17

1988. május 2. hétfő

Megint iszonyú másnaposan ébredtem, olyan volt, mintha kalapáccsal vernének szöget az agyamba, reggel épp csak felpillantottam, konstatáltam, hogy fáj, és húztam is magamra a takarót újra.


Nagyon jól jött, hogy nem osztottak be semmilyen munkára, semmilyen szolgálatba, mert így átaludtam a délelőttöt.

Amit újabban nagyon szeretek, az az alvás.
Mikor felébredek, mindig megállapítom, hogy megint sikerült négy órát eltöltenem a katonaidőmből úgy, hogy nem emlékszem rá.
Ez nagyon fontos.

Ennek az utolsó időszaknak a percei ólom lábakon járnak, elviselhetetlenül lassan.
És minél több időt töltök öntudatlanul, annál közelebb van a leszerelés, annál kevesebb ideig kell figyelem, hogy az idő gecizik velem, hogy minden pillanatot megjegyezhetően sokáig hagy érezni, mintha az lenne a célja, hogy tudatosítsa az összes szemvillanás elejét és végét, és hogy a közte lévő időszakot jól megfigyelhetővé, mélyen megtapasztalhatóvá tegye úgy, hogy ne legyen benne semmi megjegyezhető. Kongó üresség, tapintható és észvesztő unalom legyen benne:
a végtelen semmi maga.

Ezért jobb az alvás, mert olyankor ebből a mérhetetlenségében fájóan jól mérhető semmiből eltűnik egy adag, a galaktikus méretű semmikből összetapadó másodpercekből álló órákból eltüntet négyet, ötöt.

Erre jó a részegség is, mert a kényszerű ébrenlét szintén semmiből álló fényéveit teszi elviselhetővé, gyorsítja fel vagy törli ki.
De nem csak én alkalmazom ezt a módszert, hanem minden korosztály majdnem minden katonája mindig ezt teszi, a leszerelés előtti utolsó hetekben a többség alvások közt lerészegedik, részegség után alszik.
Ez az egyetlen menekülő út.

Én egyre ingerültebben fogadom az ébresztőt, egyre jobban gyűlölöm azt, aki belök a porondra, küzdeni az ürességgel, egyre morózusabb vagyok az ébredés utáni első egy-két órában, amikor hozzá kell szoktatnom a szervezetem, hogy egy kurva stopper lett, ami még a századmásodperceket is pontosan és hosszan mutatja.

A másnaposság szinte követeli az alvást, ezért is aludtam ma amennyit csak lehetett.
A kötelékre délután kótyagosan mentem ki.

Én már majdnem el is felejtettem, illetve olyan hosszan az élet részévé vált, hogy nem is éreztem, hogy büntetésben vagyok. Knízner hívta fél rá a figyelmem.
Ma járt le a ugyanis 14 nap laktanyafogság.
Bejelentette, hogy a mai nappal vége, de halmazati büntetésként május 10-ig bevonták a könyvem, nem mehetek haza.
Nézte rajtam a hatást, de csak egy unott ásítással tudtam reagálni.
Tizenhét nap múlva leszerelek, szarok rá! Tudom, hogyan csökkentsem a katonaidőm, nem kell ehhez haza mennem, kurva lassan telik, de tizenhét napot bárhogy kibírok.
Knízner hosszan vizslatott, majd kihangsúlyozta, hogy ma viszont az ő személyes közbenjárása okán mégis hazamehetek.
A kezével önkéntelenül nagyvonalú, megengedő mozdulatot tett, mint egy császár. Ebből nekem kiderült, hogy kegyet akart gyakorolni. De azzal nekem nem tud kegyet gyakorolni, hogy négy órára kienged.
Öttől kilencig.
Láttam az arcán, hogy valami reakciót várt, még az is be villant, hogy "Te jó ég, lehet, hogy köszönömöt."
Ennyire nem lehet kopasz még mindig!
Tudomásul vettem és mentem vissza a körletbe, folytatni az alvást. Szartam én arra, mi esne neki jól.
Öt után valamivel igen feldúltan jött be a körletbe, felállított, és mondta, hogy ott a könyvem, mehetek, kinn vár tíz perc múlva, én még csak annyit válaszoltam, hogy értettem, és az orra előtt vackolódtam vissza az ágyba.

– Dvorszky, maga most meg mit művel? – kérdezte meghökkenten.

– Fekszem. – válaszoltam nyeglén.

– A franc az ilyen hülyébe! – tört ki belőle és az ajtót bevágva távozott.

Megsértődött a szentem, hogy nem mozdultam, nem járultam elé kimenőben, nem tudott nérói mozdulattal inteni, hogy na, mehetek, nem tudott császárt játszani.

Aztán felbukkant benne a bosszúszomj, mert nem sokkal később visszajött és olyan kéjjel az arcán mondta, hogy tizedikéig sehova nem megyek, mintha azt várta volna, hogy na, most, most ettől beszarok és megtörök.

– Értettem – mondtam neki fekve, és visszafordultam a fal felé.

Másodika van, nyolc napot bárhogy kibírnék. Ha azt veszem figyelembe, hogy onnan már csak újabb nyolc nap van hátra és úgy távozom majd akkor, hogy soha vissza se nézek, innen nézve egészen röhejes az igyekezete.
Hülye szarjancsi.
Nincs már hatalmad felettem.

52

1988. március 28. hétfő

A zuhany alatt reggel lemostam magamról Edit új pasijának a szagát, új ember lettem kívül is, belül is.

Ma befelé jövet teljesen automatikusan mentem a KÖKI-n a kisközértbe, ott ocsúdtam fel, amikor a literes cseresznyepálinkát tettem épp a kosárba. Akkor is igazából csak amiatt, mert egy pillanatra megakasztott a gondolat, hogy ne tegyek-e el két üveggel?

De csak egy pillanatra akasztott meg: persze, tegyél csak.

Nem nagyon kerestem magyarázatot arra, mitől volt olyan természetes, hogy veszek italt, éreztem, hogy nehezen is találnék.

Benn nagy volt az öröm, és én meg arra gondoltam, hogy ha nem lenne ez a természetesség, nem tudnám behozni. Valószínűleg tudat alatt belém égett, hogy tudom mire való a táska, így most úgy érezhettem, hogy rendeltetésszerűen használom. Ezért nem izgulok a csapatügyeletes tiszt előtt, eszébe sem jut belenézni a táskámba.
Azt gondolom, hogy akit már láttak valaha részegen bejönni, annak a táskáját is megnézik, meg azét is, aki gyanúsan viselkedik.

A lépcsőn belefutottam, Nagy Feróba. Amióta vezettünk együtt ZIL-t, egész jóban lettünk, mondtam neki, hogy majd este nézzen be hozzánk, és a körletbeli korosztályunkbelieket hívja nyugodtan.

Valahogy persze többen tudomást szereztek róla, hogy van szesz, már-már azt hittük sokan is leszünk, de aztán állandósult a létszám és így nagyjából tízen, kellemesen, de derekasan berúgtunk.

Nekem nem sikerült a hányást elkerülnöm, de legalább nem estem hanyatt a húgyba, mint legutóbb.
Hogy pontosan miért rúgok be, nem is tudom. Valahogy szabadnak érzem magam tőle, civilnek. Attól, hogy az agyam ilyenkor eléggé tompa, hogy a testem a látott képpel együtt hullámzik és dülöngél, hogy a valóság egy torz tükörkép, olyan lesz ettől, mintha csak egy buta mese szereplője lennék. Olyan szereplő, aki az egyetemes jó, aki mindenen felül áll.
Egy igazi hős.
A kurva életbe egy igazi hős.

Hogy miért érzem magam hősnek, mindennek a legalján, mocskos részegen, görcsbe rántva okádva, nem tudom.

De minden jobb, mint tiszta tudattal katonának lenni 490 napja, tudni, hogy kurva régen az vagyok, közel van már, de mégsincs vége.

Új ember lettem kívül is, belül is.
Megszületett az iszákos.