385

Április 30. Csütörtök

Holnap május elseje, ezért ma ünnepi ebéd volt, egy valag kóla megmaradt, fürödtünk benne. A konyha ajtajához sunnyogtak a katonák a vacsora után és kopogtak, hogy nem maradt-e még kóla, osztogattuk boldog boldogtalannak, legalább kétszer annyit kaptunk, mint amennyien vagyunk. Lehet, hogy az augusztus 20.-i ünnepségre szánt kólát kaptuk meg előre, amit most persze szétosztogattunk már, vagy elszámolta magát, aki ezt megrendelte május elsejére.

Este haza akartam szökni, pont jó volt az AEÜ (alegység ügyelet), a csüti és a HDM (hadműveleti tiszt) is. Minden egybe vágott, de mégsem indultam neki.

Basa tegnapelőtt a fülembe tette a bogarat a szökéssel.
És szerintem jogos is lenne. Nem engedtek ki egy ideje, 23 napja benn vagyok, de én hazamennék. Igazából nem tudom jól megfogalmazni, hogy minek is, de valamiért jó lenne. Mondjuk, egyszerűen csak innen ki.
Számba vettem a lebukást követő hiszti mértékét. Vannak olyan tisztek, akik a bolhából is elefántot csinálnak, azoknál nem jó lebukni. Aztán van az a fajta, amelyik keménynek látszik, de vagy engedékenyebb vagy annyira be van fosva, hogy nem tesz semmit. Hát arról a reptéri hadműveleti tisztről, aki  ma szolgálatban van, ezt mondják. A hadműveleti tiszt, aki az egész határőrlaktanya és az összes szolgálati pont beosztott katonái felett hatalommal rendelkezik. Akik ezt a szolgálatot adják, magas rangú tisztek és olyan urak, hogy a laktanyában nem is nagyon látni őket. Ha rendőr lenne az ilyen, akkor ferihegyi rendőrfőkapitány lenne a titulusa. Szóval a mairól jókat hallottam, de most a csüti személye is megfelelő volt, és az alegységügyeletes is olyan, aki előbb megpróbálja kideríteni, elsimítani a dolgokat, mielőtt jelent. Ha most lebuknék, nagy a valószínűsége, hogy kisebb büntetéssel megúsznám.

Napközben eldöntöttem, hogy ma kiszököm, de valamiért nem volt kedvem az estét a konyhán megvárni, ezért felmentem a századhoz. A gyakorló felsőt az ágyam végébe készítettem, hogy ne zajongjak azzal, hogy kiveszem a szekrényből. Vártam az estét, a takarodót, hogy utána elindulhassak. Addig pedig feküdtem az ágyban és morfondíroztam.
Úgy döntöttem Basának sem szólok, ezt én magam akarom megcsinálni. Csak a kerítésig kell eljutnom. Közeledett a takarodó ideje, a körletben többen kérdezték, miért fekszem gyakorlóban az ágyon, miért nem fekszem le rendesen.
Hümmögtem mindig valamit, hogy jó így, lusta vagyok átöltözni. Aztán jött a takarodó, lekapcsolták a villanyokat, de én nem mozdultam, olyan csönd lett, hogy szentségtörésnek tűnt volna. Végiggondoltam, hogy hogyan jutok le a lépcsőn, a takarodó után a tök üres, kongó folyosón az éber alegységügyelet előtt elhaladva a csapatügyelet előtt ki a szabadba. Elég lehetetlennek látszott.
Máskor is volt már ilyen, hogy éjszaka lementem a konyhára, de akkor mindig volt valami okom, ha megállít a csüti, tudtam mit mondani, vagy meg sem állított, mert tisztában volt vele, hogy a részegeskedő öregek rendeltek le, de most nem volt ilyesmi. Most rosszban sántikáltam. És ettől a megszokott dolog is sokkal nehezebb, nyomasztóan kivitelezhetetlennek látszott.

Feküdtem, meredtem a tök sötét plafonra és éreztem, hogy szertefoszlik az elhatározás. Nem mertem moccanni.

De vajon miért? Hol kezdődik a gyávaság, ki a bátor, mi a komplett idiótaság, meddig tart a józan ész? Hol az akarat és mi ez a gyengeség?

Gyáva vagyok és szájhős. Akkor mire volt a fene nagy elhatározás napközben?

Hajnalig ruhában feküdtem az ágyon, aztán leereszkedtem és átvettem a pizsamát.

És olyan megalázottnak éreztem magam, mint még sosem.

386

Április 29. Szerda

Egész délelőtt a konditeremben voltam, fejlődöm szépen, egyre több súlyt tudok megmozgatni. Délután megint sorállományú csüti volt, kezdem azt érezni, hogy össztűz alatt vagyok, mert velem takaríttatta ki a csüti szobáját, meg a folyosót előtte. Ezt mindig 2. század katonái takarították, emberemlékezet óta nem rendeltek ide szakácsot.

