Centi_30.jpg176

 

 

 

 

November 25. Szerda


Tegnap véget ért az EÜ szabadság, de csak ma vittek szolgálatba.
Délelőtt Ferihegy 1-re.
Utána egy Ultra Rövid Ugrással. rögtön délutánra beosztottak Transit-őrségbe.

Egy szerencsétlen palesztin fickóra vigyáztam.

Azzal küldtek be hozzá, hogy igen nagy a szökés kockázata, nagyon figyeljek rá.
És hogy amúgy meg folyamatosan pofázik, de arra meg ne figyeljek.

Kicsi, törékeny alkatú, barna férfi volt. Amint beléptem felugrott és nyújtott karral jött felém bemutatkozni. Kicsit visszarettentem, észre is vette, lassított és mikor felengedtem, kezet ráztunk.
Leültetett és mesélni kezdett.

Nem értem, nem értem, mondtam neki néhányszor magyarul és kapcsolt, átváltott arra a pantomim előadásra, ami Abuval is segített szót érteni.

arafat.jpgAzt mondta, a PFSZ tagja, ha visszaküldik Izraelbe biztos kivégzik. Mutogatta a családja fényképét. Ez a felesége, az ott a két fia, az meg a nagylánya, ott hátul.

– Látom, yes, yes.

Aztán úgy tesz, mintha széttépné a képet és a darabjait a háta mögé dobná. Az ég felé mutat, igen, mutatja, mind az égben vannak.
Ott vannak.

Majd az ölében forgatja a képet, fátyolos szemmel mered rá vagy mellé.

Aztán hirtelen felugrik.

– Israel you know Israel...

– Yes, Izrael!

– Army!

Igen értem, katonaság.

Ratatata... ráz egy képzeletbeli géppisztolyt.

A feleségem, a lányom és a két fiam, mutatja a képen.

A feleség, a lány, és a két fiú.

– Yes, all family.

– Família?

– Yes, familia.

Az egész családja! Aztakurva! Mindet megölték neki.

Aztán közelebb húzódik és mesél tovább.

Nagy fájdalma volt emiatt, magyarázza, aztán kétségbe esett, végül dühös lett.
Nagyon.
Fegyvert szerzett és lőtte Izraelt. Lőtte éjjel, lőtte nappal és nekem az a gyanúm támadt, hogy lőtte ahol érte és igen, asszonyt és gyereket is.

Az a tűz, ami a szemében játszott, az nagyon is igazolja ezt a feltevést.
Aztán menekülnie kellett, mondja, ide jött, de nem engedik be az országba. Pedig neki azt mondták, ide be lehet jönni, innen nem küldik el.
De nem engedik be. Sőt sehova nem engedik, visszatoloncolják Izraelbe.
Ott biztos, hogy kivégzik.

– Ott kivégeznek.

Többféle változatban játssza el nekem, a torkára mutogat, hogy egyszerűen csak elvágják a torkát, kötelet hurkol a nyakába, hogy felakasztják, vagy lelövik. Az a gyanúm támadt, óvatosan befolyásolni próbál, valami segítséget vár, de nem tehettem semmit. Vigasztalásképp elmutogattam neki, hogy nem csak vele vagyunk ilyenek, és hogy Carlost is pár napja tettük ki innen.

Először megdermedt, nézett rám, s hosszan hallgatott.

Majd annyit kérdezett:

– Carlos?

– Yes, Yes, mutogatom, hogy fegyveres. A Carlos.

– Nincs itt? – kérdi a földre mutogatva.

– Nincs. Pár napja repülő, shh... Valahová el.

Nem közölhettem valami jó hírt, mert egész kicsire összement.

Biztos kivégeznek, mutogatja a torkát, a kötelet, a főbelövést.

Egészen megsajnáltam.

Kurva élet!

Mi közöm nekem ehhez? Miért én vagyok egy halálra készülőnek az utolsó mentsvár és ha igen, ha az vagyok, miért az a feladatom, hogy megfosszam a reménytől mégis, hogy elősegítsem a kivégzését.
Mert szívem szerint elengedném.
Lehet, hogy nagyon ronda dolgokat tett. De basszus, megölték a családját.
Persze ki tudja, hogy ez a szerencsétlen nem ölt-e már korábban is családokat.
Nem tudom.
De nem akarom senkinek a halálát elősegíteni.
Ebben nem akarok részt venni.

