137

1988. január 3.   vasárnap

Ma is maradtam a gyengélkedőn, bár már határozottan jobban voltam, olyannyira, hogy megdézsmáltam a többiek kajáját, csak bólintással jelezték, hogy rendben. Nem tudnak úgysem enni. Rázza őket a láz, a nyelvük nem nagyon akar leapadni. Az egyik, egy pocakos szőke kölök nyomta ki nehezen a nyelve mellett, hogy milyen?

– Mi milyen? – kérdem, de már csak a szemével int a karja felé.
Ja, a tetkó.
Felgyűrtem a pizsama ujját és leírtam neki, amit láttam.
Nem volt szívderítő látvány. Mintha valami barnásvöröses-rózsaszínes duzzanatot mázgált volna valaki össze töltőtollból kiömlő tintával.
Megnyugtattam, hogy nem látszik tetoválásnak. Inkább olyan, mint egy összeszart, alvadt vérrel dekorált, aranyeres segglyuk.

– Ne zihálj annyira! – mondtam neki – A szemed is kezd hozzá hasonlítani. Mit kalimpálsz? Mit adjak? Enni?

De a feltartott középső ujjával jelezte, hogy nem éhes. Vagy hogy nem kér.

– Akkor ezt megeszem én, rendben? – böktem a kincstári fasírtra. A kérdésemet követő rángást bólintásnak vettem.
Közben úgy döntöttem, a többieket is tájékoztatom a szilveszteri beavatkozás eredményéről. Sajnáltam őket, gondoltam segítek, jobb ha addig tudják meg, míg itt vagyok, mert lelki támaszt tudok nyújtani.

A következőnek rögtön azzal, hogy látom a korosztályom és mondom is neki, hogy surranótársak vagyunk. Ezt onnan tudtam, hogy az volt a mellére karcolva, hogy "13".
Meg valami piszok a 3-as után. A saját életkora nem lehet, mert még én is 19 vagyok, pedig én nagyon fiatalon vonultam. A csajáé se, mert akkor nem itt feküdne, hanem börtönben. A kórterem száma se ez, a körlet számát meg hülyeség felvarrni. Én is kétszer költöztem az elmúlt hónapokban.
A kis piszokból azt gondoltam, hogy szám az, csak még nincs befejezve.
Ez a napok száma lesz.
De 13-nál a leszerelőknek több van, egyessel meg csak nekünk Mágusoknak kezdődik.
Mondtam is neki, hogy nagyon ügyes elképzelés, mert az utolsó számjegy biankó, ha akarja ma odaírom neki a 7-est filctollal, hogy 137, holnap meg a hatost aztán ötöst. Azon gondolkodjon el, hogyan folytassuk 129-től.

Majd a másik kettőt is megnéztem. A helyzetükhöz képest egész felvillanyozódtak, mert a kezükkel kalimpálva, egészen belevörösödve hörögtek.

Valami olyasmit, hogy tagadoggy, dagadoggy.

Mondtam is, hogy így nem tudok pontos diagnózist adni, ne ficánkoljanak, meg hogy amennyire látom, ők a nonfiguratív művek kedvelői, és hogy azt az alaktalan lila plecsnit simán el lehet adni majd pestises galambszarnak, vagy stilizált dögkút felülnézeti képének.

Aztán visszatagadoggytam a helyemre.

Szóval a kedélyállapotom is javult, hogy segíthettem és hogy barátkozni tudtam mégis, holott általában nem vagyok az a fajta.