Sokan meg-megálltak és kedvtelve nézték eme rendkívüli eseményt. Ráadásul, nem is tetszett a csütinek elsőre, újra kellett kezdenem. Ezek után kihallgatásra jelentkeztem Cupihoz, kértem kimaradást, mert szolgálatba ma már nem tettek.

Az Öreg most kedélyes hangulatban volt, nem hánytorgatta fel a múltkoriakat, engedélyezte is, bólogatott, hogy jól van Dvorszky, jól van, de végül könyvet nem kaptam.

Vagy nem is volt szándékában kiengedni, csak lerázott, vagy pusztán elfelejtette. Nem lesz ez így jó, ha kivétel nélkül mindenki orrol rám. Ha mindenki arra használja a hatalmát velem szemben, hogy a lehető legnagyobb kényelmetlenséget okozza, akkor azt sokáig nem fogom bírni. Illetve nem tudom, fogalmam sincs mit bírok, mit nem. De azt megígérhetem, hogy amíg a végsőkig nem jutok, amíg tényleg nem bírom, addig nem fogják rajtam látni még azt se, hogy egyáltalán nehezemre esik, vagy bosszant bármi.

Ne legyen az a kéjes érzésük, hogy láthatják, hogy amit ők büntetésből találtak ki nekem, azt én valóban büntetésnek élem meg. Ugyanolyan szarul, akárhányszor megcsinálok bármit, ha nem jó elsőre, jó lesz másodikra vagy harmadikra, mit számít, időm van.

387

Április 28. Kedd

Ma nem osztottak be szolgálatba, este viszont újra egy BTSZ (bent töltendő szabadnap), nem mehettem ki. Most nem mentem Cupihoz bosszantani, én is tudomásul vettem, lementem gyúrni és utána visszakushadtam a körletbe.

Lemaradtam arról, mikor Nitró megérkezett, de valószínűleg megszáradt a húgy, mert semmit nem vett észre, bár ment is szolgálatba. Kérdeztem az írnok srácot, hogy mi volt, mi baja Nitróval? Azt válaszolta, hogy megszopatta, mert szombaton lett volna egy Tengs-Lengs koncert, ki akart menni, de Nitro nem engedte, tegnap meg, mikor kinn volt, felhergelte magát, miközben ivott a haverokkal.

Javasoltam, hogy ne legyünk rosszban sose, bár emeletes ágyon alszom, relatíve biztonságban. Megnyugtatott, hogy velem nincs baja, sőt tetszik neki, ahogy Nitróval feleselni szoktam.

Basa nem sokkal később felszólt a konyháról és megkérdezte, bezárnék-e helyette.
Elvállaltam, de mikor megérkeztem, Basa nem ment fel a körletbe, hanem lenn maradt velem. Elmondta, hogy csőszerelmes, ki akar szökni a csajához. Kérdezte, hogy van-e kedvem vele menni. Miután letisztáztuk, hogy csak innen mennénk ki együtt, a csajához már csak ő menne, igent mondtam. Az volt a terv, hogy lenn maradunk a konyhán, mert úgy könnyen elsunnyoghatunk a kerítés mellett hátra. Sajnos egy túlbuzgó sorállományú öreg őrmester volt a csüti. Nagy mákunk volt, mert először zárás után kióvakodtunk egészen a gazos rész végéig, ahol Basa megmutatta azt a lukat a kerítésen, ahol ki lehet bújni, majd visszamentünk a konyhára, hogy kicsit később nekiindulunk, amikor megszólalt a telefon és a csüti kérdezte hol a konyha kulcs, mit csinálunk még ott. Emiatt mára lemondtunk a szökésről. Nem baj, legközelebb.
Nitro sose vette észre, hogy lehugyozták az ágyát, innentől kezdve az írnokkal néha kedvtelve nézegettük, ahogy a párnán szétkenődött arccal, nyáladzva szendereg.

388

Április 27. Hétfő

Ennek fele sem tréfa, megint úgy vagyok beosztva, ahogy tegnap, reggel öttől este nyolcig. Alig aludtam, szédelgek a fáradtságtól, ezért az étkeztetések közt felküldtem a századhoz a konyhamunkásokat, majd befeküdtem az öltözőbe aludni. Amikor visszaértek, ők ébresztettek, ahogy verték a zárt ajtót.

Este az egyik írnok srác részegen jött be. Benyitott a körletbe, dülöngélve betámolygott, lepakolta a cuccát és odajött hozzám, hogy mondjam meg, hol van a Nitró.
– Mit tudom én, szolgálatban, vagy otthon, nem figyelem, örülök, ha nem látom.