Persze, azért elengedni sem akartam. Legalábbis lábon kéne lőnöm magam, hogy ő volt és utána elengedni. Így lenne hiteles, de ezt azért mégse.


Rendes volt, mert nem szökött meg az alatt az egy alkalom alatt sem, amit akaratom kívül biztosítottam neki.

Tíz körül mikor a reptér elcsendesült és azt hittem, ketten maradtunk a palesztinnal az épületben, megjelent a Tranzitban Babarcsi zászlós.

Azt hittem ellenőrizni jött, összecsaptam a bokám, de nem érdekelte, legyintett.
Igazából a nevén kívül semmit nem tudok róla, a laktanyába sose jár, és hogy itt mi a feladata az rejtély, mert az itteni posztokat mind magasabb rangú tisztek töltik be. Atyaian átkarolta a vállam, lenyomott az ülésre és mellém ült.

– Na fiam, mi a helyzet?

– Jelentem, semmi rendkívüli nem történt.

– És az? Azzal mi van?

A férfi megérezte, hogy róla van szó, már szólt volna, de Barsi megelőzte, eltávolodott tőle, ezáltal tőlem is és egyetlen kézmozdulattal leállította. Nem ért hozzá, de benne volt, hogy neked most itt nem osztottunk lapot.

– Na mi van ezzel?

Dőlt belőle a cefreszag, billegett a széken.

– Jelentem, palesztin. Visszaviszik Izraelbe, kivégzik majd.

– Na, és miért?

Elmondtam amit tudtam, Carlost nem említettem, úgy éreztem, ezt a fickónak se kellett volna.

De Babarcsi legyintett – Hazudnak ezek, mint a vízfolyás. Megölték a családját, mi?

– Mi van? – fordult a férfi felé. – Family kaput? He? Family kaput?

A palesztin pasi szeme rám villant, szét akartam tárni a karom, de Babarcsi megbökött.

– Na kérdezd meg tőle, hogy miket csinált? Kérdezd meg, hogy kiket ölt meg?

Azt a pantomim előadást, amivel megkérdezhetném, nem akartam Babarcsi előtt bemutatni, szarul is éreztem magam, mintha elárultam volna az őrizetest, ezért csak széttárt karral pislogtam, nem tudok én ezzel beszélni, amit tudok, azt is a váltásom mondta.

– Ejjj, az Isten faszát! – horkant fel a zászlós és a fickó elé penderült.

– Na mit műveltél sunyiképű?

Az ember össze töpörödött, egyáltalán nem látszott félelmetes harcosnak.

Babarcsi nem hagyta.

Na gyerünk! Gyerekeket erőszakoltál, mi? Vagy miket? Mondjad!

De ekkor már a férfi ingnyakát szorongatta és ordított fröcsögő szájjal.

– Mondjad, kit öltél meg?

Kurva szar helyzet.
Itt egy arc, akinek a védelme az én feladatom. Most határozottan elkelne neki a védelem.
Meg kell védenem, hogy elvihessék meghalni. A másik meg a felettesem, részeg és erőszakos.

Tennem kellett valamit.

– Zászlós elvtárs!

Megfogtam a karját és igyekeztem hátrébb húzni.

– Zászlós elvtárs, nem fogja tudni elmondani, nem beszél magyarul, talán egy tolmács kellene.

Indulatosan rántotta el a karját.

– Maga fiam meg ne fogdosson! Nekem ne mondja meg, mit kéne! Megértette? Meg fogja ez mondani, tudom én, hogy kell ezekkel bánni!

Szerencsétlen faszit az ingénél fogva igyekezett lerántani a padról, az meg védekezni sem mert.

– Zászlós elvtárs! Zászlós elvtárs! – kiabáltam de nem segített. Valamit tennem kell, ez kezd nagyon eldurvulni.

Ekkor megragadtam erősen a karját, meg a palesztinét is és erővel szétrántottam őket. A fickó beiszkolt a sarokba, én meg közelharcba kezdtem Babarcsival. Lökdösődtünk, igyekeztem túlkiabálni, hogy felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

– A Tranzit és ennek a személynek a biztonságát nekem kell biztosítanom. Most úgy ítélem meg, hogy közbe kell lépnem, veszélyben érzem a biztonságát. Felszólítom, hogy hagyja el a Tranzit területét!

