224

Október 8. Csütörtök

Ma megkezdem az első napi laktanyafogságot!

Addig aludtam egy jót, elmentem ebédelni, néztem a savanyú pofákat, hetykén vetettem oda némi tisztelgést a tiszteknek, leballagtam gyúrni, a sok szájtátit legyőztem egy sor súlyzós versenyben és már remegtem a köteléken, hogy valaki büntessen meg már végre rendesen, mert halálra unom magam.

El fogok így kanászodni.
Nem is bírtam, hogy ne kiáltsak fel félhangosan, hogy IGENNN!, mikor Szadó őrnagy kihirdette, hogy a mai napon megkezdem hét napos büntetésem.
Mondja, hogy reméli, érzem milyen komoly büntetés ez, megfelelő a szintén komoly kihágásomhoz.

– Jelentem igen, remélem érzem.

– Hét nap Dvorszky határőr!

– Jelentem, hét!

Hát én megkezdtem becsülettel. Beletettem apait-anyait.

A laktanyafogság amúgy úgy néz ki, hogy én benn ülök a körletben.
Vagy fekszem. Inkább fekszem. Nem vihetnek sem takarítani, sem sehova. Nem az van, hogy nem visznek.
Nem VIHETNEK!
Én tehát fekszem az ágyon, olvasok, alszom a saját körletünkben, míg, hogy érezzem a dolgok súlyát, ül kinn valaki huszonnégy órában, váltásokkal egy stokin 4 órás szolgálatban. Felszerelték gumibottal, és vigyáz, hogy én ki ne menjek. Meg elkísér WC-re, kajálni, fürdeni. Csak a szökésem hivatott megakadályozni, semmi másban nem korlátozhat.
Egy apród.

Röhej az egész, én biztos nem érzem azt, hogy ettől komolyabb a büntetésem, mert én fekszem benn és olvasok, a szerencsétlen, meg gubbaszt a katonai hokedlin, de gondolom valamelyik degenerált tiszt szerint ez visszatartó erejű, de nem mondhatnám, mert ficereg bennem, hogy az lenne szép, ha ki tudnám cselezni a börtönőröm és meg tudnék szökni.

Most Heroldot tették ide, egy kisberben tisztest. Nem szeretjük egymást, mindig van köztünk valami feszültség.
Most valamiért az az érzésem Ő szopik nagyobbat.
Neki büntetés.

Ez a gondolat akkor erősödött meg, amikor észrevettem, hogy ideges, hogy percenként hugyoznom kell.
Vagy szarni.
Talán szarni, de ezt majd kinn döntöm el.