174

November 27. Péntek

Tegnap reggel a laktanya felé menet már félúton nagyon dühös voltam.

Ültem a platón ez után az észvesztő éjszakai szolgálat után, és kavargott bennem minden.

Kaptam egy olyan napot, amiben egy halálraítélt ember vár a kivégzésére, és az utolsó óráit velem tölti, nekem közben meg az a feladatom, hogy biztosan eljusson a kivégzése helyszínére.

És kaptam egy olyan napot, amiben egy felettesemmel összeverekszem.
És ez a két nap egy napra esik.
Hogy jön a két esemény?
Nem ám egymás után, nem.
Egyszerre.

Kurva élet mi közöm nekem ezekhez?

Miért kell nekem élőhalott elítéltet pesztrálni?
Ökölharcot vívni az ostobasággal?

És dühös lettem ott a platón, hogy éjszaka gyengének mutatkoztam, sem a lelki nyomást nem tudtam kezelni jól, sem a fizikai agressziót.

A palesztinre rá kellett volna üvöltenem az elején, hogy kussoljon, nem érdekel mit akar.
Megvárni míg elviszik aztán kész.
Babarcsinak meg olyan nyomatékkal mondani elsőre, hogy takarodjon kifele, amiből megérti.

Ha kell, a halántékához tartott fegyverrel.
Nem dulakodni, előtte meg sopánkodni.

Dühös lettem magamra ott a platón, hogy bezzeg utólag jól tudom, mit kellett volna tenni, mit kellett volna mondani. És a dühöm csak fokozódott, amikor megéreztem a zászlós váll-lapját a zsebemben. Figyelve, hogy a többiek ne vegyenek ebből észre semmit, kihajítottam a plató ponyvája alól egy bokrosabb részen.
Mire beértünk a kapuhoz, még mindig fortyogtam, mint a zsír.

Én léptem utoljára a fegyverszobába, betettem a pisztolyt a szekrénybe, majd lassan megemeltem egy tartalék tártáskát, ami senki nevére nincs kiírva és behajítottam a sarokban álló szekrény mögé.

Nem volt olyan hangja mint szerettem volna, ami csitította volna a haragom, hanem csak tompa püffenés, egy erőteljesebb fing hangja és ettől nem csitult bennem semmi, de értelme sem lett volna nekiállni megkeresni azt a tártáskát, amelyik ezt a hangot tudja, ezért lendületes, sértődött hátraarccal jöttem ki a helységből.

Szóval dühösen feküdtem le reggel, de ébredéskor ennek már semmi nyoma nem volt, most csak simán be voltam szarva, hogy ez a verekedés Babarcsi zászlóssal már akkora súlyú-e, hogy lecsukjanak.

Öttől bent töltendő szabadnapot kaptam. Ennyi volt, ami a köteléken velem kapcsolatban ma elhangzott, tehát úgy néz ki a Babarcsi nem nyomott fel, lehet, hogy semmire nem emlékszik, csak azt furcsállja, hogy hiányzik a fél rangjelzése.

És na vajon ma mi volt az Esemény?

Eltűnt egy tártáska!

Az egész század rohangált föl s alá, mindenki gyanús, leginkább én, aki mosolyogva figyeli mindezt.
Tártáska?
De kié?
Az enyém?
Dehogyis.
Akkor mi közöm nekem ehhez?

Hagytam hadd szaladgáljanak, keressék.
Ha kérdezték volna, hogy hova tettem, megmondtam volna, de nem kérdezték.

Tehát átszellemült mosollyal csináltam ma mindent, amit kértek, ide állj, oda állj, sorakozó, mindenki mutassa be a tártáskáját, és ilyenek.

Boldog voltam, mert úgy éreztem minden miattam van, de semmi közöm hozzá.

518

December 18. Csütörtök

Egy héten csak egyszer volt fehérnemű csere. Nagyon vártuk. Múlt héten ez valamiért teljesen elmaradt, ráadásul a tegnapelőtt elázott holmijaink sárosak, vizesek voltak még. Hatalmas kupacba, a földre hajigáltuk a zoknit, alsónadrágot, törülközőt, atlétatrikót, aztán sorba álltunk és normál esetben tisztát vételeztünk a raktárból.

Két másik szakaszt meztelenül hajtottak az első emeleti raktár elé, mi legalább felvehettünk melegítőnadrágot. Másfél órája álltunk a széles folyosó két oldalán, egyre türelmetlenebbül, senki sem árulta el, mire is várunk tulajdonképp, a cuccokat mindegyikünk eldobálta már. A ruhátlan srácok arcát sütötte a meztelenségből adódó szégyenérzet, és kezdtek fázni is. Ingerülten kérdezgették, mikor kapnak végre alsógatyákat. Ellenségesen méregettek minket, nadrágosokat és haragosan kiabáltak ránk, ha valamelyikünk rajtuk felejtette – akár egy pillanatig is –, a tekintetét. Csak a Komári nem nagyon vette észre magát, de semmi mást nem tett, mint amit egyébként: bámult maga elé.

