Centi_30.jpg413

 

 

 

 

 

Április 2. Csütörtök

 

Fogorvoshoz akartam menni, ha már múltkor nem sikerült, de most sem tudtam. 5-13-ban voltam szolgálatban, azt terveztem, hogy rögtön szolgálat után megyek is Cupihoz elkéredzkedni, de a Robi nem engedett fel fél hatig. Raktárellenőrzést és egyben takarítást talált ki nekem. Mivel a raktárba másnak nincs joga bejönni, csak a szolgálatos szakácsnak,  ezt a helyiséget elvben csak mi takaríthatjuk. Normál esetben nagy ívben szarik erre mindenki és a levezényelt konyhásokkal végeztetjük, de szigorúan véve nem volna szabad. Robi bejelentette, hogy Cupi beleegyezésével tart rovancsot, és ez ezentúl rendszeres lesz. Elkezdtük még délelőtt, de nem végeztünk és persze  rendesen összeszólalkoztunk azon, hogy én megyek, ha lejár a szolgálatom. Nagy kiabálás, hogy ez szolgálattól független és ő is lenn volt már a délutáni szolgálata előtt, szóval nekem meg maradni kell. Éreztem, hogy nincs más, nem akartam, hogy újból felnyomjon Cupinál, tegnap is eléggé rezgett a léc.

Összességében nem értem miért hagytam magam. De most már nagyon szeretném megütni.

 

Elhatároztam, hogy kérvényt írok a Nyírő alezredesnek, a laktanya parancsnokának. Helyezzenek őrszolgálatba vagy Sopronba vissza, vagy valahova, de a konyhától már hányingerem van!

Azt csak megérti egy katonatiszt, hogy katona szeretnék lenni. Amolyan igazi.

Ő se egyből egy agyatlan, tompa alkoholista akart lenni.

 103budc.jpg

Éjjel a Robiról álmodtam, egy sertés-oldalas alakú, sárga műanyag pohárral vertem azt az ostoba, értetlen arcát, s minél jobban ütöttem, annál kevésbé értette.

Csodálatos volt.

Centi_30.jpg 520

 

 

 

December 16. Kedd

 

Napok óta a lőtéren gyakoroltuk a lövéshez alkalmas testtartásokat, hasra vetni magunkat, amikor atomfelhőt látunk és palánkon átugrást. Semmi harcban tényleg alkalmazhatót.

Minden nap le kell pakolni a felszerelést az IFA platókról, enni-, innivalót, fekete-fehér póznákat, amikkel ki kell jelölni a lőtér széleit. Hamar rájöttünk, hogy parancs nélkül is szaladni kell ezeket leszedni, mert a tisztesek első dolga lerúgni a platóról a kenyereskosarat, ha nem vagyunk gyorsak, sárosan meg nem annyira ízletes a kenyér.

Misiékkel azt is megfigyeltük, hogy a karók letűzése a lőtér szélén mindenkinek derogál, holott legalább fél óra, s addig, de még utána is sok időre elfelejtik az embert és jóval a nap vége előtt el lehet kéredzkedni begyűjteni, sétálni, beszélgetni tudunk közben, nem a hülye „Fekve tölts!”-re ugrálni. Meleg volt, sütött a nap, a dombok tetején maradt meg csak a hó. A legtávolabbi pózna kitűzése után egy kis domb takarásában leheveredtünk egy szárazabbnak látszó területre. Miután kiröhörésztük magunkat visszaindultunk, de már jött felénk a parancsnoki UAZ. Messziről hallatszott a tisztes üvöltése bentről:

– Hol az anyjuk picsájába voltak? Volt álcázási parancs??

Erőset fékezett a jármű a hólé áztatta latyakban, telefröcskölve minket. Vörös fejjel ugrott ki a magasfigyelős tisztesünk.

– Buzultak ott hátul vagy mi történt?? A többiek kúszást gyakorolják maguk meg korzóznak itt nekem?? Na kifelé a pálya szélére az úthoz. Indulás!

Kiértünk az úthoz, hátrapillantottunk.

– Ne álljanak meg! Tovább az útra!

Bizonytalanul léptünk a keréknyomban csordogáló hólébe.

Hátulról felcsattant a tisztes hangja.

– Állj! Fekve tölts!

Tétován néztünk össze Misiékkel.

– Kérvényt nyújtsak be?? Fekve tölts!

– De…

– Nincs pofázni! Fekve tölts! Utoljára mondom!

Kelletlenül hasaltunk a sáros vízbe.