Próbáltam hivatalos szöveget kanyarítani neki, hátha valamelyik katonai formula észhez téríti és rájön, hogy igazam van, nem tehetek mást, de nem hatott.

Megragadta a vállam, én is az övét, tépkedtük egymást, ellöktem, ő visszalökött, és közben fröcsögött belőle az öntudat:

Ő egy zászlós, az engedélye nélkül rá se nézhetnék. Ha tehetné, lelőne, mint a kutyát, ahogy ezt régen csinálták, de akkor legalább fegyelem volt! Azonnal vágjam vigyázzba magam, mielőtt szájba vág, és jelentsek.

Felhívtam a figyelmét, hogy Ő viszont az én engedélyem, és az ügyeletes tiszt engedélye nélkül hatolt be az általam őrzött területre, veszélyesnek ítélem az általam őrzött személyre nézve, és azonnal távozzon, de hirtelen valahogy kiszabadult az egyik keze és lekevert egy pofont.
Nem ért el nagyon, a sapkám sem esett le, viszont lezuhant a rostély.

Nekirontottam, a karját oldalra ütöttem megfogtam a zubbonyát, mint a cselgáncsruhát.

– Menj a picsába, te hülye állat! – ordítottam rá. Megrántottam magam felé, és mivel meglendült valóban a teste, már könnyedén el tudtam oldalirányba mozdítani. Félkört tettünk le együtt, ezáltal én szembe lettem az ajtóval, ő meg háttal. És teljes erőmmel afelé toltam.
A kurva anyádra a te kurva anyáddal feleltem.
Láttam, hogy az egyik kezével a pisztolytáska felé nyúlkál, de érdekes módon nem ijedtem meg, hanem csak annyit tudtam, nem hagyhatom. A vállánál fogva taszigáltam, de a kezére kellett ütnöm. Olyan lendülettel tettem, hogy véletlenül letéptem az egyik váll-lapját.
Az a földre esett, ő is meglátta, meg azt is, hogy mekkora erővel ütöttem a kezére. Felbőgött, de így védtelen lett. Egy határozott mozdulattal kilöktem a csapóajtón, még egy két lépést toltam, hogy ne tudjon azonnal visszajönni, közben ütéseket kaptam a mellemre és kerültem el a fejemre irányulókat, végül egy nagy ütést én is bevittem a mellére, amitől megtántorodott, így én visszaiszkoltam a Tranzitba és ráfordítottam a kulcsot. Beálltam az ajtó mellé viszonylag takarásba, odaugrott a palesztin is, de Babarcsi nem vett elő pisztolyt, csak ráütött egyet ököllel az ajtóra, beordított még, hogy kicsinál, végem van, aztán elcsendesedett.

 

Gondolom milyen patália lesz ebből a századnál! Lehajoltam a zászlósi váll-lapért és zsebre vágtam.
Összeverekedtem egy zászlóssal! A kurva élet!
Milyen híre, következménye lesz ennek?

Két óra múlva leváltottak pihenni, Babarcsi már nem volt az ajtó előtt, mikor a váltást beengedtem. Benn a kutató ügyeleten nem említette senki, gondolom akkor majd holnap a századnál.
A palesztin emberem rendes volt, nem surrant ki míg Babarcsival dulakodtam, szóval most nyugi van.
Aludtam pár órát, majd hajnalban visszaküldtek váltani.

Jött ki a társam, egy kisberben kölök, mondta, hogy szétmegy a feje, annyit beszélt hozzá a palesztin, de próbált úgy csinálni, mintha nem is hallaná.

– Mi a szart tud ez ennyit beszélni?

Nem mondtam el, amit én megtudtam, csak beültem mellé. Nekem már nem beszélt sokat, szomorúan hallgattunk, míg jöttek érte az izraeli biztonsági szolgálat emberei egy LRI-s földi utaskísérővel. A palesztin kezet nyújtott, éreztem, hogy reszket, még egyszer visszaintett messzebbről és nem sokkal később eltűnt.

Valószínűleg végleg.

Centi_30.jpg226

 

 

 

 

 

Október 6. Kedd

Napok teltek el a bukásom óta, de még mindig nincs semmi hírem vele kapcsolatban.
Azért kezd eléggé feszíteni, hogy egy hang nincs róla. Nem nagyon telik el perc, hogy ne suhanna át az agyamon, hogy most mi lehet, miért nem mondanak semmit, meg az is, hogy lehet, hogy addig jó, amíg nem tudom.

Ma megint Tranzit-őrnek osztottak be délutánra. A két szír még mindig itt van, sehova nem vitték őket, de az, hogy úgy néz ki, naponta kétszer kapnak kaját, az eltüntette az elkeseredést az arcukról, ma már vidáman köszöntöttek.

Napközben már időnként be-behajtottak mellénk utasokat, fél-egy óra után már mentek is tovább. A két szírrel mutogatásos beszélgetést folytattunk, elmondtam, hogy szakács vagyok, két testvérem van. Ők elmondták, hogy házakat építenek, de azt, hogy tervezik, vagy kivitelezik, vagy téglát hordanak, azt nem tudtam kihámozni. Utaltak Budapestre, aztán magukra mutogattak, amiből megértettem, hogy azzal, hogy Hama-Hama, nem siettetni akarnak, hanem egy ilyen nevű városban laknak, olyan nekik, mint nekem Budapest. Az egyik elmondta, hogy „President Háfez al-Aszad bomb Hama”, miközben ujjával a földre rajzolta, hogy 1982, de én semmi ilyesmiről nem hallottam.
Azt mondja, illetve mutogatja, hogy ekkor halt meg az apja. Kérdeztem rámutatva, hogy és Ő?
Rázta a fejét, hogy ő nem, de basszus ezt látom, hogy ő nem halt meg, azt akartam kérdezni, hogy ő hogy élte túl. De hogy kell ezt elmutogatni?

Aztán belefáradtunk a mutogatásba, megjött a vacsora, megkajáltak és mindkettő lefeküdt, az egyik a padsorra, a másik a földre. Hamar jött az unalom és egy hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a pisztolyt. Bár a kutató szolgálatos, aki felmegy a gépeket átkutatni, műanyag töltényt kap, nekem ólommagvasakat adtak.
Kiszedtem a tárat a fegyverből és forgatni kezdtem, hátha rájövök, hogy hogyan kell szétszedni. Csörögtem, csattogtam, mire a széksoron fekvő férfi felemelte a fejét, figyelte egy darabig, amit művelek, aztán felkelt és elém térdelt. Ki akarta venni a fegyvert a kezemből, ekkor önkéntelenül hátrébb húzódtam, megemelkedtem, de olyan hirtelen, hogy értette, baj lesz így.
Én nem tudtam, hogy az lett volna-e, de megijedtem kicsit. Ő elmosolyodott, jelezte, hogy segít.

Messziről rámutatott valamelyik alkatrészre, a kezével egy-egy jellegzetes mozdulatot tett, én meg rájöttem, hogy tudja, hogy kell szétszedni, azt akarja megmutatni. Azzal, hogy én nem tudom, elég jól szemléltettem neki a felkészültségemet, a hadrafoghatóságomat és a hatékonyságomat, de készséges volt, elfogadtam a segítséget. Nem hagytam, hogy bármelyik alkatrészhez is hozzányúljon, de ismerte a legkisebb részéig, még a működését is. Elmutogatta, imitálta a szétszedést, én meg leutánoztam a pisztolyon.
Már az összerakásnál tartottunk, én felemelkedtem a székről, hogy jobban lássam amit valamiért olyan hülyén magasra emelt kézzel, fentről  mutogatott. Ő térdelt előttem, és a fegyver csövét felé fordítva, két kézzel markolva egyik lábammal elől álltam felette, és amikor végre összecsattant minden, abban a pillanatban nyitott be egy hosszú, fekete hajú, ápolt, középkorú nő.

Riadtan néztünk egymásra hárman, én pisztolyt tartok egy előttem, mindkét kezét felemelő, szinte könyörgő pózban térdelő pasira, egy másik meg fekszik kiterülve a földön. Nem nehéz összerakni, hogy azt már lelőttem, ezt meg most fogom.

Én bénultan álltam, a nő is, a szír fickó kapcsolt először, elnevette magát, felpattant és szó szerint betessékelte a nőt. Az zavart volt, ellenkezni sem mert. Közben a pasi arabul karattyolva mutogatta neki, hogy csak szétszedtük meg összeraktuk a fegyvert együtt, semmi gond.

