Centi_30.jpg47

 

 

 

 

1988. április 2. szombat


Gyönyörű tavaszi napunk van ma.
Úgy sütött a nap, hogy mindent az élet színével töltött fel, minden tárgy, minden növény, minden katonatársam  fénylőbb, kontúrosabb lett, minden mosoly életigenlő jellé vált.

A kisMágusokat ma külső körlet takarításra rendelték, és én önként csatlakoztam hozzájuk.
Nem dolgozni, hanem csak herézni mentem, téblábolni.
Élveztem ezt a napsütést.
Binder, akit a kopaszok felügyeletével bíztak meg, megint ember volt, pontosan tudta, hogy ez a nap erre van, erre kell. Olyan feladatokat adott a kopaszoknak, ami szintén inkább csak külső szemmel látszott szorgoskodásnak. Két részre osztva és gyakran váltogatva őket az egyik csoporttal az ablakokból látható helyen kapirgáltatott, a másikat meg a lőszerraktár takarásában hagyta üldögélni, beszélgetni.

Mi is melléjük feküdtünk és az eget fürkészve susmorogtunk arról, milyennek képzeljük a civil életet. Nem tervekről beszéltünk, nem a jövő gondjait elemeztük. Azt feszegettük, hogy ilyennek képzeljük, színesnek, élettelinek, melengetőnek.
Olyannak, mint ez a nap.
Hogy csak messze, alig hallhatóan duruzsol a társadalom, zakatol a szocializmust építő lázas munka zaja, ami csak alaphang, harmonikusan illik a szélfútta fű hajladozása és a tücskök éles reszelésének hangjába.

A Nap, mint valami kohó ontotta ránk a melegét, ellazított és felpezsdített egyszerre. Úgy éreztem, így akarok élni, magas frekvencián, szenzitíven rezegve, de görcs nélkül, jó néhány lépésre a társadalom elvárásaitól, az állampolgári kötelezettségektől, a létfenntartás fárasztó feladataitól.

Azt gondoltam, az állam által megkövetelt kötelességemnek egyszer és mindenkorra eleget tettem itt a katonaságnál, rááldoztam kényszerű rabságban másfél évet, az életem tíz százalékát, az iskola után, öntudattal élt fiatalságom kilencven százalékát, ha leszerelek, utána csak én leszek, csak magamnak élek, bepótolom, amit elvettek tőlem, visszaszerzem, amit az életemből elloptak.

Mondom is Bindernek, hogy én nem akarok dolgozni.

– Hát akkor mit csinálsz majd?
– Nem tudom, nem érdekel, festek, írok, csencselek valami szarral, nem érdekel, miből lesz pénzem, használni akarom.
– Akkor te simán csak gazdag akarsz lenni.
– Á nem, a sok pénz nem gazdagság, elég pénz kell, nem pedig sok.
– Akkor te valami lumpenproletár leszel.
– Igen, lumpenproletár. Valami ilyesmi, igen. Élményekben akarok gazdag lenni, semmiképp nem mondjuk konyhán, zsíros gőzben meglágyult agyú munkagép.
– Nem, munkagép én se akarok lenni.
– Ha az ostobák rafináltsága bennem lenne, katonatiszt lennék. Ennyire lógós életet nehéz elképzelni, mint az övék. Ha tompa lennék, mint az ebédlői kések, maradnék katona.
– Te most viccelsz! – fordítja fektében felém a fejét Binder.
– Dehogy viccelek. Azt mondtam, ha tompa lennék. De nem vagyok.
– A francot nem vagy, itt fekszel hanyatt, mint valami megfordított teknős és egyre halkabban beszélsz, mindjárt elalszol.

És nemsokkal ezután valóban elszenderedtem, Binder bökött meg egy óra múlva, hogy menni kell be az épületbe.
Pedig még álmodtam is.
Valami olyasmit, hogy mesében akarok élni.
Királynők, hősök, sárkányok közt.
De Binder mellett nem voltak királynők, sárkányok, szuperhősök.
Legfeljebb kis hősök, akik kopaszként a velük szemben álló irdatlan idővel küzdenek majd még több mint egy évig.
Miután én leszerelek, ők pontosan egy évet töltenek el utánam ugyanitt.
Pontosan egy év múlva ábrándoznak majd ugyanígy, mint én, elképzelve a szabadság ízét.

 

mazs4.jpgÉjszakára Ferihegy 2-re tettek, annyira meleg volt még tíz óra után is, hogy nyugodtan leülhettem a betonra. Bekucorodtam egy TU-154-es alá, és a hátamat a gép kerekének támasztva ábrándoztam a civil meséről, csukott szemmel képzelve el hercegnőket és legyőzhető, egyáltalán nem ijesztő démonokat.

Hősként küzdöttem kegyekért, fele királyságokért, jó messze a valóságtól.
Egy hosszú félálomszerű lebegés után kinyitottam a szemem.

A gép mögött világító reflektor fénye hosszan elnyújtotta a repülőgép alakjának árnyékát, ovális nagy plecsni lett a kerék aminek támaszkodtam, hórihorgas langaléta lett az én árnyékom is.

