Centi_30.jpg173

 

 

 

 

November 28. Szombat


Ma betettek délutános szolgálatba, Ferihegy 2-re.

Okmányosra kerültem, meg kell állítanom a reptéri kocsikat és ellenőriznem a belépőkártyáikat.
Megint találkoztam a barkasos nővel.

barkas11.jpg
Nagyon dühös vagyok, mert egyre hidegebb van, ettől mindenki több ruhát vesz fel. A nő is be volt vastagon öltözve már, úgy láttam, sokat szaladgál és sokat van távol a kocsitól, így az nem tud felmelegedni, ha egyáltalán fel tud egy tökéletesen szigetelés nélküli fémdoboz.

Fázósan begombolva nyakig a kabát, vastag, merev. Láttatja ugyan, hogy hatalmas mellei vannak, de semmilyen információt nem hordoz annak alakjáról. Élesen él még az emlékeimben múltkorról, meg az a játék amivel szórakoztunk, hogy igazi rendőrt játszom, miközben kerekre meredt szemmel nézem a mély dekoltázsban duzzadó keblei közé tett belépőkártyát.
Most meg ül itt darócban, és a hidegben csak bágyadt mosolyra telik neki is, de még ezen is átsüt, alig várja, hogy valaki befűtsön neki. Engem ettől úgy elöntött a forróság, hogy korlátlanul tudtam volna adni, de remegtem minden ízemben is közben, hogy milyen hihetetlenül béna vagyok.
Sűrűn megállítottam ma, és minden alkalommal csak annyit tudtam kérdezni, hogy láthatnám-e a kártyáját, de minden alkalommal egyre szürkébben. Nem tudtam lelkesítőt, kedveset, vicceset vagy akár komolyat mondani, amitől megmarad valami szellemi kontaktus, ha már a játékot téli bundára váltva, nem tudtuk feléleszteni. Pedig a fejemben olyan hatalmasat szeretkeztem vele mindig, két kanyar közt, hogy majd beszédültem a kerozinos kocsik alá.

És aztán egyszer csak eszembe jutott Edit. Egészen pontosan az, hogy milyen iszonyú rég nem jutott eszembe.

Két napja ugyan felbukkant bennem, de előtte, még csak elképzelésem sincs mennyi ideje egyáltalán nem gondoltam rá. Ez így nem pontos, mert gondolni akarattal kell, az bennem egyáltalán nem volt, de nem volt semmi olyan helyzet sem, amire önkéntelenül ugrott volna be a képe.
És most belegondolva, jó mélyre bevilágítva sem találok semmit, ami ragaszkodásra késztetne.
Riasztó, elvégre ő a barátnőm.

Ma éjjel, biztos, hogy a barkaszos nő jelenik meg nekem álmomban, nem Edit.
Mert Edit már nem hordoz nekem szexuális impulzust. A barkaszos nő meg két akkorát is, hogy abból több se kell.

Editet sosem kaptam meg.
Nem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy megkapjam végre, de már nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom tudni.

Igazságtalan, de úgy érzem kifáradtam.

Azt, hogy messzi és távoli, itt benn a laktanyában elviselem, de ha mellette vagyok, akkor már nem biztos. Nem türelmetlen leszek ettől azt hiszem, hanem fásult.

Ez meg semmi jót nem ígér.

 barkas.jpg

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg174

 

 

 

 

November 27. Péntek


Tegnap reggel a laktanya felé menet már félúton nagyon dühös voltam.

Ültem a platón ez után az észvesztő éjszakai szolgálat után, és kavargott bennem minden.

Kaptam egy olyan napot, amiben egy halálraítélt ember vár a kivégzésére, és az utolsó óráit velem tölti, nekem közben meg az a feladatom, hogy biztosan eljusson a kivégzése helyszínére.

És kaptam egy olyan napot, amiben egy felettesemmel összeverekszem.
És ez a két nap egy napra esik.
Hogy jön a két esemény?
Nem ám egymás után, nem.
Egyszerre.

Kurva élet mi közöm nekem ezekhez?

Miért kell nekem élőhalott elítéltet pesztrálni?
Ökölharcot vívni az ostobasággal?

És dühös lettem ott a platón, hogy éjszaka gyengének mutatkoztam, sem a lelki nyomást nem tudtam kezelni jól, sem a fizikai agressziót.

A palesztinre rá kellett volna üvöltenem az elején, hogy kussoljon, nem érdekel mit akar.
Megvárni míg elviszik aztán kész.
Babarcsinak meg olyan nyomatékkal mondani elsőre, hogy takarodjon kifele, amiből megérti.

Ha kell, a halántékához tartott fegyverrel.
Nem dulakodni, előtte meg sopánkodni.

Dühös lettem magamra ott a platón, hogy bezzeg utólag jól tudom, mit kellett volna tenni, mit kellett volna mondani. És a dühöm csak fokozódott, amikor megéreztem a zászlós váll-lapját a zsebemben. Figyelve, hogy a többiek ne vegyenek ebből észre semmit, kihajítottam a plató ponyvája alól egy bokrosabb részen.
Mire beértünk a kapuhoz, még mindig fortyogtam, mint a zsír.

Én léptem utoljára a fegyverszobába, betettem a pisztolyt a szekrénybe, majd lassan megemeltem egy tartalék tártáskát, ami senki nevére nincs kiírva és behajítottam a sarokban álló szekrény mögé.

Nem volt olyan hangja mint szerettem volna, ami csitította volna a haragom, hanem csak tompa püffenés, egy erőteljesebb fing hangja és ettől nem csitult bennem semmi, de értelme sem lett volna nekiállni megkeresni azt a tártáskát, amelyik ezt a hangot tudja, ezért lendületes, sértődött hátraarccal jöttem ki a helységből.

Szóval dühösen feküdtem le reggel, de ébredéskor ennek már semmi nyoma nem volt, most csak simán be voltam szarva, hogy ez a verekedés Babarcsi zászlóssal már akkora súlyú-e, hogy lecsukjanak.

Öttől bent töltendő szabadnapot kaptam. Ennyi volt, ami a köteléken velem kapcsolatban ma elhangzott, tehát úgy néz ki a Babarcsi nem nyomott fel, lehet, hogy semmire nem emlékszik, csak azt furcsállja, hogy hiányzik a fél rangjelzése.

És na vajon ma mi volt az Esemény?

Eltűnt egy tártáska!

Az egész század rohangált föl s alá, mindenki gyanús, leginkább én, aki mosolyogva figyeli mindezt.
Tártáska?
De kié?
Az enyém?
Dehogyis.
Akkor mi közöm nekem ehhez?

Hagytam hadd szaladgáljanak, keressék.
Ha kérdezték volna, hogy hova tettem, megmondtam volna, de nem kérdezték.

Tehát átszellemült mosollyal csináltam ma mindent, amit kértek, ide állj, oda állj, sorakozó, mindenki mutassa be a tártáskáját, és ilyenek.

Boldog voltam, mert úgy éreztem minden miattam van, de semmi közöm hozzá.

tártáska.jpg