Olasz nő volt, negyven körül, és itt eszembe jutott az amerikai stewardess, akit szintén tökéletesnek láttam, ahogy ezt a nőt is. Az enyhe ráncai nem öregítették, nem is értettem, mert a ránc az nálunk az öregség része, neki meg úgy állt, mint valami szexepil, a szeme sarkában egy csomópont azt mutatta, sokat mosolyog pajkosan, játékosan a szeme.
Az alig valamivel térd fölé érő, lefele szűkülő szoknya kiemelte a csípőjét meg a fenekét miközben a csomagjait pakolászta a padsor alá.
Figyeltem a szorosan egymás mellé zárt, fekete - és érthetetlen technológiával lukacsossá tett - harisnyába bújtatott lábát, amin a magas sarkú feszítette az izmokat és most nyilalt belém, hogy de mennyire hiányzik a szex.

Ekkor már a földön fekvő szír is ébren volt, a másik teljesen elcsöndesült, fegyelmezetten ültek a padon, és ugyanolyan mereven bámulták a nő lábát, mint én. Ő kirúzsozta magát, újságot vett elő és olvasni kezdett, amire a szírek elálmosodtak, és újból lefeküdtek. Nekem eszembe jutott a teli tár a zsebemben, elővettem és betettem a helyére. A pisztolyba.
Erre a csattanásra riadt a nő, de gyors kézmozdulatokkal jeleztem, hogy nincs baj, elteszem máris, de elmosolyodott és mutogatással kérdezte, hogy megnézheti-e? Nem értettem először, aztán valahogy kitaláltam, hogy még az is érdekelné, hogy hogyan lehet szétszedni. Megmutattam neki, elkérte, és én ugyan töltények nélkül, de a kezébe adtam.
Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, ez megint főben járó bűn, de tőle nem tartottam. Nem is kellett, mert csak a súlyát nézegette aztán visszaadta. A gyűrűjére mutatott, vagyis házas, belém karolt, az esküvők jellegzetes dallamát dúdolta, magára mutatott, rám, aztán a gyűrűre, majd a megrángatta a zsávolyom végigmutatott rajtam, majd a pisztolyra. Közben beszélt folyamatosan olaszul, nem tudom, hogy a szavai segítettek-e, de ebből kihámoztam, hogy a férje katona, annak volt pisztolya, de az nagyobb és nehezebb.
Féltem, hogy elmeséli mije nagyobb még a férjének, de szerencsére az érdekelte inkább, mit csinálunk itt. Mutogattam, hogy nekem a szírekkel ez a második nap, őket haza fogják küldeni, én őrzöm őket és előtte nem volt a kezemben pisztoly, nem tudtam, hogy kell szétszedni, a férfi mutatta meg.

Jót nevetett, amikor eljátszottam neki pantomimben, hogy pont akkor lépett be. Belejöttünk a mutogatásba és beszélgetni kezdtünk. Általánosságokról, mióta vagyok katona, járok-e kinn a reptéren, elmeséltem, hogy elhagytam a fegyverem, mutogattam, hogy ezért felakasztanak majd, először megijedt, de olyan ügyesen mutogattam, hogy amúgy szinte mindennel megnevettettem. Idős volt, de bölcs, jóságos tekintettel figyelt, felhőtlenül kacagott, kézjeleivel a szavamba vágott, viccelődött és bennem elmúlt minden félelem, játszópajtások lettünk.

Nem gondolkodtam, mit szól, ha valamelyik mozdulatom groteszk, vagy béna, ő se foglalkozott ezzel, csak meséltem és meséltem a katonaéletről, hogy kutyás vagyok, van egy kiskutya, amit tanítgatok, közben megtudtam, hogy neki is van kutyája, készségesen válaszolt, hogy van-e gyereke, mivel foglalkozik. Két fia van, az egyik akkora mint én, gyerekekkel foglalkozik, de hogy pontosan mit, nem értettem meg. Néha teljes áhítattal figyeltem, ahogy mozgott, ahogy billegett előttem, hogy testbeszéddel elmondja, Varsóból jön, előadásról, ő tartotta, sokan majdnem elaludtak, ő ettől szinte sírva fakadt, mert a szívét-lelkét beletette. Úgy játszott, mint egy színésznő, a mozdulatai kecsesek, pontosak voltak, élénk arckifejezésekkel érzelmek tucatjait játszotta el, aláfestve a mozdulatait, amivel megjelenített toronyházat, liftet, konferenciatermet, hallgatókat, szituációkat még egy párbeszédet is, valami résztvevővel  és én közben úgy éreztem, ez a nő kell nekem.