A pucérak persze sértésnek vették, hogy hiába kiáltoznak neki, meg sem moccan, továbbra is bambul a képükbe. Néhányuk agresszívan förmedt rá.

– Mit nézel, barom? Nézd a padlót inkább, mert letépem a fejed! Köcsög vagy? Széttéplek, ha nem fordulsz előre!

A bikanyakú nem mozdult, mintha szándékosan ingerelte volna őket. Tényleg úgy nézett ki, mindjárt széttépik. Két-három nagyhangú elindult felé.

Hirtelen Szabó penderült eléjük.

– Vissza, barmok! Egy lépést se tovább!

Felbátorodtunk mi is. Ennyit tesz egy melegítőnadrág.

– Álljatok vissza a sorba! – kiáltottuk többen.

– Kussoljatok! – válaszolták azok. – Azt a barmot akarjuk rendre teremteni! Nem moziban van!

Közben a meztelenek szépen felsorakoztak a nagyhangú társaik mellé.

– Ne álljatok elénk! A barommal van dolgunk!

Komári ügyet sem vetett a vitára, csak akkor riadt fel egy kissé, mikor Szabó megfogta a karját.

– Lehet, hogy rátok nézett, de köztünk van. Nem olyan második emeleti meztelen csiga, mint Ti! Gyertek, ha valami dolgotok van vele!

Annál mulatságosabb látványt, amit most az ellenfél nyújtott, nem sokat láttam. Testük teljes egészében hófehér, de mindnek elvörösödött az arca, mintha egy hosszú fáklyasor lennének.

– Szemétláda! – kiáltotta a legaktívabb meztelen, most jól látszott, milyen aránytalanul nagy a feje. – Ezt nem úszod meg szárazon.

A két ellenséges sorfal egymás felé indult. Én nem örültem különösebben, sosem verekedtem, most sem volt kedvem. Hirtelen felcsattant a raktárvezető tisztes hangja:

– Emberek! Ma nem lesz tisztacsere…

Itt elakadt. Most nézett ránk, rögtön felmérte a helyzetet. Kicsit hátrébb lépett, aztán az arcán apró mosollyal kérdezte.

– Jól látom, amit művelnek, katonák? Mi ez a sorfal?

Legyintett.

– Különben mindegy! Szóval… Egy hét múlva tudunk gatyát cserélni!

Rámutatott a szennyesgatya-dombra, szemében apró fény csillant.

– Mindenki válogassa ki a saját gatyáit, saját zokniját!

Néztem a meztelen sorfalat, a gyűlöletet a szemükben, a feszültséget a testtartásukban, a meghökkenést az arcukon. Néztem az esetlen testeket. Cikáztak a gondolataim.

Nem! Én nem akarom senki alsógatyáját magamra húzni! Két hete izzad benne a valaguk.

Pfújjj…

Viszont alsógatya kell ilyen hidegben a gyakorlópályán!

A raktáros hangosat kiáltott.

– Öt perc múlva senkit nem akarok itt látni. Értve?

Összetalálkozott a tekintetünk Szabóval.

– Gyerünk! – ordított és mint valami tigris, ugrott a dombhoz. Követtem, s mindenki, aki felocsúdott. Tépkedtük ki a szaros gatyákat a kupacból és próbáltunk jellegzetességekre bukkanni, kerestük a sajátunk. Már nem csak a meztelen volt az ellenség, de azért nagyobb fülest adtam nekik, mint a társaimnak és nagyobbakat is kaptam tőlük. A verekedés csak kialakult valahogy!

Ne szarozz annyit! – szólt Szabó – Csak a méretre figyelj! Szaladjunk a kantinba mosószerért!

Sikerült egy sértetlennek látszó gatyát találnom, az egyik zoknit az utolsó pillanatban elszakította egy kéz, amelyik megmarkolta és szorította, amíg bele nem mélyesztettem a fogam. Majd elengedtem, legyen az övé, gyorsan belemarkoltam a kupacba egy újabbért.

Aztán szaladtunk le a kantin felé, sokan követtek bennünket, de a meztelenek a kapunál –ahogy besüvített a jeges szél–, megtorpantak. Még láttam, hogy sokuk visszaindul, fel az emeletre, gondolom nadrágot húzni, de aztán futottam tovább. A szakaszunk felvásárolta az összes mosószert a kantinból, míg a meztelenek koszos alsókat hordtak még néhány napig.