– Na ezt figyeljem akkor! – mondja, kigombolja a sliccét és akkurátusan ráhugyozik Nitró ágyára. Alapos nagyon, egyre nagyobb köröket rajzol, ügyelve, hogy a párna is kapjon bőven. Nekem tetszik a dolog, nem szólók, de a másik kopasz gyerek, aki még a körletben van, kapcsol, leugrik az ágyról, és megbökdösi az írnokot, hogy hagyja már abba. Aztán mind a ketten csak állnak, az írnok sápadt, kijózanodott.

– Basszus, mi legyen? – tanakodnak, de csak annyit találnak ki, kiderítik, Nitró merre lehet.

Oltári mákjuk van, mert szabadnapját tölti kinn, csak holnap délután lesz. Addig talán megszárad.

389

5. hónapja vagyok katona!! Vissza van 13.

 
Április 26. Vasárnap

Tényleg elkezdtek a tisztek szívatni, mert reggel, amikor keltett az alegységügyeletes mondta, hogy ilyet még sose látott, hajnal öttől este nyolcig vagyok beosztva szolgálatba. Szitkozódtam, de ezt már egy Nitró nem tudja elintézni, ez Cupi vagy a Gitti műve.

Majd szétrobbant a fejem, őrjöngve mentem le a konyhára, dühömben takaríttatni kezdtem a konyhamunkásokkal. Bár ebben igen komolyan közrejátszott, hogy két nagyképű törzsszakaszos sofőrt küldtek le, egy korosztállyal idősebbek, mint én, de már többször ugráltattak mindketten, amikor alegységügyeletes helyettesek voltak.

Az a jó büdös kurva szocialista Jóisten nem lehet teljesen ellenem, mert pont amikor vadul sikáltak, betoppant Nyírő alezredes, a laktanya parancsnok, lökni. Ilyen mákot, mert nem mismásoltuk a takarítást, hanem keményen hajszoltam a segédeket, és, hogy csituljon a dühöm, még én is beálltam melléjük. Az a gyanúm, hogy Nyírő is hallott rólam, mert csak engem kérdezgetett, ahogy álltunk előtte a konyhamunkásokkal. Az egyik úgy tartja a sikakefét, mint díszszemlén a fegyvert, de Nyírő komolyan veszi magát, tuti nem kapná el a röhögőgörcs, ahogy engem kerülget most.

Valószínűleg az is a fülébe juthatott, hogy a konyhán éjszakánként néha isznak a katonák, mert aztán kifele menet, most is szaglászott az öltözőben, de megint nem szólt semmit, csak gyanakvóan meredt a szemembe.

Se Robi, se Basa nem volt ma szolgálatban, lenyomtam egyedül 5-től 20-ig.

(Kép forrása: Jonathan Ducruix)

390

Április 25. Szombat


BT, bent töltendő szabadnap, büntetés a tegnapi akcióm miatt. Délelőtt kilógtam a bokrosba és napoztam kb. egy órát. Délután, ahogy lejárt a szabadnapom, magához rendelt a csüti, vagyis Gitti. A rendes nevét nem is tudtuk, Gitti őrmester.

Nomen est omen.
Mindentől fosott. Ha megcsörrent a telefon, vagy valaki jelentést akart tenni, a várható rossz hír gondolatától abban a pillanatban berogyasztotta a térdét, könyörgő tartásba helyezkedett és csak akkor oldódott fel, ha a feladata elmúlt valahogy, vagy sikeresen elkerülte. Ma ő volt a csapatügyeletes Elmondta, hogy különleges felügyelet alatt állok, vagyis az övé alatt, és azonnal álljak neki körletszemlét vágni.

Na az fasza lesz, ha elkezdenek konkrétan a tisztek is szívatni. Hogy én micsoda tehetséggel utáltatom meg magam mindenhol. Gyönyörű!

De az méltatlan, hogy pont Gitti akar. De megkapja. Felmentem az emeleti alegység ügyeleteshez, elmondtam mi a helyzet és hogy találjon ki valami elfoglaltságot a körlettársaimnak, mert addig útban vannak. Bementem a körletbe és kiparancsoltam mindenkit. Basa szolgálatban volt, őt egyébként sem tettem volna ki, de Nitrót nehéz volt, hiába rugdostam az ágyát egy darabig, hogy kifelé a picsába innen, hadakozott, hogy így nem beszélhetek a felettesemmel, de azért sikerült kitennem, hogy takarodjon, beszélje meg Gittivel, nem én akarom szemlére vágni a körletet, ha tudni akarja.

