Centi_30.jpg91

 

 

 

 

1988. február 18. csütörtök


Ma hajnalban keltettek, lázat mértek, a doki újra megvizsgálta a torkom, belenézett az orromba, fülembe, azt mondta, hogy ha valahol gyulladást talál, akkor nem műt.

Enni már nem kaptam, csak azt az infót tudtam emésztgetni, hogy délig elkezdik.

De basszus fél hét van, minek keltettek akkor fel ilyen korán?
Nem engedték, hogy visszaaludjam, nem is értettem. Sokszor szaladtak be a kórtermünkbe műtősfiúk, meg orvosok, meg egyszer egy csinos nővér is, de inkább a mellettem lévőket vitték ide-oda.

Egész jól felszerelt hely amúgy a Honvéd Kórház, modern, majdnem minden új, vagy olyan hatású. Valószínűleg az épülő új részleg igazi sci-fi díszlet lesz, még helikopter leszállópályát is terveztek oda.

Én majdnem délig valóban várakoztam. Bejött egy műtősfiú és szólt, hogy én következem, menjek vele. Kicsit furcsálltam, mert többeket is gurulós ágyakon vittek el, nem kellett gyalogolniuk.
A műtőn is meglepődtem, mert a helyiség maga elég nagynak volt mondható, de függönyökkel legalább három kisebb részre választották, és valamiért az a szeparált tér, ahová engem vitt a srác, az volt a legjelentéktelenebb, néhány tükrös-ablakos szekrénnyel leválasztott, szükségmegoldásnak látszó kis kuckó.

A két nagyobb részben álló nagy műtőasztal már foglalt volt, az egyiken épp véget ért egy operáció, a másikon most készültek neki egy újabbnak.
Mindkét helyszínen dolgozott igazi, valóságos nővér, de persze nekem nem volt ilyen mákom. A doki már várt, egy fogorvosihoz hasonló székbe ültetett, nemhogy meztelenre nem kellett vetkőznöm, de még a melegítőfelsőm sem kellett levennem.
És altatás sem lesz, sőt a doki felvázolta, hogy annyira ébren leszek végig, tán még segítenem is kell. Nem lesz műtős segítség sem, mert ma betegség miatt kevesen vannak, és bár leszíjazta a kezeim a karfához, a csuklós tálcát az egyik kezemhez húzva mondta, hogy néhány dolgot majd nekem kell odaadnom neki, de mindig pontosan megmondja mit.
Egyedül operál meg.
Elmondta - míg kipeckelte a számat -, hogy a mandula nyirokszövetből álló tömb, pontosabban a nyálkahártyán elhelyezkedő nyiroktüsző halmaz, aminek az immunrendszerünk első lépcsős védelme a feladata. Az találkozik először a kórokozókkal és veszi fel velük harcot, amíg tudja, ha meg már nem tudja, akkor állandó gyulladásban van, mint nekem is, azért kell kivenni.
De szerinte nem fog hiányozni.

Bennem volt ezzel kapcsolatban bizonytalanság, mert eddig mindig jó szolgálatot tett, ugyanis úgy látszottam betegnek ettől mindig, hogy valójában nem voltam az. Mindig tudtam ezzel néhány nap eü. szabadságra szert tenni.
Szerintem hiányozni fog.

Közben mindenféle karmokkal rögzítette a fejem is, meg a kitátott szám is. Nem értettem, hogy a karmokra miért nem húznak valami vékony gumitömlőt bevonatnak, mert iszonyatos érzés, ahogy a fém közvetlenül a fogamhoz ér. A szemem sarkából láttam, hogy a mellettem lévő műtőasztalra azt a kis szerencsétlen srácot hozták, aki tegnap óta abban a kórteremben remeg, ahová engem is tettek.

Remegett állandóan, mert félt.
Mindentől.
Ha valaki bejött, ha valaki kiment, ha sokáig senki nem jött, ha vizsgálták, ha nem vizsgálták, ha hozzászóltak, és akkor is, ha barátságosan biztatták. Láthatóan tőlem is félt, pedig ha tudná, hogy az adyligeti gyengélkedőn is milyen jó fej voltam, nem félne, de így inkább hozzá se nagyon szóltam.
Az én dokim elhúzta a függönyt és már nem láttam, csak hallottam, hogy szegénnyel megküzdenek az ápolók.

