29

1988. április 20.szerda

3. nap laktanyafogság

Ma úgy gondolom, a vezérkar azt érezte, tegnap kegyetlenül megbüntettek, hogy ma már vissza is helyeztek szolgálatba. Délutánra, Ferihegy 2-re.

Megint eszement jó idő volt, szinte perzselt a nyers tavaszi nap.
Olyan sokszor kegyetlen itt az idő, nem sok a nagyon hideg és a nagyon meleg közti zóna, élvezni kell a kifejezetten kellemes napokat.
Értékelni kell.
Ezért ma kigyalogoltam a beton legszélére, belefúrtam a tekintetem a távolba, széttártam a karom, hagytam, míg a ruhám elől összegyűjti a meleget és akkor csuktam be a szemem, amikor elkezdte a bensőmbe sugározni. Minden pontját érezni akartam a testemnek ahol a meleg áthalad, ezért nyújtózkodtam egyre mélyebben magamba, elkapni az üzenetet az agy felé, hogy itt és itt már jó, már jó meleg.
Milyen isteni adomány ez, milyen kegyetlen idők vannak nélküle, mennyire tud hiányozni.
Eszembe jutott a tél.
Kíméletlen volt.
Azt hittem majd beledöglöm. Egy csipetnyiért a mai melegből, ölni tudtam volna.
Be kell ezt ma szívni.
Hadd járjon át.
Tárolódjon önmaga is, az emléke is. Ezzel foglalkoztam ma egész nap, gyűjtögettem, háttal a reptérnek, háttal mindennek.

Ahogy így tevékenykedtem, egy fura kis genyó érzés bukkant fel bennem.
Hogy néznek.
Nem tudom, ezt hogyan érzi meg az ember, de valahogy mindig megérzi.
Oldalra pislantottam.
Látom ám, jön lökni Szilasi.
Tehát ő néz.
Látom, ahogy közelednek a kocsival. Konstatálom.
És vissza is fordulok a távolba vesző hullámos táj felé.

Becsuktam a szemem, és a karjaimat továbbra is tárva tartva álltam, és élveztem a meleg élményét, ameddig csak lehetett.

– Dvorszky!

De lehet, hogy egy kicsit azután is.

– Dvorszky határőr, magához beszélek!

Még megvártam, míg az elválás pillanata melegfoszlányainak utolsó pihéi is befutottak, aztán néztem rá mosolyogva.

– Dvorszky határőr jelentem, az általam őrzött kettes beton szolgálati helyen rendkívüli esemény nem történt!

– Na ne vakítson ezzel a szöveggel, észre se vette volna, ha történik.

– Jelentem, tudom mi van a hátam mögött.

– Tudja? Akkor hogy tudtam rajtakapni?

– Jelentem magát is láttam.

– Látott? Tudta, hogy jövök? Akkor meg mit kérette magát, hogy megszólaljon? Dvorszky, maga nagyon ki fogja húzni a gyufát! Tudja maga egyáltalán, hogy épp laktanyafogságon van?

– Jelentem tudom, épp azért vágyódóm el. – mutattam a selymesen hullámzó nyílt mező felé.

– Dvorszky, maga szórakozik velem! Ezért áll itt háttal mindennek?

– Jelentem nem. Ismerve a reptér felépítését, tudva, hogy az előteret a társaim őrzik, én itt a horizontot figyelem, mert érzésem szerint ott bukkan fel a határsértő, így a legkönnyebb észrevenni. Hunyorogva, a horizontot lesve.

Elhallgatott. Kicsit zavartan körbenézett, felmérte, hogy igazam van, leginkább innen jöhet határsértő.

– Khm...– mondta nem sok meggyőződéssel.

– Jelentem ezért állok itt, szúrós szemmel őrködve, katonásan.
Komolyan beszéltem végig. Szilasi se volt vicces kedvében, de a sofőr úgy röhögött, hogy erővel kellett befognia a száját, hogy hangot ne adjon ki. Szemrebbenés nélkül figyeltem ahogy Szilasi sziluettje mögött a motorház tetőre csuklik, de csúszik le róla, majd hirtelen felegyenesedik, még jobban röhög és nagyobb lendülettel hajtja a röhögés a motorháztetőre újra.

Szilasi közben a fogát csikorgatja.

– Jól van! – nyögte ki – Folytassa, de legyen éberebb.

– Értettem. – válaszoltam és még be sem szállt a kocsiba én már a kedvenc őrszolgálati pózomban álltam, csukott szemmel, széttárt karral, a nappal szemben.

Sokáig semmi gondolat nem volt bennem, de azután egy kissé atyáskodó gesztus a felszínre bukkant.

Hülye ez, mit gondolt, mi a faszt nézek én arra?

Mi mást néznék, szemezek a világmindenséggel.