– Na Elvtársak! Most milyen feküdni?? Majdnem olyan mint a domb mögött, nem igaz? Nos akkor gyakoroljuk a kúszást! Fel a dombra a MAFI-ig, onnan keresztbe a lőtéren a rajparancsnokukhoz aztán jelentést tesznek neki, hogy heverésztek a gyakorlatok helyett. Indulás! Figyelem magukat végig. Ha megemelkednek egy kicsit is, visszakúsznak ide és kezdik elölről!

A domb teteje kb. 400 méter távolság, onnan a parancsnoki terület még 300. Kúszva!

Itt lenn a keréknyom elég széles, a vízszint pár centi. Nézem az utat, nem messze egy kis kanyarban sodródik ki belőle a sárga, sáros lé egy duzzadozó patakba.

Egymás mögött haladunk. Iszonyú hideg a víz, átáztatta a kabátot, a nadrágot és mindent, ami alatta van. Ahogy kúszunk feljebb egyre keskenyebb a keréknyom, egyre mélyebb a víz. Elkezd becsorogni a nyakamba galléron keresztül a mellemre, sodorja befele az agyagos göröngyöket, karmol, éget, a könyököm felpuhul, feldörzsölődik. Nézem a többieket, elöl Misinek már a szájába ér a sárga lé, prüszköl fújtat, káromkodik, úszó mozdulatokkal halad. Szabó hisztérikusan üti a lábát mögötte, hogy ne rugdossa rá a sarat. Én egy kicsit lemaradok, nehogy a számba, arcomba kerüljön Szabó bakancsáról bármi is, meg át akarok ugrani a másik keréknyomba. Megemelem a fejem.

– Mit nézelődik? – csattan a tisztes hangja egész közelről – Unatkozik ott benn jóember?? Folytassa, ne bámészkodjon!

Visszakushadok az egyre erősebb sodrású patakba, már csak lapockától felfele lógok ki, a számig ér a víz; sár, fűcsomó, gallyak kerülnek bele. Szemem marja a belecsapó homokos trutyi.

– A fegyver ne érjen a vízbe Elvtársak, mert futkosóra küldöm magukat! Emelje ki a hátát!!

– Mit csinál?? Mit csinál maga szerencsétlen?? Mondtam, hogy feltérdelhet?? Cicahát ember! Cicahát! Tudja mi az? Csak a háta görbüljön, comb lenn marad a földön!

Küszködünk, levegőért kapkodunk.

– A váll-lap tiszta maradjon!! Ki a vállat ember! Még a végén hazafelé nem ismerik meg magukat, azt hiszik majd magukról, hogy valami mocskos honvédek, nem pedig büszke határőrök. Legyenek az egyenruhára büszkék! Ne hagyják magukat, ne hagyják az alakulatuk nevét bemocskolni. Ki a vállakat! Nem érti??

A hasam és a péniszem karistolja a sok apró kavics, ami a domb tetejéről mosódik le a sziklásabb részekről.

– Örüljenek emberek, hogy ide kerültek az ország legszebb részére. Itt a Lövérekben megszereti a haza földjét az ember! Na, hogy ízlik az anyaföld emberek?

Felázott, kisebesedett a könyököm, érzem, hogy vérzik, vegyül a vízzel.

A tisztes messzebbről követ és folyamatosan üvölt.

– A vérüket adnák már a Szocialista hazáért? Igen? Igeeen? Nem hallom!!

– Igen! – hörögjük.

– Nem hallom! Vérüket adnák? Ne lassítsanak Elvtársak! Csak szépen ütemesen! Mintha kirándulnának. Gyönyörű vidék ez, soha ki nem megy a fejükből milyen szép. Na, most balra fel a lőtérre!

Kimászunk a keréknyomból fel a füves tisztásra.

De nem fű az. Királydinnye. A kis tapadós bogáncs belénk ragad, a hasunkra, a combunkra, a térdünkre és főleg a könyökünkre. Szép nagy tányért képez rajta és iszonyúan törni kezd. Belevásik a kabáton át a sebbe, hasogat, vág, szúr. Nem messze látszik egy éles határvonal, mintha véget érne ez a gazos rész.

És valóban, arra területre érünk, amire kiterelik a laktanya juhait. Jól össze is van szarva. Ragad bele a királydinnyébe. Ami friss az jól kenődik, amit meg sütött a nap az szárazabb, az hangos roppanással repül szét, a nyakamba a gallér mögé, a számba és az orromba. A többiek összeszorított foggal, néha becsukott szemmel kúsznak.

Mire beérünk, mindannyian bűzlünk, fáradtak vagyunk.

A jelentésünk senkit nem érdekel, undorodva terelgetnek messzebb maguktól a tisztesek.

Benn a laktanyában egész éjjel révült tekintettel, öklendezve súroltuk a szart kefével és villával szedegetjük ki a bogáncsot a ruháinkból.

Nem röhörésztünk.