Nem sok kedvem volt takarítani és ez látszott az eredményen. Tessék-lássék felsöpörtem felmostam, majd az ajtó elé tettem egy stokit meg a felmosó vödröt és lefeküdtem Basa ágyára. Ha valaki be akart nyitni, üvöltöttem, hogy épp szárad, ne jöjjön. Csak Nitró nem bírta ki, benyitott, de feldöntötte a vödröt. Felpattantam és a Robival begyakorolt káromkodásokkal úgy basztam ki, hogy csak úgy zörgött. Baszki, most kezdhetem elölről, majdnem kész volt, jelentse már legyen szíves Gittinek, hogy késem kicsit és tegye hozzá, ki miatt.

Majd feltöröltem és lementem a csütiért. Ő nem volt elégedett, azt mondta, hogy ennél azért szebben kéne ragyognia, jobban is meg tudom ezt csinálni, ott ázott porcicát lát, itt meg ez a hosszú hajszál, nem is érti, nőket is fogadunk néha? Na, csináljam csak meg még egyszer. Felfelé és lefelé is a lépcsőig kísértem és magyaráztam, hogy mindent megtettem, esetleg vételezhetek-e ultrát még, meg ilyenek, nehogy valamelyik tisztest, ne adj isten Nitrót mellém rendelje felügyelni.

Ugyanazt csináltam, mint az előbb, csak már nem is söpörtem fel. Ezt a kört még eljátszottuk kétszer, mindenki ideges volt, a körlettársak kintről kiabáltak, hogy most már, fejezzem be, igyekezzek. Gitti újból feljött, nyilván látta, hogy semmit nem csináltam, de olyan erélytelen fasz, hogy nem éreztem szükségesnek, megtenni, amit kér. Látta, hogy ezt a végtelenségig csinálhatnánk, ezért jelezte, hogy most már jó, úgyis mindjárt takarodó.

Szerintem is jó.

Kapjátok be mind.

391

Ez a 150. napom!!! Hurrá! Kurva jó!

Bár még két és félszer ennyi hátra van.

Április 24. Péntek

A tegnapi jelenet miatt valószínűleg egy darabig nem megyek sehova. Mivel minden mindegy lett, a délelőttös szolgálat után bejelentkeztem az Öreghez. Elmondtam, hogy kihallgatásra akarok menni Nyírőhöz. Alig kapott levegőt, azt hitte, azért jöttem, mert Koltay rendelt kihallgatásra a tegnapi hülyeségem miatt, de amikor előadtam, hogy a laktanyaparancsnok elé akarok járulni, hogy elintézze, ne itt helyezzenek a 2. századba, hanem határszélre dobjanak le valahova, például Sopronba, igen Sopron jó lesz, akkor kiakadt.

Tekintetei cikáztak körülöttem, és a fura kappanhangján kiabálni kezdett, hogy mit képzelek, hogy neki erre van ideje? És hogy gondolom, hogy innen legalulról pont a laktanyaparancsnok elé tudok járulni ilyen marhasággal.

– Dvorszky, maga nem normális, de ha ragaszkodik hozzá, majd májusban visszatérhetünk erre, de addig ne is gondoljon rá.

Délután részt vettem köteléken, kihirdették, hogy bent töltendő szabadnapon leszek öttől. Kötelék után kihallgatást kértem Cupitól újra. Elmondtam, hogy úgy nézem nem kaptam könyvet, de én szeretnék kimenni. Kérek engedélyt blablabla...

Hüledezve dülöngélt az asztal mögött, egy pillanatra azt hittem rosszul lett.

– Azt a kurva úristenit magának! Ilyen pofátlanságot én még nem láttam! Nem küldi fel a vacsorát időben, de haza akar menni? Ha így folytatja az életben nem fog! Takarodjon ki az irodámból! Még ilyen pimaszságot! Maga büntetésben van, ha nem vette volna észre! Majd, ha rendesen elvégzi a feladatát, kérhet kedvezményt, addig ne is lássam! Kifelé!

Szót fogadtam, de felemelt fejjel, kimért mozdulatokkal tettem, az iroda ajtót is nagyon lassan csuktam be, hogy hadd visszhangozzék a folyosón az Öreg hangja. Volt is hatása, többen kinéztek a körletekből. Óvatosan bekattantottam a zárat, elengedtem a kilincset, az elképedt alegységügyeletesek arcába mosolyogtam, beintettem egy jó nagyot a folyosó végén ámuldozó Nitrónak, majd nyugodt léptekkel, elégedett arckifejezéssel mentem le gyúrni. Körlettakarítás, folyosó sikálás? Csinálja, aki akarja. Magasról tettem mindenre.

Mit csinálhatnak velem? Nem engednek haza? Hogyan? Jobban? Még néhány hétig? Kapjátok be, leszarom.

