt csinálja, amit szeret. Nem is tudtam, hogy cselgáncsozik, erről egyáltalán nem beszéltünk a kiképzés alatt. A Fradiban sportolt, nem is értem, hogyhogy nem találkoztunk sose, mert ugyanazokon a versenyeken vettünk részt, ismerte a Fradi beli ellenfeleim. Valószínűleg láttuk egymást, de más súlycsoportban versenyeztünk, nem emlékszünk egymásra.
Most kicsit sajnálom, hogy nem maradtam Adyligeten, Szabónak arany élete van, és jó haver volt. De aztán elmesélt néhány történetet, és végül mégsem sajnáltam nagyon. Úgy telt volna a katonaságom, ahogy a kamaszkorom, hogy állandóan edzésre kellett volna járnom.
Az monotónia.
Unalmas, és felelősséggel jár az edzés és a verseny is.
Jó volt a reptér, sok élmény, sok érdekesség, sok tanulság és teljes lelki nyugalommal szarhattam mindenre.
Ez a legfontosabb.
Sok élmény, kevés gond.
Ez az arany élet.

Aztán Simon beszólt a kantinba, hogy irány Ampert pakolni.
Szabó nagy szemekkel néz és gyorsan elmondom mi járatban vagyunk, pár szóban még elmesélem, hogy milyen az élet a reptéren, aztán még benyúltam a zsebembe és mutattam a centit, Szabó röhögve teszi mellé az övét, akkor barátom 45 nap múlva civil élet, találkozzunk mindenképp.
– Oké találkozzunk!
– Jegyezd meg a címem! – szólt Szabó és már hadarta is – 1181 Barta Lajos utca 110! Jegyezd meg!
– Megjegyzem oké! – ígértem meg neki, és az IFA-n ülve gyakoroltam, hogy ne feledjem, 1181 Bartók Lajos 10, mondtam magamban, 1081 Bartók Lajos 10, 1081, Bartók Béla 10. Mindenképp megkeresem Szabót, most, hogy már biztos, hogy nem örökre nem találkoztunk múltkor se. Mindenképp megkeresem, 1087 Bartók Béla út 10.

Amúgy a küldetés sikeres, a sofőrnek fülig ér a szája, valami jó üzletet köthetett, sikerült vezetéket is szerezni, lesz Amper a klubban doszt.