Engedje azt el, ne szorítsa, lazítson már az Istenit magának! Forduljon vissza, ne húzza el, vigye innen a kezét! Valaki kösse már le neki! Ne csapkodjon! Adja vissza, nyissa már szét! Ez nem igaz! Mit kiabál, még magához se értem, ne rángassa a fejét, tartsa már egyenesen! Egy katona nem sír, nézzenek oda, maga már nem gyerek, ne sírjon, ó az Isten bassza meg, ne is harapjon. Tartsák meg a fejét! Ha kapkod, beletörik a tű, jó az magának? Maradjon már nyugton!

A dokim hosszan meredt az előbb általa elhúzott függönyre, ami mögött ez zajlott, mindketten szájtátva hallgattunk, ráadásul mindkettőnk száját a doki tátotta el, az enyémet peckekkel, a sajátját elképedéssel.

Aztán megrázta a fejét, mint aki álomból ocsúdik, és velem kezdett foglalkozni. Egy hatalmas mozgatható lámpával bevilágított a számba, nappali világosság lett benn olyannyira, hogy az orvos mögötti szekrény részben tükrös, részben fekete belső függöny előtt csillogó üvegablakaiban pontosan és részleteiben láttam mi zajlik benn.
fecskendő1.jpgValami spray-t fújt be először, amitől még a szemem is könnybe lábadt, és mire tisztult a kép, láttam, hogy a doki  egy eddig valahogy titokban tartott kurva nagy fecskendővel szerencsétlenkedik. Olyannal, amilyeneket csak a Tom és Jerry szerű rajzfilmekben látni. vastag üveg, jól látható skálával az oldalán, és a belső dugattyú nyele pedig egy karikában végződött, amibe az ujját dugja a kezelőszemélyzet. Azt hittem, hogy ilyet a múlt században használtak utoljára.
És ekkorát csakis elefántok elaltatásához.

fecskendő.jpgFiatal kora ellenére tapasztalt lehet a doki, mert ha nem köti le a kezem, amikor meglátom azt a tűt, amit ráerősített, tuti védekezni kezdek. De ebben az előredőlt ülő pózban, lekötött kezekkel, kitátott szájjal, teljesen tehetetlen voltam.
A tű legalább húsz centi hosszú volt, és minden eddig általam látott tűnél vastagabb. Nem is nagyon sikerült a fiolából rendesen kiszívnia a benne lévő folyadékot, ezért szólt, hogy fogjam meg. A leszorított karom kézfejébe adta az üvegcsét és így már rendesen meg tudta a tetején lévő gumin keresztül tölteni a fecskendőt.
Aztán  egyenesen elém állt, és elegánsan, jó messziről, mert a tű lehetővé tette, beinjekciózott.

Kurva mélyen a torkomba.

Láttam hová, valami kegyetlen mélyre, hátra betolta a tűt és még annál is mélyebbre beszúrta. Csodálkoztam, hogy nem jött ki a tarkómon, aztán meg azon, hogy ugyan több helyre betöltögetve, de rengeteg folyadékot beinjektált a torkomba.
Hogy ez mind hol fér el, rejtély.
Feszült iszonyatosan, de aztán lassan lezsibbadt.

Mindenesetre nem sokkal később valami csipesszel csipkedte benn a húst, kérdezve, hogy mit érzek, de egyrészt konkrétan semmit, de mégis olyan volt, mintha kiszakítaná azt a darabot, amit megfogott a csipesz, bár nem fájt, másrészt meg, hogy mondjam el ezt neki, ha meg sem tudom mozdítani a szám kicsit sem?
Csipkedett, közben a szemem figyelte, és mondogatta, hogy jó, nagyon jó. Ekkor felemelt egy szikét, mire a függöny mögött hatalmasat üvöltött a srác. Most egy irgalmatlan reccsenést is hallottam túlról, aztán megint ordítást.

Miközben a dokim elmélyülten forgatta maga előtt a kiválasztott szikét, kedélyesen megjegyezte.