393

Április 23. Csütörtök

Koltay a csüti. Nem küldtem el időben a vacsorát, megbuktatott.

Elfelejtettem na.

Összekészítettem mindent, ahogy kell, de aztán az egyik korosztályom konyhamunkással beszélgetni kezdtünk és kiment a fejemből. Egyszer csak csörgött a telefon, Koltay ordított a túloldalon, hogy leszóltak neki a reptéri ügyeletes tisztek, hogy mi történt, nincs ott a vacsora. Magyarázzam meg azonnal, de hát nem tudtam értelmeset mondani, csak, hogy tényleg nem küldtem fel.
De mi az istenért, fiam? Na mindjárt átmegyek! – üvöltötte a telefonba.

Intettem a konyhamunkásnak, ilyen gyorsak sosem voltunk, néhány tizedmásodperc alatt vízben úszott a konyha, és én a vacsorás bödönöket huzigáltam az ajtóhoz, a segédem meg sikálta a padlót.

Koltay belépett és mint egy bika támadt nekem, hiába mondtam, hogy belefeledkeztünk a takarításba, a sárga földig leteremtett.

– Na ne röhögtessen, azonnal pakolja össze amit kell, küldöm a kocsit érte. Azt hiszi, hogy amiatt, hogy múltkor nem sikerült a szolgálati szabályzatot átírnia, akkor figyelembe se kell vennie? Ha nem tudja előbb elküldeni a vacsorát, akkor még későbbre tolja? Megérdemelné, hogy ne küldessem fel egyáltalán, aztán kiállítanám a visszaérkező éhes katonák elé, hogy elmondja mi is történt! Tanulja meg, hogy a társaival nem szórakozhat, ők fogják a maga seggét védeni, ha olyan a helyzet, kötelessége odafigyelni az ellátásukra! Hol van a bajtársiasság?

Na ezt baszdmeg jól megkaptam. Égett a pofám tényleg.

– A következő szabadnapjáról ne is álmodjon!

Felemelte a telefont és feltárcsázta Cupit és felvázolta a helyzetet.

–  ...tudod kérlek, az ilyen szakács megérdemelné a lefokozást, ha rajtam múlna, repülne innen! Hamar a 2. században találná magát, hogy megtanulja milyen az őröknek kinn!

Itt beállt egy kis csend. Gondolom, az öreg elmondta, hogy tulajdonképpen pont ez a helyzet, tényleg repülök a szakácsoktól, meg gondolom, azt is, hogy ezt a saját kérésemre intézték el. Ettől úgy láttam, kissé lehiggadt.

– Maga tényleg az elhelyezését kérte innen? – nézett rám miután letette a telefont.

– Zászlós elvtársnak jelentem, igen.

Ő volt az egyetlen, akinek a szemében valami elismerésféle csillant, de ez elmúlt hamar.

– Nem sok jót jósolok magának, ha ennyire szarik a társaira. Ha nem változik vért fog hugyozni köztük. Én is magán tartom a szemem majd. Itt a konyhán lehet, hogy nagy legény, de majd meglátjuk, mi lesz magából, mert hogy ott is nagy lenne a mellénye, azt kötve hiszem.

Az ajtóból visszafordult, talán csak én reméltem, de mintha enyhe mosoly lett volna a szája sarkában, amikor rámutatott a vizes padlóra és mondta:

–  Ezt a színházat meg tüntessék el.

393

Április 22. Szerda

56 hét.

Ma Basa ment lőni. Az, hogy nincs a laktanyában felbátorította Robit. Igazából már nem is figyelünk konkrétan egymásra, bármit teszek, ugrik rá, bármit mond, ellenzem. Apró szarságokon feszülünk egymásnak, a veszekedések végére már szinte nem is tudjuk, mi váltotta ki. Emlékszem, a suliban még sokat nevetgélt, most sikernek könyvelem el, hogy egyre morózusabb amikor a saját közegében, az öregebb katonák sleppjében diskurál. Ha a látótávolságban vagyok, a vigyora kifejezetten erőltetett, vagánynak mutatja magát, de basztatja a tudat, hogy létezem.

És ez jó, ezt szeretem.
Ha mondjuk kiül az ebédlőbe a többiek közé, imádom azt a szitut, amikor a tálalópult mögül előbb tudom bemutatni neki a középső ujjam, minthogy ő felengedhetne köztük és ezek után már nem is nagyon megy neki. Dühösen válaszol valamit, az asztalnál ülők meg nyugtatgatják, vagy röhögve ingerlik, hogy miért nem tépi le fejét a tiszteletlen kopasznak, miért nem? A kegyelemdöfést azzal szoktam megadni, amikor én is beállok a hangoskodók táborába és kiabálom ki neki a pult mögül, hogy tényleg, faszkalap, miért nem?

