409

Április 6. Hétfő

Bosszantott, hogy nem tudom, mikor megyek szolgálatba, így nem lehet pihenni.
Tegyük fel, most még mindig fáj a torkom. Délelőtt le is mentem a dokihoz megint. Gyanakvó arccal szemlél, míg az asztalához érek.

Mi van már megint? A gyomra? Nem, az most jól van, a torkom. Piros? Piros. Szedi? Szedem. Használ? Nem árt. Az kevés. Kevés. Konyhán van? Konyhán. Az nem jó, fertőzhet. Összeköhöghetek mindent. Az nem jó. Az nem. Maga ilyen beteges? Nem, eddig nem voltam. Gyorsan kéne gyógyulni! Mikorra? Három nap. Értettem! Szedje. Szedem. Lelépni!

Kiírt kilencedikéig. Három nap az nem sok, de ahhoz képest, hogy semmi bajom, nem rossz. A gyomorfájdalom nem jelentkezett még egyszer, a torkom, meg mióta az eszemet tudom piros. Szokott fájni, de ezzel élek együtt. Viszont arra mindig jó volt, hogy bármikor mentem dokihoz, mindig kiírtak. Mint most is.

Köteléken kiderült, hogy megyek szabadnapra.

Este átmentem Edithez. Megint nagyon csinos volt, bár az a gyanú merült fel bennem, hogy nem miattam, mert épp Ricsiékkel készült találkozni, mentek valahova szórakozni. Én azt szerettem volna, ha nem megy el, de ez fel sem merült, az a lehetőség maradt, hogy vele tartok és a barátok társaságában töltjük az estét.
Ricsi és Andi Edit barátai, többször találkoztunk már, nem ismeretlenek. Ők régóta beszélgetnek az esküvőről, időpont még nincs, de szeretnék idén.
Összekészülődünk, bemegyünk a városba, Ricsiékkel benn találkozunk. Edittel addig nem sokat szólunk egymáshoz, én néha ráfogok a combjára vezetés közben, ő meg időnként a kezemre teszi a kezét, amikor épp azon a fasza váltógombon pihentetem.
Egy kicsit ki is takarja és nem jól látom.

Meg össze is mosolygunk néha.

Meg mondok is valamit.

Néha.

Ricsiékkel a keletinél találkozunk, beülünk egy közeli utcába valami étterembe, amit Ricsi ajánl. Hogy ott jó a resztelt máj. Meg van rántott hús.

Mint általában, Andi Edittel az esküvői ruhákról beszélget, én Ricsivel a fociról. Ehhez én csak bólogatni tudok, nem érdekelt sosem, sorolja a focistaneveket, egyet se ismerek, de részletesen elmeséli melyik, milyen gólt lőtt múltkor.
Közben egyszer csak megkérdezi, komolyan gondolom-e Edittel.

Valami rejtélyes szenzor segíti a csajokat, mert a focinál meg se rezdülnek, ennél az amúgy ugyanolyan hangerővel, vagy talán kicsit bizalmasabban, halkabban feltett kérdésnél ők is elcsöndesednek és felém fordulnak.

Azért tudok olyan nyugodtan bólogatni a focira, mert közben le se veszem a tekintetem egész este Edit mellére feszülő blúzáról és vékony, harisnyába bújtatott lábáról. Hogy a faszba ne gondolnám komolyan? Régóta nem érzem ezt viccnek, úgy feszülök, majd szétrobban az ágyékom.

Persze. Komolyan.

Bele szeretném kiáltani a képükbe: annyira komolyan gondolom, hogy szinte fáj, hogy itt kell ülnöm és focira bólogatnom, miközben otthon döngetném inkább.

Kínosan hosszú a csend, Edit vörösödik. Szerintem én is.

– Katona vagyok, nem tudom, kibírjuk-e egyáltalán – válaszolom reszelős hangon. Edit bólint egyet, pár másodpercre lehajtja a fejét, folytatják Andival a diskurzust, de rám már nem néz többet.

Nem értem, azt mondtam, amit ő szokott nekem. Most meg mi van?
Igent nem mondhattam, mert olyan érzésem volt, hogy ezzel most itt véglegesítek valamit, mintha egy esküvőn mondtam volna, hogy holtodiglan-holtomiglan.
A „nem” meg nem igaz.