Hunyorognom kellett, hogy lássam jól, meg értsem is, ami még megjelent.

Mert egy sárkány árnyéka látszott az enyém felett, mintha épp mögöttem lenne.
Nem is sárkány, hanem valami hosszú karú, ideges ártány az.

Nem ijedek meg, gondoltam, szoktam álmodni meséről. Felnőttnek mondhatnám magam, de tényleg sokszor álmodom, hogy szörnyekkel küzdöm. De arról pontosan tudom, hogy álom, tehát ha most valami szörny árnyékát látom, nem lehetek ébren.

Nagyon ritkán álmodom magam a reptérre katonának.
Az igazi hülyeség lenne, mert ehhez csak ébren kell lenni és meg is van, ott vagyok.
Mint ahogy szerintem most is.
De az ártány nagyon nyújthatja a karjait, és ezt látom inkább, mint álmodom.
De ilyen nincs.
Szörnyek a katonaságnál nincsenek. Legalábbis ilyen alakban nem.
Mert amúgy van rengeteg, Knizner hadnagy, Korlát százados, Balrog őrnagy, Vakondi őrnagy, akad itt szép számmal, de ők löketként jönnek, nem sárkányként.

Látom az árnyékot, de nem hiszem.
Lassan elforgattam a fejem, mert attól még, hogy nem hittem benne, nagyon is úgy tűnt, hogy létezik.
És ahogy balra néztem, megláttam a vállamon.

Akkorát ugrottam, mint egy hegyi kecske, talán kiáltottam is ijedtemben.
De a szörny maradt a vállamon.
Már ugrás közben éreztem, hogy nincs okom beszarni és ahogy láttam, hogy nem mozdult a vállamról, meg is nyugodtam.
Épp a fegyver szíján trónolt, így ahogy az ugrás lendülete elhalt, szép lassan lejjebb húztam, hogy messzebb legyen a fejemtől, de azért maradjon a vállamon.
Egy kecses imádkozó sáska ült ott épp.
Békésen nyújtogatta a hosszú, markolószerű karjait és kedélyesen forgatta a fejét. Nem éreztem félelmet, viszolygást. Ha történetesen valami egyéb sáskafaj egyede lett volna, már biztos megöltem volna mostanra, sikítva söpörtem volna le a vállamról, talpra ugrottam volna és hisztérikusan tapostam volna laposra. De ez a jószág kicsit inkább apró tündérnek tűnt, vagy barátságos manónak.
Mintha megvalósult volna egy mese.
imádkozó sáska.jpgVártam, hogy hozzám szóljon. Valamiért azt feltételezem, hogy miattam jelent meg, ugyanis körbenézve közel-távol csak én vagyok itt és nekem ül a vállamon.
És felém fordulva engem vizslat.
Tehát vártam, hogy mondjon nekem valamit, hogy mondjuk miért jött.
De nem mondta.
Miután kérdeztem, azután se.
Hosszú nógatás után se.

Kuka vagy te, mondtam neki, aztán meg azt is, hogy ma simán jöhetett volna az álmaimban is, pont ilyesmik szerepeltek benne, de ahogy beszéltem neki erről, ideges lett, vadabbul kalimpált a karjaival és lejjebb mászott a fegyverszíjon.
Levettem a vállamról a szíjat és a manót a gumira irányítottam. Ő elrugaszkodott a kerékről, ahogy a TU-154-es fog holnap ugyanezekről a kerekekről, és hangos zúgás mellett tovaröppent.

Vitte az álmosságot, és én egész addig figyeltem amíg a zúgó rotorjaival el nem tűnt a lámpafény határain túl. Határőr vagyok, de mégis hagytam átszökni.

Felszabadultan járőrözni kezdtem. Azért a reptérnek van valami megmagyarázhatatlan varázsa, amivel mesét csinál, hatalmas madarak tojnak csivitelő utasokat, aztán csendesen szunnyadoznak egy sík fészekben.
És most éreztem életemben először, hogy nem csupán érdekesnek tartom mindezt, hanem igazán örülök, hogy ebben a mesében mesehős lehettem, hogy olyan dolgokat láttam itt, amit soha máshogy nem tudtam volna.

A gépmadarak vándorlását, a sebesüléseiket gyógyító szerelők munkafolyamatait, a rampásokat, mint idomárokat, a csápon keresztül történő etetést.
Igazi mese ez.
El se nagyon lehet mondani.

 

 

 

 

 

 

                       

Centi_30.jpg 492

 

 

 

Január 13. Kedd

 

A sárkány torkába rohanok: szóltam a konyhát vezető zászlósnak, hogy nem akarok szakács lenni, helyeztessen vissza valahova határszélre igazi katonának. Hangosan kiabálva teremtett le, hogy ez nem buzibál, itt nem az van, amit én akarok.
Szívok tehát tovább a konyhán. Viszont most már mindenki tudja, hogy nem akarok itt maradni, az idősek értetlenkedve néznek, hisz szakácsnak lenni csókos állás, hogy-hogy nem akar az lenni a hülye gyerek? Nem is értik. De azért beígérik, hogy alaposabban megismertetik velem a konyhát, hátha megszeretem.