Ilyenkor már nem bírja üvölt, hogy igen széttép, meg a felmenőimet jellemzi, válaszolok is rendesen, akkor szoktam elkussolni, amikor a többi öreg katona is nyomatékosan megkér.

Robi stílusában.

Velük nem akarok ujjat húzni, főleg mert van közöttük 2. századhoz tartozó katona, és ki tudja, nem oda kerülök-e. Azért ilyenkor úgy csinálok, mintha belerejszolnék egy bögrébe, vagy csak egyenesen beleköpök a szemük láttára és bebaszom a tiszta tányérok közé.

Néha nézem Robit, ahogy diskurál és azon tűnődöm, milyen messze került az a kép, hogy ül az iskolapadban és valami csínytevés miatt röhögcsél hátrafelé az első padból ránk. Hova lett az a kölyök, akit még a suliban ismertem meg, akiből lehetett volna normális srác is? Egyre tompább az iskolai kép róla, már-már úgy hiszem nem emlékszem jól, sose láttam kamasznak, ő egyszerűen ekkora bunkónak született.

Délelőtt kaptunk egy telefont a belső vonalon, hogy lökni fog a Nyírő, vagyis ellenőrzést tart a laktanyaparancsnok. Valóban be is toppant nem sokára. A hányinger kerülgetett, ahogy Robi körülugrálta, igaz, hogy most ő a rangidős szolgálatvezető szakács, neki kell megmutatni mindent, de ez a lakájszagú viselkedés borzasztó.

Nyírő mindent rendben talált, csak a Dinó hányásfoltjánál bizonytalankodott egy kicsit, szaglászott, de aztán nem kérdezett rá.

Miután elment, Robival megint összeugrottunk. Most is valami apróságon robbant ki, valami, ami jó lett volna mindkettőnknek, ott ahol van, de ő szól, hogy ide többet soha ne tegyem, azonnal vigyem innen, én meg mondom, jó helyen van ott, nem teszem sehova, mondom, hogy jó helyen van ott.
Ezekben a vitákban meglehetősen el is durvultunk.

– A te jó édes, büdös kurva anyádat te fasszopó geci, te gennyláda...

Ömlik belőlem mindez. Automatikusan állnak mondatokká és csak úgy dől kifelé. Miközben mondom is csodálkozom miatta. Én se értem, hogyan csinálom.
Van egy érdekes beszédhibám. Bakizom, ha idegesen akarok valamit nagyon nyomatékosítva közölni. Ha dühös vagyok, nem hiteles, amit mondok. Fenyegetni nem lehet úgy, hogy egy-egy szónak többször fut neki az ember. Talán az van, hogy én olyankor is gondolatot akarok közölni, azt meg kell fogalmazni, de olyan gyorsan, ahogy olyankor mondani kellene, nem tudom. De ez a Robinak címzett ocsmány káromkodás gond nélkül jön elő.

Láttam még - nagyon gyerekként - fekete-fehérben a tévében egy előadót. Makulátlan öltönyben állt a színpadon, az egyik kezével, hosszú pálcán tányért pörgetett, a másikkal közben megtapogatta a zsebeit cigarettát húzott elő majd rágyújtott és olyan átszellemülten és hosszan nézte a füstöt, mintha nem épp egy nehéz gyakorlatot mutatna be.
Így éreztem magam.
Úgy tűnt mocskolódás közben bármit csinálhatnék, oda se kell figyelnem, felléphetnénk Robival, káromkodó művészként, kérem tisztelt publikum, tessék-tessék, ki az, aki kibillenti művészeket, milyen feladatot tudnak kitalálni, amitől megzavarodnak, tessék-tessék, eddig senki emberfiának nem sikerült, tessék-tessék.

Azért se értem, mert otthon a szüleim, soha nem beszéltek csúnyán, nem káromkodtak. Nagyon sokat olvastak, mindketten választékosan fogalmaztak, szerettem hallgatni, ahogy beszélgettek egymással.
Amikor meg cselgáncsoztam, valahogy kialakult köztünk egyfajta arisztokrata attitűd, hogy nem beszélünk csúnyán. Fennhéjazva fogalmaztunk, a leggyakrabban előbukkanó szitokszavak helyett, valami mást használtunk, amennyiben bizonyos helyzetekben elkerülhetetlen volt. Így lett a baszdmeg bakter, a fasz bakterpénisz, de ez utóbbi már a legerősebb indulatokat volt hivatott kifejezni, ez már-már csúnyának számított.
Amúgy döbbenetes hatása lett ennek, mert a konfliktusok sokkal nehezebben mérgesedtek el, sokkal hamarabb fordult át nevetéssé, mert nem lehet komoly arccal, hosszan bakterpéniszezni röhögés nélkül. De krízishelyzetben sem léptünk ki soha a szerepünkből, a mi magunk alkotta kiválasztottságból, sokkal erősebb volt a többiektől, másoktól, az ostobán káromkodó pórnéptől való megkülönböztetettségünk tudata, mint a belső torzsalkodás. Mindez úgy belém égett, hogy egészen mostanáig nehezen állt rá a szám a szitokszavakra, használtam néha, de csak, úgy ahogy cigarettázni kezd az ember, hogy azt hiszi, attól komolyabb, felnőttebb lesz.