– Orrsövényferdülés.

Aztán betolta a számba a szikét és belém vágott.

Hé, az Istenit, mi a fasz, mit csinál ez? Mit vagdos? Át fogja vágni a torkom, nyílást fog vágni a nyakam oldalán vagy hátulján!

Tényleg rohadtul megijedtem, mert láttam a szekrény tükreiben, hogy nem azt csinálja, amire számítottam. Észrevette, hogy megfeszülök, megállt és kérdezte nem fáj-e?
Nem fájt, de basszus, nem az a középről a nyelvem tövéig lelógó kis fütyi a mandulám? Mert kurvára nem azt nyiszatolja!

Mintha megérezte volna, gyorsan elmondta, hogy két helyen fog vágni, két oldalt van két kitüremkedés, azt vágja ki.
Hát jó, de akkor mi ott az a fütyi?

Láttam, hogy vág egy nyílást oldalt, aztán papírvattát tömködött be, ahogy a vér hirtelen elöntötte a torkom. Nem tudtam mitől fogok hányni, a nyelőcsövembe lecsorgó vértől, vagy attól, ahogy irritál a vattával.

Úgy éreztem, minden mozdulata nyelési ingert vagy öklendezést vált ki, de szorítottam a karfát, és igyekeztem teljesen mozdulatlan maradni. Néha, megijedtem, amikor épp teljesen eltömte a torkom nyílását, hogy eldugul az orrom is és megfulladok, de valahol mindig jött levegő.
A vért itatta fel benn, látszott, hogy jobban vérzik, mint amire számított, ezért megkérdezte, hogy lehet-e, és miután pislogtam, hogy igen, mindkét kezembe egy kis tálkát adott, tamponokkal tele és onnan tömködte csipesszel a sebbe. Aztán lassan normalizálódni látszott a helyzet és kézbe vett egy ollót, majd akkurátusan szabdalni kezdett.

Nem fájt.

De olyan elviselhetetlen recsegéssel járt, hogy kicsit beleremegett a testem.
A doki észre se vette, inkább csak olyan volt, mintha gőzerővel borsódzna a hátam.

Borzalmas ez a recsegés.
Sérti a dobhártyám, tépkedi az agyam.
Olyan hang, ahogy a szűk farmer megreped az ember seggén, térdén. De ez a húsom, a szövetem. Ráadásul benn, védtelen helyen. Ahol azt hittem lágy.
Mert a bőr, vagy az izom az szakadhat így, de az a finom tapintású valami, ami a számban van?

Látom, hogy a doki valami csomót körbevagdos, majd kihajítja egy tálra, aztán vagdos a másik oldalon.

Iszonyú ez a recsegés, de nem fáj, kibírom.

Aztán még egy darab hús kerül a tálra, a doki veszegeti a kezemből a tamponokat, törli a vért, majd tűt, cérnát szed elő és csipesz segítségével varrni kezd.

A recsegés ugyanolyan.
Amikor a tű behatol a húsba, olyat reccsen, mint valami nehezen nyíló ólajtó. De legalább jelzi, hogy szívós anyagból vagyok belül is.

Viszonylag gyorsan kész vagyunk, még valamit ráfecskendezett a doki a sebekre. Kivette a peckeket a számból, eloldozta a kezem. Elmondta még, hogy ma már nem eszem, holnaptól pépeset csak, de nagyon fog fájni, vigyázzak rá, hogy fel ne szakadjon.

Eddig nem tudatosult, de a srác a függöny mögött még mindig ordított, és az igazi vad recsegés hangja is onnan jött.

Bejött egy műtősfiú és mielőtt kikísért, a doki kezet fogott velem és azt mondta:

– Gratulálok fiam, ilyen nyugodt pácienssel alig találkoztam még, igazi öröm volt ezt az operációt elvégezni! Az ilyen műtétet szeretem, ahol csak a feladatra kell koncentrálni. Köszönöm, magára nézek még a napokban.

Aztán visszamentem a kórterembe, befeküdtem az ágyba és azzal a gondolattal ájultam az alvásba, hogy én ma már nem akarok felébredni.

 

 

 

mandulaműt.jpg