Amikor ketten vagyunk, náluk, otthon a szobájában, ölelkezünk és közben beszélgetünk, civódunk egymással kipirult arccal, nézek abba a csillogó fekete szemébe, akkor az az érzésem így szeretnék élni, ebben a magunkra zárt szobában egy kipirult arcú szemtelenke, de okos, szép lánnyal. Ekkor én már nehezen türtőztetem általában magam, és lassan, jelzés értékkel a mellére csúsztatom a kezem.
Megvillan a szeme és ez az illúzió nyomban összetörik:

­– Katona vagy, azt se tudjuk, kibírjuk-e egyáltalán. – mondja ilyenkor és hátrébb húzódik.

Ja, nem tudjuk. Bár én kezdem sejteni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Oldm4n 2013.04.06. 12:18:35

Kezdem érteni magát, határőr. Szinte sajnálom. Ez lehetett a legszemetebb érzés az egészben. Az én csajom lelépett még az elején, már az esküre sem jött el. Nem akart katonával járni. Másfél éve voltunk együtt. Akkor bántam, azt hittem ő az igazi. De néhány másik egyetlen és igazi után már annyira nem bántam. Nem csak ő kapott szabadságot - Én is. A katonákat nagyon szerették a lányok/asszonyok! Tudod, ha van hova tenni a cerkát, akkor annyira nem gáz... de így? Ez nagyon brutális. :(

Válasz erre 

Oldm4n 2013.04.06. 12:19:34

(Mondja, határőr, soha nem gondolkodott még el a kurvázás szentségén?)

Válasz erre 

Rollende Landstrasse 2013.04.06. 17:49:14

@Oldm4n: A kurvázás jó lehet, de erre a helyzetre nem megoldás. Nekem úgy tűnik, Dvorszki és Edit minden okosságuk ellenére nem tanultak meg beszélgetni egymással. Most pedig már késő. Ugyanarra gondolnak, de sehogy se tudják elmondani egymásnak. És ezt még tudják is mindketten. Hát ettől kínos.

Válasz erre 

Oldm3n 2013.04.06. 23:46:03

Erre a helyzetre igenis ez a megoldás. Ott kell hagyni és szeretni az összes többit. Komolyan. Ez így csak felesleges vergődés. Ráadásul a nőnek igazából nem olyan nagy szívás, mert neki azért ott a civil élete, a barátai - mint a mellékelt ábra mutatja. Aztán bemutatják az unokanővére szomszédja barátjának... ismerünk mind ilyen történeteket. (Persze tudom, hogy negyed százados történet, tehát lehet, hogy azóta népes családjuk körében lassan az unokákat várják...)

Válasz erre 

T5H 2013.04.07. 19:12:39

Mi lett a vége? Mármint a jánnyal.

Válasz erre 

T5H 2013.04.07. 19:28:08

Tíz évvel korábban két év volt a katonaidő. Nagyon sok. Bevonuláskor majd' mindegyik határőr hagyott otthon jányt. A leszerelőknek csak a töredékét várták vissza.

Válasz erre 

Dvorszky határőr 2013.04.09. 12:15:49

Hát igen, tényleg nagyon nagy szopásnak éreztem, de azért összességében nagyon hullámzó volt a kapcsolatunk, és a bevonulás előtt egy hónappal ismertem meg, akkor még élt a remény elég sokáig, hogy ez egy kiteljesedő tartós szerelem és kapcsolat lesz. Nem voltunk okosak, Edit középiskolás volt, én 18 éves, innen nézve tényleg majdnem gyerekek. Szóval nem sok tapasztalatunk volt.
De azért csak eltelt valahogy azóta 26 év. Azt hiszem, behoztam mindent.
:))))

Válasz erre 

(h)öreg 2013.04.09. 16:38:17

Én nem egészen két hónappal a bevonulás előtt kezdtem járni a barátnőmmel,aki jelenleg a feleségem,már 28 éve.

Válasz erre 

Dvorszky határőr 2013.04.11. 16:55:28

@(h)öreg: :) Az igen! Nekem ennyire nem alakult jól Edittel. :)

Válasz erre 

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet.

Mégsem

Kimoderálom ezt a kommentet. Nem moderálom a kommentet. Kimoderálom a kommentező összes kommentjét.

A kommentezőt nem tiltom ki. A kommentezőt kitiltom egy napra. A kommentezőt kitiltom egy hétre. A kommentezőt kitiltom egy hónapra. A kommentezőt kitiltom örökre.

Megjegyzés: