478

Január 27. Kedd

A kopasz szakácsok kezdik kapizsgálni a dolgot, irigykedve figyelnek.
Nekik a sütők belsejét kell ma kitakarítani. Fejjel előre fekszenek a sütőtérben egész álló nap. Csak a lábuk lóg ki, visszhangzik a sok pléhdoboz, ahogy tüsszögnek, szitkozódnak benn. Zsíros az alja, büdös is, és amit az oldaláról lekaparnak beleragad a ruhájukba, a hajukba, amit a tetejéről, az meg belehullik az arcukba, szájukba, orrukba.

Nekem az ősrobbanás hihetetlen jól sikerült. Igaz, majdnem a konyha negyede állt a habzószóda porban, de ami kiment a kockámból, felsepertem és a lapátról jól meglendítve behajítottam a sütőkbe nekik. Kiabáltam, hogy vigyázzanak, de még így is volt, akinek az arcába ment, pedig nem is oda céloztam.

Jó nagy prüszkölést okoztam, de még így is örültek, mivel a raktárból semmit nem kaptak, talán könnyebben jön le a trutyi vegyszerrel, mint körömmel.

Délután jött a Kónya.

– OK, Dvorszky, elég lesz már. Hagyd abba. Fehér a kő!

Feszülten méregetett.

– Fehér? – kérdeztem.

Enyhült a feszültsége, megkönnyebbült, még egy kicsit ki is egyenesedett.

– Fehér! – mondta.

Gyanakodva összehúztam a szemöldököm, aggodalmas arckifejezéssel vizslattam a szemét.

– Te hülye vagy? Ez teljesen vajszínű. Tegnap még te is vajszínűnek láttad, emlékszel?

Indulatosan felemelte a mutatóujját.

– Dvorszky baszd meg, leszarom, hogy milyen, hagyd abba, fejezd be, kész! Elég! Érted?

– Nem tudom, hogy kamuzol vagy csak simán olyan hülye vagy Kónya, hogy nem emlékszel mit beszéltél tegnap, de ez akárhogy nézzük, nem fehér! Még mindig vajszínű! Majd abbahagyom, ha fehér. Érted?

Erre kitért a hitéből.

– Dvorszky baszki, ezt nagyon megszipkázod. Ha holnap meglátom a kezedben azt a kurva kefét, jelentem a zászlósnak! Nem fogsz velem szórakozni!

Elviharzott, s közben szétrúgta a készülő űrkikötőmet.

479

Január 26. Hétfő

Két hónapom letelt már!

A kopasz szakácsokat rászakították a sütőlapokra, trepnikre, sütőtálakra és sütőrácsokra. A körmükkel kaparászták a rájuk égett zsíros vacakot, csak néhányuknak volt akkora szerencséje, hogy talált valami fadarabot, műanyaglapot vagy valami szart a kaparászáshoz. Estére nyakig kormosak, izzadtak, zsírosak lettek.
Én ötödik napja sikálom a foltot.
Reggel szaladtam a keféért, ultrával megrajzoltam az Empire State Buildinget és leromboltam. A végére odaért a Kónya.

– Na, kisgyerek, most megtanultad, mi az illem. Azt hiszem elég lesz. Betörtelek. Abbahagyhatod.

Szeme csillogott, az arcán elégedett mosoly billegett. Visszamosolyogtam rá, majd a padló felé fordultam újra. Egy krokodil és egy cápa harcát rajzoltam fel éppen.

– Dvorszky! Jól hallottad, befejezheted.

Szép szája lett a cápának, nagyon eltaláltam.

– Befejezheted, vége. Elég lesz!

Kicsit bénáztam a hátúszójával, aránytalanul nagy lett. Újra kellett kezdenem.

– Dvorszky! Hagyd abba. Készen vagy!

A krokodilt is életszerűbbé rajzoltam, rendes lábakat neki.

– Dvorszky! Készen van!

Szinte kiabált.

Ekkor fordultam felé.

– Készen vagyok? Te ezt fehérnek látod?

– Hogy lenne fehér? Ez tökéletesen vajszínű.

– Na látod. Még nem vagyok kész. Én fehérre sikálom.

Folytattam a krokodillal. A szemem sarkából láttam, amint a nyüzüge intett a többieknek, hogy ez teljesen hülye. A krokodil nyerte a csatát, de felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Nagyon elégedett voltam. Szaladtam újabb adag ultráért és rögtön nekiláttam rákos sejtburjánzást imitálni. Ettől aztán rettegne az emberiség!

Elfogyott az ultra, de kaptam 50 kiló habzószódát, holnap ősrobbanást csinálok!

Hogy miért ilyen előzékeny velem a raktáros, nem értem. A többiek könyörögnek, hogy kapjanak valamit a takarításhoz, sikáláshoz, de általában elzavarja őket, hogy mit képzelnek, osszák be ezt a maroknyit egy hétre, nekem meg kiutal 50 kilót? Itt mindenki megőrült?
Én vagyok az egyetlen normális ember, akit meg a többiek tartanak kivétel nélkül hibbantnak. Nem értik, hogy nem borultam ki, miért nem hagyja el zokszó a számat, miért nem káromkodom, szitkozódom, tombolom ki magam, holott az, amit csinálnom kell, őszerintük már fel kellett volna őrölnie az idegeimet.

Az enyéimet! Vicces fiúk ezek. Kicsit se ismernek.

480

Január 25. Vasárnap

60 napom letelt már! Hatvan, hat van, 6one.
És még 480van van van még hátra.

Ma szabadnapos vagyok. Fekszem a körletben, alszom, pihenek. A többi kopasz szakácsot megint havat lapátolni vitték, engem nem bántottak az ügyeletesek, elterjedt a híre, hogy a Kónya szopat kegyetlenül négy napja. Sajnáltak is, meg hát a kegyelemdöfés joga az övé. Ő kell, hogy kivéreztessen igazán, hogy elkussoljak, megtörjek végre.
Hülyék ezek! Hahaha…

Nektek faszok, soha!

Ami ma letört az az, hogy megtudtam, meghalt Rodolfo.
Az egyik korombeli szakács mondta itt a körletben. Az ő szava járása volt a "csak a kezemet figyeljék, mert csalok".
Amikor a cigivel seftelt, akkor mondogatta állandóan. Ő találta ki azt is, hogy a vasajtót cigiért adjuk kölcsönbe. Azt a mennyiséget is ő felügyelte, ő osztotta ki a napi fejadagot, és aztán amikor az elfogyott, kerített máshonnan. Valahogy mindig volt cigarettája, rejtély, hogy honnan szerezte, de bármikor, bárki kért tőle, tudott adni.
A vasajtós cigivel beetette a többieket, utána kisebb szívességeket kért cserébe, pakoljanak össze rendesen a szekrényében, ágyazzanak be, pucolják ki a surranóját, ilyeneket, viszont egy idő után annyian tartoztak neki, hogy lassan kis császárként ugráltatta a körlettársaim. Vezéregyéniséggé vált, kikérdezték a véleményét, hozzá futottak a friss hírekkel, minden beszélgetésbe bevonták, látta-e kinn ezt, hallotta-e azt, járt-e civilben itt és itt. Ő lett a mindenben jól informált.
Valami vidéki kisvárosból került ide, jó kedélyű, közvetlen volt, vágott az esze, de az üzletben nem ismert tréfát, így mindenki azt gondolta, másban sem, ezért a privilégiumait nem vonták kétségbe.
Még emlékszem a kissé riadt szemeire, amilyen akkor volt, amikor idekerültünk. Nekem az egész jelenség hamisnak tűnt. Úgy láttam, hogy egy egész egyszerű srác, tán ilyen hatalma sosem volt, egyáltalán nem ilyen kinn civilben, de most valahogy elcsípett egy szerepet, amit jól csinál.
Gyakorlatilag én voltam az egyetlen, akire nem gyakorolt semmilyen hatást, nem dohányoztam, nem barátkoztam, és eszem ágában sem volt lekötelezettjévé válni bárkinek. De a többiek versengtek a kegyeiért és még az öregebb szakácsok is keresték a társaságát. Velem nem volt kapcsolódási pontja. De míg a többiek eleresztettek egyszer-egyszer valami sikamlósabb viccet velem kapcsolatban - amit meg én eresztettem el a fülem mellett, ő sosem piszkált.
Sőt.
Amikor néha összetalálkozott a tekintetünk, nem láttam benne ellenségességet, megcsillant a bizonytalanság, a tűnődő rokonszenv, meg valami könyörgésféle, hogy le ne leplezzem. Mintha ő is olyan kitaszított lett volna, mint én. Gyanítom belül egyedül lehetett. Nyoma nem volt a vagányságnak benne olyankor, ha összenéztünk.
Azt éreztem, hogy becsületes srác és ezt időnként a többiek tudomására kell hoznia, nem megy  másként. Hogy könnyítsen.
Amikor azt mondta "csak a kezemet figyeljék, mert csalok", akkor mondott igazat, akkor hozta a tudomására ezeknek, hogy hé faszok, át vagytok verve.
Mint egy viccen, úgy röhögtek.
- Áá Gyurikam, te egy nagy varázsló vagy!