Láttam, hogy a blúz alatt erős rezgéssel hullámzik a melle, nem lehetett feszes, a feneke is gömbölyűbbnek látszott, mint amennyire az arányai miatt kellett volna, a hasa is nagyobb, mint Editnek, de olyannyira erősen hatott belőle a nő, a játékos, gyermeki, őszinte, megvilágosodott nő, hogy beleszerettem.
Ha a színielőadás közben megérintett, akkor másodpercekre kiestem a szerepemből, ezt is észrevette, végigsimította a karom és felnevetett valahogy úgy, hogy jaj, te gyerek, de ettől nem tört rám a szégyenkezés, hanem elnevettem magam én is.

Itt kérdezte meg, hogy van-e barátnőm. Őszintén elmondtam neki, hogy van, de olyan, mintha nem is lenne, mert lassan tíz hónapja járunk, de nem volt még szex. Elmondta, hogy válik a férjétől, és pont tíz hónapja neki se volt. Felkacagott, legyintett egy nagyot és elkezdte mutogatni, hogy az apja valahol dél Olaszországban lakik, lenyúlt a padra, felemelt egy Alitalia prospektust, kikeresett egy térképét, amin látszott Olaszország, és megmutatta pontosan hol.
Elmagyarázta, hogy az apja állatokat tart, például kecskét, ehhez mekegett, hogy tudjam, milyen állat, amikor az egyik arab felkönyökölt, és az ismerős hang hallatán, bekapcsolódott a mekegésbe.

pegazus.jpgAztán hirtelen heves bólogatásba váltott, felpattant és magyarázatba fogott, igen az ő apjának is vannak kecskéi, sőt még egyéb is. Kikapta a prospektust a nő kezéből, alaposan átlapozta. Keresgélt, majd rámutatott egy reklám élethűen megrajzolt pegazusára, hogy ilyesmi is van az apjának. Csodálkoztunk, hogy szárnya is? Repül?
Ja, nem, dehogy, takarta le a szárnyakat.
Lova van.

A nő fellelkesült és egyre több kérdést tett fel neki. Abunak hat gyereke volt otthon Szíriában, munka ügyben jöttek volna ide, majd rajtunk keresztül nyugatra.

A nő az arabot is levette a lábáról, az meg pállott száját kerekre tátva nézte, és én most úgy éreztem mégis le kellett volna az előbb lőnöm. Idegesített, hogy elvonja rólam a figyelmet.

A férfi megkérdezte a nevét. Lissandra, mutatkozott  be neki, majd felém nyújtotta a kezét és mi is bemutatkoztunk.

Hihetetlen finom volt az ujjai érintése, nem akartam elengedni. Néztünk egy darabig egymás szemébe, aztán felkacagott és elmondta még, hogy a mamája festeget és gyerekkorában ő volt mindig a modell, aztán az órájára pillantott, még megsimogatta az arcom, aztán szedte a csomagját, búcsúzóul megölelt, a többieknek odaintett, majd elment.

Fájt, hogy kilép az életemből, sosem éreztem magam ilyen biztonságban, ennyire sosem voltam felszabadult nő mellett. Úgy voltam színész előtte, úgy játszottam el szerepeket, hogy önmagam lehettem, sem több nem kellett neki belőlem, sem kevesebb. Nem támasztott elvárást és élvezte a társaságom.

Ha egyszer lesz egy nőm, egy igazi, akivel leélem az életem, ilyen kell legyen, aki úgy lép belém, a legbensőmbe, hogy nem rezzenek össze, nem szid meg, hogy mi ez a rendetlenség, hanem széthúzza a függönyöket, kitárja az ablakot és leül mellém játszani.

Rosszul esett, hogy elment, de ahogy a világító zöld szemére, nevetésnél állandóan elővillanó fogaira, a hajlataira, domborulataira, és arra a kecsességre gondoltam, amivel a magassarkúból kilépve, hajlongva, szélesen gesztikulálva beszél hozzám, egy általunk sebtiben kifejlesztett jelnyelven, maradéktalanul boldognak éreztem magam.
Mindez annyira feldobott, hogy azt se bántam, hogy az egyik arab elrontotta a gyomrát és folyton szarni kellett kimennem velük.