Ha tehetem, napközben is kilógok havat lapátolni. Annyi a hó, hogy ez az önkéntesség erősebb, minthogy tulajdonképpen szolgálati helyelhagyás kötelemszegését valósítom meg. Az öregek legyintenek, ha kisebb szopás nekem, hóban-fagyban kinn lenni egész nap, tegyem.

Elbeszélgettem egy őrrel és a kérdésemre mesélt a botosról. Azt mondja, kegyetlen egy dolog, mert ugyan valóban véd valamit, de iszonyú nehéz. Ha a benne lévő vállszíjakon hordja, akkor leszakad a válla, ha meg leereszti a földre, hogy ne húzza, akkor meg rogyasztott térdekkel kell állnia, úgy meg sokáig nem tud. Ha áll benne, akkor alul befúj a szél, vagyis nincs benne sokkal melegebb, ha leengedi a földre akkor a fakeret nyomja a nyakát, ráadásul, ha megtámadnák, csak fel kellene dönteni, úgy feküdne benne, mint egy hátára fordított teknős. Mivel teljesen merev, tyúklépésben tud csak haladni, és belül a fémkallantyúkat, amivel összefogja elől, nehéz kinyitni, ha sürgősen vizelnie kell vagy csak meg akarja igazítani a sajkáját.

Ez összességében elég nagy marhaságnak hangzott, a halvány somolygás sem erősítette az állítást, bár hallottam ezt már rebesgetni. Olyan, mintha ez valami legenda lenne, de amúgy lehet, hogy sima őrbundát hordanak. Hallottam azt is, hogy a botos az egy nemez csizma.
Sose derült ki, nem jutott eszembe többet megkérdezni valakit.

Az alegységügyeletesek folyamatosan tájékoztatnak az országban uralkodó viszonyokról, lélekben felkészítenek, hogy ha nem javul, akkor akár az egész ezredet kivezényelhetik. Hírt kapunk arról is, hogy a baráti Szovjetunió ideiglenesen nálunk állomásozó csapatai is besegítenek. Azt hogy "ideiglenesen", azt most hallom először. Szovjet laktanya mellett nőttem fel, gyerekként a környékbeli építkezések után megmaradt, elgazosodott dombokról megpróbáltunk belesni a kerítések felett, de embert sose láttunk, illetve nagyon ritkán, de ha integettünk vagy kiabáltunk, el is tűntek nyomban. Földönkívüli, idegen civilizációnak tűnt, attól a sok rejtélytől, ami körbelengte, de ideiglenesnek soha.
Viszont ők is segítenek most.
Itt Pesten a honvédlaktanyáink katonái megküzdenek a feladatokkal, és egyelőre elég az a néhány század, amit mi biztosítunk, de készüljünk arra, hogy szükség lehet ránk.

De ez rám, mint szakácsra nem érvényes, holott szívesen kimennék már megnézni milyen a külvilág.

A Zala Hírek online archívuma:

A január 13-ai, keddi újság is szinte csak a hóhelyzetről szólt:

Nagy küzdelem a hó és a szél támadása ellen
"Tegnap este hat órakor harmadszor ült össze a megyei operatív bizottság Zalaegerszegen, a megyei tanácson, hogy a helyzetértékelést követően meghatározzák a legsürgősebb tennivalókat. Sokat segített a közút igazgatóságiaknak, hogy délutánra elállt a szél, ám este még így is 28 összekötő- és 51 bekötőút volt járhatatlan a megyében, döntő többségében Zalaszentgrót térségében. A korábban jelzett áramszolgáltatási gondokat a honvédség segítségével sikerült felszámolni, s remélhetőleg kedden már Zalaszentlőrincen is újra lesz áramszolgáltatás. Nagyobb a gond a tejbegyűjtéssel: több tízezer liter tej beszállításáról kell gondoskodni Felsőrajk, Pórszombat, Szentgyörgyvölgy, Nagykutas és Gyülevész térségéből." Hétfő esti utcakép a megyeszékhelyi Kossuth Lajos utcán


A külvilágtól elzárt Keszthely gondjai
"A hét végi erős havazás következtében Keszthelyen és környékén kritikussá változott a helyzet. A kerítéseket, lakóházakat övező, ajtómagasságig érő hófúvások miatt a gyalogosok is kiszorultak az egynyomsávosra szűkült úttestre."

Szalagcímek a lapszámból:
- Járhatatlan utak, áramkimaradások, sok a hiányzó a munkahelyeken, bezárt iskolák megyeszerte
- Késnek a vonatok Nagykanizsán
- Déltől indult meg a forgalom Lenti körzetében
- Egy mentőautó és egy gazdátlanul maradt Trabant maradt a hó fogságában Andráshida közelében
- Hagyárosbörönd mellett a kanizsai labdarúgók jéghideg autóbuszát csak hómaróval lehetett megközelíteni

Munkában a hóeke Pórszombaton: jellemző kép hétfő délutánról