És tényleg. Csak nem tudják mennyire.

Bejött a körletbe és elmondta, hogy Rodolfo meghalt. Felültem, megkérdeztem, hogy tényleg? Tényleg, mondta ő, fürkészte az arcomat, már a többiekhez beszélt, de még engem nézett. Nagyjából ennyit beszélgettünk egész idő alatt.

Én ültem elgondolkodva, Rodolfo járt az eszemben.
Gyerekkoromban sokszor láttam a tévében. Egész kicsinek idegenkedtem tőle, a gesztusai, az arca olyan fura volt, csalt és még mondta is.
De amit csinált, azt imádtam.

Most hirtelen elkezdett valódi múlttá válni a gyerekkorom, elkezdett szétporladni, nőtt a távolság, és megjelent a végérvényesség. Ma belém nyílalt, hogy a tévéből ismert, örökké létezőnek hitt szereplők szintén emberek, ők is kilépnek, eltűnnek. És a felhőtlen gyerekkoromat kézen fogva kísérik majd ők, a soha vissza nem térők, messzebb, egyre messzebb.
Végtelenül szomorú vagyok.

Rodolfo 1

Rodolfo 2

481

Január 24. Szombat

Reggel szaladtam a rejtekhelyre: nem tűnt el a kefe!

Ma a kis farok segítségével bombát rajzoltam ultrából. A farok volt a gyújtózsinór, végigégtem rajta és olyan robbanást sikáltam belőle, hogy csak na.

Mára az az általános vélemény, hogy begolyóztam. Rajzoltam óriás sünt, akire épp ráesik egy fiúcska, és rettentően sivalkodik, de jól sikerült a kamionba rohanó motoros esete is.

Mivel már nem mutogatok a szájára, csak a sikálással foglalkozom, öntelt vigyorgás állandósul Kónyán, azt érzi, most megtörtem. Többen noszogatják, hogy most már fejezze be, elég ez nekem.

A többi kopasz szakácsot havat lapátolni vitték délelőtt, nem öltözhettek át gyakorlóra, vékony fehér vászon nadrágban voltak kénytelenek kimenni, kékre fagyva érkeztek vissza, délután pedig a konyha összes edényét kellett fémtisztára vakarniuk.

Én még ma lejátszottam a Halálcsillag felrobbantását, a farokban repültem végig a csillagrombolóval.
Csodálatos volt.

482

Január 23. Péntek

Sikálom azt a másfél négyzetmétert, még nem fehér, de alakul. Egyre jobban élvezem.

Majdnem teljesen kocka, de az egyik oldalán szabálytalan alakú, hosszú farka van. A farok mentén kezdem a sikálást, lassan kanyarogva haladok a kocka felé, s minél közelebb vagyok hozzá, annál sebesebben nyomom, aztán gőzerővel suhanok bele.
Ott tulipán alakot rajzolok ultrával, és rózsát sikálok belőle.
Reggel hattól délután négyig.

Pazar rejtekhelyet találtam a kefének, nem kell aggódnom, meg lesz-e holnap. A hosszú nyelű sikakefe valóságos kincs. Nem kell hajolgatni, hanem majdhogynem álló helyzetből húzogathatja az ember a kefét. Igaz, hogy erőt így nem nagyon lehet kifejteni, szart se ér, amit így csinál az ember, de messzebbről, látványra olyan, mintha. Amikor nem nagyon figyelnek, akkor felegyenesedem és egy kézzel taszigálom a kefét. Arra felkapják a fejüket, ha abba hagyom, tehát mozognom kell. De csak akkor sikálom vadul, ha kedvem van rajzolgatni hozzá, meg ha épp rám koncentrálnak.

Ezt a kefét feltétlenül meg kell tartanom. Amúgy minden reggel kiosztják az eszközöket és a szolgálat végén meg le kell adni. Nem nagyon ellenőrzik, mit visz be az ember a raktárba este, így nem tűnt fel, hogy nem adtam le, mert ha leadom, akkor másnap nem biztos, hogy meg tudnám szerezni.
A raktárak felé találtam egy kis zugot, ahol nagy összevisszaságban az üstökhöz bevezetett vízcsövek tekeregtek. Ide lettek betéve a tojásos dobozok, meg a belevaló karton tojástartók. Ezek mögé dugtam be a kefét, amikor nem látott senki. Másodpercek alatt mélyre betoltam hátra és elé húztam a dobozokat. Holnap remélem meglesz még.

483

Január 22. Csütörtök

Ma is röhögve rendelt sikálni a nyüzüge. Látszott a szemén, hogy azt hiszi, most úgy szétszopat, az anyámat se fogom megismerni. Az örömét néha elrontottam azzal, hogy a szájára mutogattam, vagy úgy csináltam a számmal, mintha épp fújnék valamit. Ő messziről szitkozódott, fenyegetőzött, de aztán eluntam ezt is.

Sikáltam megint egész nap, reggel hattól délután négyig. Ebéd után szereztem egy hosszabb nyelű sikakefét, már hajlonganom sem kell. Óránként elballagok a vállamon a kefével, újabb doboz hypoért, ultráért, senki nem zaklat, azt gondolják, akkora szívás, amiben részem van, épp elég.

Szolgálat után most már csak fekszem, havat nem megyek lapátolni, napok óta már nem is nagyon kell. Senki nem piszkál, azt gondolják, azért vagyok csöndben, mert megzakkantam.

484

Január 21. Szerda

Reggel ébresztőnél figyelmeztettek a többiek, hogy a Kónyával vigyázzak, igazi pesti vagány, nem tűri, ha ellentmondanak neki, nagyon meg fog szívatni.

És tényleg, ahogy a konyhába léptem, elkapott és újra a tegnap reggeli ostoba vigyorával árulta el, hogy most igazán testhez álló feladatot talált.

Nem kommentáltam, hanem csak barátságosan megjegyeztem, hogy este kiderült számomra, miért fújják a belet.

– Ha megmondtad volna, mire kell, nem lett volna belőle ekkora balhé. – mondtam bizalmaskodó mosollyal.

Békülékeny hangulatban volt, átkarolta a vállam és cinkosan össze is kacsintottunk:

– Nem gondoltam Dvorszky határőr, hogy ezt egy szakácsnak mondani kell!

Mosolyogtunk egy kicsit még egymásra békésen, aztán megjegyeztem:

– Egy szakácsnak tán nem kell mondani, de egy igazi pestinek igen…

Gyanakodva figyelt.

–…én nem vagyok akkora paraszt, hogy mindenféle szart a számba vegyek! – mondtam és a nyomaték kedvért az ő szájára mutattam.

– Dvorszky! A kurva anyád! Széttéplek!

Ekkor már a sütőlap túloldalán voltunk, vigyorogtam rá kegyetlenül és ha elindult felém, a másik irányba mozdultam. Lassan ideértek a többiek, kérdezősködtek, majd magyarázták a Kónyának, hogy ne csináljon hülyeséget, egyszerűen csak szívasson meg, hogy beledögöljek.

Ez végül is mindenkinek tetszett, így a nyüzüge valamivel higgadtabban mondta el, mit csináljak.

A konyha egésze téglavörös burkolólappal volt fedve. Hatalmas előnye a vízállósága, annyi vizet locsolhattak ki nekünk az öregek, amennyit csak akartak. Volt egy másfél négyzetméternyi terület a húselőkészítő előtt, a sarokban, ahol nemrég csatorna-javítás miatt a munkások felszedték ezt a vörös burkolólapot, később aztán vajszínűvel pótolták. Idevezetett a Kónya miután lehiggadt.

– Itt ez a terület. Vajszínű. A feladatod, hogy ezt fehérre sikáld, kopasz! Azt gondoltam reggel, hogy egy-két óra elég lesz ebből, de ma egész nap ezt fogod csinálni, hülye gyerek!

Vállat vontam, messzebbről néha még mutogattam a hasamra, a beleimre, a számra, meg rá, miután egy vastagnyelű sikakefét szereztem. Őrjöngött, de közelebb nem merészkedett, mert ilyenkor látványosan megemeltem a kefét.

Fellocsoltam a vajszínű részt, nyomtam rá hypo-t, ultrát szórtam rá, hadd habozzon és nekiláttam. Ha elfogyott a hab, lenyomkodtam a vizet lehúzófával a lefolyóba és kezdtem mindent elölről. Egykedvűnek, de inkább jókedvűnek igyekeztem látszani, ne gondolja, hogy ez nekem olyan nagy büntetés.

Reggel hattól délután 4-ig sikáltam.