Hát én most felnőttem teljesen.

Hogy abba a telibaszott, retkes, ótvaros, szétcseszett geci kurva életbe!

Bakterpénisz.

394

Április 21. Kedd

Na az égiek meghallgatták a fohászaimat, hogy katonásdit akarok, ma éjszakai lövészetre mentünk. Megint volt egy kis kavarás a géppisztolyom körül, nem találtuk, de aztán valahogy csak előkotorta a raktáros. Délután kettőkor mentünk ki Piliscsabára, és miután besötétedett, este kilenckor lőttünk. Kaptunk nyomjelző lövedéket, az olyasmi, mint a rendes töltény, csak nem acélmagja van, hanem valami sokáig, hosszan világító anyag van benne, vagy rajta, ami a légellenállásban ég el erős fénnyel, vagy nem tudom, de klasszul világít. Arra szolgál, hogy sötétben a nyomjelző lövedék fényében jobban látszódjék a határsértő, aki épp a tiltott külföldre szökés bűntettét valósítja meg.
De igazából fasza ívet húz, azért jó.

Minden harmadik töltény nyomjelzős, így igazi tűzijátékot csináltunk.
Felavattam az AMD-met.


A kiképzésen AK-t használtunk és azt hiszem a többi parancsnokságon továbbra is az van hadrendbe állítva, de itt Ferihegyen az őröknek néha fel kell menni a gépek fedélzetére, zavaró lenne a hosszú puskaszerű fegyver, így mi egy magyar fejlesztésű gépkarabélyt használunk, az AMD-t, aminek a tus része csak egy behajtható fém konzol és a csöve is rövidebb. Ezt használják a rendőrök, meg tán a honvédek is.
Azt mondják, szar az egész, a súlya fele az AK-énak, folyamatos használat közben elolvad a csöve, meg az egész nyeklik-nyaklik, amolyan fegyvernek látszó tárgy.
Az igazi magyar narancs.
Ebben köszön vissza a Don-kanyar.

Próbából a bal vállamról lőttem, bal szemmel céloztam, vagyis számomra teljesen lehetetlen helyzetben, de így is kiválóra sikerült. Lehet, hogy mégse olyan szar fegyver, mert kicsit olyan volt, mintha önállóan tartana célra. Vagy rohadt pontos, vagy én vagyok mesterlövész. Pisztollyal is szerettem volna lőni, de nem sikerült, senki nem adta oda a nevére írt fegyvert, meg röhögtek is, hogy minek akar egy szakács pisztolyt használni.
Hát hogy tudjam, bármikor jól jöhet.

Azt nem mondhattam, hogy mert nem akarok meghalni. Az meg nem érv, hogy egyszerűen tetszenek a pisztolyok.

Még a lövészet tényleges megkezdése előtt nekem kellett osztani a vacsorát. Nagy kondérból nyomtam nekik a sóletet. Jó hideg volt, összeállt, mint a kő, alig lehetett beledöfni a spicckanalat. Vízhólyag lett a tenyeremen tőle, ezek meg még zúgolódnak is.

Hideg.

Ehetetlen.

Tényleg hideg, de nem tudom, mit hisztiznek, kipróbáltam, kanálgéppel fel lehetett darabolni kis kockákra, hogy beférjen a szájukba.

395

Április 20. Hétfő

Húsvét. Teljes nyugalomban telt. Ugyanúgy dolgoztam, mint rendesen, észre se lehetett venni, hogy ünnep van, talán csak egy leheletnyivel kevesebb a katona, de egyszerre nem mehetnek sokan haza, mert a laktanya létszáma épphogy optimális, a ferihegyi FEP jóindulattal mondva, az elégséges működéshez szükséges emberállománnyal üzemel.

Megint elsunnyogok napozni, olyan szép idő van, nem tudom kihagyni. A gazos terület most békés, virágos tisztássá vált, tartok is attól, hogy észrevesznek, annyira furán mutatok a fehér szakácsruhában.

Rikítok, vakítok.

Levetkőzöm gyorsan félmeztelenre, de nem sokat változik a helyzet.

