174

November 27. Péntek

Tegnap reggel a laktanya felé menet már félúton nagyon dühös voltam.

Ültem a platón ez után az észvesztő éjszakai szolgálat után, és kavargott bennem minden.

Kaptam egy olyan napot, amiben egy halálraítélt ember vár a kivégzésére, és az utolsó óráit velem tölti, nekem közben meg az a feladatom, hogy biztosan eljusson a kivégzése helyszínére.

És kaptam egy olyan napot, amiben egy felettesemmel összeverekszem.
És ez a két nap egy napra esik.
Hogy jön a két esemény?
Nem ám egymás után, nem.
Egyszerre.

Kurva élet mi közöm nekem ezekhez?

Miért kell nekem élőhalott elítéltet pesztrálni?
Ökölharcot vívni az ostobasággal?

És dühös lettem ott a platón, hogy éjszaka gyengének mutatkoztam, sem a lelki nyomást nem tudtam kezelni jól, sem a fizikai agressziót.

A palesztinre rá kellett volna üvöltenem az elején, hogy kussoljon, nem érdekel mit akar.
Megvárni míg elviszik aztán kész.
Babarcsinak meg olyan nyomatékkal mondani elsőre, hogy takarodjon kifele, amiből megérti.

Ha kell, a halántékához tartott fegyverrel.
Nem dulakodni, előtte meg sopánkodni.

Dühös lettem magamra ott a platón, hogy bezzeg utólag jól tudom, mit kellett volna tenni, mit kellett volna mondani. És a dühöm csak fokozódott, amikor megéreztem a zászlós váll-lapját a zsebemben. Figyelve, hogy a többiek ne vegyenek ebből észre semmit, kihajítottam a plató ponyvája alól egy bokrosabb részen.
Mire beértünk a kapuhoz, még mindig fortyogtam, mint a zsír.

Én léptem utoljára a fegyverszobába, betettem a pisztolyt a szekrénybe, majd lassan megemeltem egy tartalék tártáskát, ami senki nevére nincs kiírva és behajítottam a sarokban álló szekrény mögé.

Nem volt olyan hangja mint szerettem volna, ami csitította volna a haragom, hanem csak tompa püffenés, egy erőteljesebb fing hangja és ettől nem csitult bennem semmi, de értelme sem lett volna nekiállni megkeresni azt a tártáskát, amelyik ezt a hangot tudja, ezért lendületes, sértődött hátraarccal jöttem ki a helységből.

Szóval dühösen feküdtem le reggel, de ébredéskor ennek már semmi nyoma nem volt, most csak simán be voltam szarva, hogy ez a verekedés Babarcsi zászlóssal már akkora súlyú-e, hogy lecsukjanak.

Öttől bent töltendő szabadnapot kaptam. Ennyi volt, ami a köteléken velem kapcsolatban ma elhangzott, tehát úgy néz ki a Babarcsi nem nyomott fel, lehet, hogy semmire nem emlékszik, csak azt furcsállja, hogy hiányzik a fél rangjelzése.

És na vajon ma mi volt az Esemény?

Eltűnt egy tártáska!

Az egész század rohangált föl s alá, mindenki gyanús, leginkább én, aki mosolyogva figyeli mindezt.
Tártáska?
De kié?
Az enyém?
Dehogyis.
Akkor mi közöm nekem ehhez?

Hagytam hadd szaladgáljanak, keressék.
Ha kérdezték volna, hogy hova tettem, megmondtam volna, de nem kérdezték.

Tehát átszellemült mosollyal csináltam ma mindent, amit kértek, ide állj, oda állj, sorakozó, mindenki mutassa be a tártáskáját, és ilyenek.

Boldog voltam, mert úgy éreztem minden miattam van, de semmi közöm hozzá.

428

Március 18. Szerda

Nitró tizedes. Egy körletben vagyunk. Szolgálatvezető. A törzsszakasznál ő osztja be a szolgálatot. Megmondja, ki, mikor, milyen szolgálatot lásson el, ki, mikor megy haza.

Kis Isten.

Csak sajnos emellett igazi kisember, akinek tekintélye nem sok van, ezért ha kell, visszaél a hatalommal.

Erélytelen, azt is mondhatnám, hogy amolyan naiv ostobaság tompítja el, mert sok esetben csak lassan esik le neki, hogy befolyásolták, vagy viccet csináltak belőle. Tulajdonképpen nem rosszindulatú, csak nem érti, miért kevés az a relatíve magas poszt, amit megkapott, hogy elfogadott vezető legyen.

Azt vettem észre, hogy szabadidőmben egyre többször rendel takarításra.

Néha, mivel kopasz vagyok, a velem egykorú társaimnak a törzsszakasznál segítenem kell, ha épp nem vagyok szolgálatban, de eddig ez sem volt gyakori. Az a gyanúm, hogy Robi kérésére kezdett külön foglalkoztatni. Mert amikor másoknak semmit nem kell csinálni, gyanús, hogy Nitró engem hív kitakarítani a WC-t, ahol minden negyedik nap eldugul a piszoárok közös lefolyója. Vissza is okádja a tartalmát és sokszor kell centis húgyban beóvakodni a helyiségbe.

Nitrónak csillog a szeme, láthatóan élvezi, ahogy elmondja mi a feladat. Nem adtam magam könnyen. Nem volt kérdés, hogy meg kell csinálnom, de nem akartam szó nélkül nekilátni. Kicsit legyen mindenkinek kényelmetlen, ha szívatni akar. Ezentúl az lesz a taktikám, hogy minden alkalommal mindig vitába bocsátkozom. Ezzel sikerül a szívatásból mind több időt a vitával tölteni, néha többen is bekapcsolódnak, olyankor nehezebb dolgom van, nem egyszerű, két-három ember hülyeségeire rögtön, frappánsan visszavágni.

Most azt magyarázom, hogy hozzon még embert, egyedül ezt nem lehet, szerezzen rendes eszközöket, mindjárt vacsora, nem is lesz időm, elmegyek szarni előtte, vagy hogy surranót kell pucolnom.

De végül csak elbaktatunk a WC-ig széles mozdulatokkal kísérve a vitát. Aztán állunk a helység ajtajában, centi magasan áll a húgy. Lábujjhegyen, groteszk tartásban lépdelek be, nehogy magasra csapjon a lé.

Nem is lehet feltakarítani, mert folyamatosan bugyog fel a csatornából. Amint egy kicsit fölszedegetek, böffen egyet a lefolyó és apró gejzírként kilök egy adagot újra.

Felmosófa és felmosórongy. Ezekkel kellene.

A rongyhoz hozzá nem nyúlok kézzel, a nyelet is magasan fogom.

Felszívja a cuccot az elnyűtt anyag, ki kéne csavarni.

Nitró vigyorog az ajtóban.

– Csináld Dvorszky, ne lazsálj!

A kurva anyád!

Megemelem a fát és erőteljes félfordulatot téve nagyot suhintok a fa végén prüszkölő ronggyal. Az elszabaduló húgy nagyot csattan az ajtófélfán, a tizedesem hátraugrik kifelé az ajtón, de még így is kap belőle elég sokat. Magas fejhangon szitkozódik, én kikiáltom, hogy bocs, most nem tudok figyelni másra, örülök, ha én nem leszek tiszta gané, csak kiviszem a cuccot kicsavarni.

Ez igaz.

A zuhanytálcába dobom a rongyot és bakanccsal alaposan megtaposom.

De ez nem az igazi.

Szólok a Nitrónak, hogy lemegyek a konyhára normális eszközért. Leenged, leszól a csapatügyeletesnek, hogy hagyjanak átmenni. Hozok egy gumis lehúzófát meg néhány liszteszsákot. Ezeket a folyosóra nyíló ajtó küszöbére fektetem, behúzom az ajtót, hogy ne folyjon ki a trutyi, a böfögő csatornanyílásba is beletömök egy kisebbet, beletaposom, aztán a lehúzófával áttologatom a budiból a zuhanyzó lefolyójához a bűzlő folyadékot. Hányinger kerülget, de megcsinálom.

Mikor visszaértem a körletbe, megálltam Nitró előtt.

– Kész a lakhelyed, beköltözhetsz, buzi. Ragyog, nézd meg! Megcsináltam, de ez volt az első és az utolsó alkalom. Hogy jobban értsd, a hugyos léből elraktam egy adagot, valamikor megkapod a levesedbe.

Szólni sem bírt, annyira elképedt.

Rezzenéstelen maradt az arcom, komolynak látszottak a szándékaim.

– Leellenőrzöm, de Dvorszky, azt meg ne merd, meg ne merd…– hebegte, aztán kiszaladt a teremből.

Kiss Gyuri a korosztályombeli sofőr, elhűlten figyelt, majd cinkosan, széles vigyorral biccentett felém.