396

Április 19. Vasárnap

Én vagyok valamiért a délelőttös. Reggel megint jött a Koltay ellenőrizni, de semmit nem talált, pedig igen nagy kosz volt a konyhán. Ebből látszik, hogy csak a kedvükön múlik, mikor szopatják az embert, nem kell ahhoz semmit csinálni. Eszembe sem jutott, hogy át fog jönni, azt gondoltam, tegnap kihúztam a szarból, mert ugye mégiscsak neki kellett volna intézkedni; és összességében minden rendhagyó eseménytől féltek a tisztek, mint a tűztől.
Mit szól a vezérkar, hogy az ő szolgálatuk alatt ilyesmi történik? Folyamatosan fosnak, mondjuk ez Koltayn pont nem annyira látszik, de a többi az remeg, ha valamiről jelentést kell írni és az nem olyan, ami miatt borítékolható a dicséret. Gondolom, ahogy mi is csak engedéllyel szólhatunk, nekik is kuss van felfelé, hízelegni lehet, de a rossz hír vivőjét lefejezik.

Mivel nem gondoltam löketre, nem is nagyon takaríttattam, a reggelihez használt edényeket még el se kezdtem elmosogattatni.

Nem tudtam eldönteni, hogy Koltaynak csak nincs kedve ebbe belekötni, vagy a tegnapi eset miatt engedékenyebb, de mindenesetre nem szólt semmit. Nagyon rossz a híre, kijutni szabadnapra, amikor ő a csüti, rémálom. De mégis valahogy, minden ellenérzésem dacára, ő az egyetlen akivel kapcsolatban az az érzésem, hogy van tartása, aki, ha rohadék is, de következetes, nem ijed meg a saját árnyékától. Ő az, akit bajban felhívnak és a magasabb rangú tiszteknek ad szolgálatvezetési tanácsot. Ő az, akiben lehet tisztelni a katonát, aki nem kapkod, hanem mérlegel, de amit mond, azt nem ismétli, nem változtatja. Az úgy lesz.

A többi tiszt, pontosabban az összes többi, akit én valaha megismertem, különösen Adyligeten, de itt is, csak lágy héjú aktatologató irodista, gyáva, pökhendi, retardált, kétszínű és rosszindulatú.
Ezek valamelyike, tetszőleges keveréke vagy összessége.

Többször lejátszottam magamban, már a kiképzés alatt is, hogy mi lenne háborús helyzetben.
Nem éreztem azt egy pillanatig sem, hogy én arra fel vagyok készítve, a túlélésem majdnem a nullával egyenlő.
Valószínűleg iszonyú nagy emberveszteség árán tanulná meg a többi, a szerencsések, hogy adott helyzetben mit kell csinálni. Ha egy-két harci bevetést túlél az ember, akkor nagyon lassan összejöhet a túléléshez szükséges készségkészlet, de ahhoz sebesüléseken, és tengernyi elvesztett bajtárs holttestén keresztül visz az út.

A kiképzés ezt az egy felismerést domborította ki. Igazából a konyháról is azért akartam kezdettől elkerülni, azért akartam katona lenni, mert ha már behívtak a lehető legtöbb dolgot tudnom kellene, ami hasznos harcban. Persze utálom a konyhát, Robit, meg volt egy romantikus illúzióm is a katonásdiról, de valójában az biztosítja a túlélésem, ha sok katonai ismeretem van. Erre a határőrség nem alkalmas, a határőrség konyhája meg végképp nem, és nem vigasztal az sem, hogy valószínűleg háborúban szakácsként a front mögött lennék, nem közvetlenül a harctéren. Az meg kicsit még tisztességtelennek is tűnik.

Viszont nem akarnék meghalni. Még nem vagyok 19 éves sem.
De ahogy azon a szűrőn keresztül nézem a tiszteket, hogy alkalmasnak tartom-e őket hadba vinni minket, akkor borzalmasan elkeserítő a helyzet. Nyilván nem napi szinten, de rettegek, attól, hogy a katonaidőm alatt valami beüt. Valami harci cselekmény, hogy vissza kell vonulni Csehszlovákiába, vagy be Romániába. Ennek sok jele nincs, bár a románokkal érezhető a feszültség, mindenesetre az a helyzet, hogy itt vagyok, abból a célból vagyok itt, hogy akár az életem árán is megvédjem a szocialista hazát, nagyon is közelebb helyez a halálhoz, mint bármilyen más körülmény.
Ez a helyzet önmagában fenyegető.
És ha hozzáveszem a tisztjeink felkészületlenségét, alkalmatlanságát, akkor ez nem puszta fenyegetettség, hanem már-már gyilkossági kísérlet. Kiderül, hogy az igazi ellenségeim ők, a feletteseim.
Elsősorban ők törnek az életemre.

Ha baj lenne, háborús helyzet, Koltay közelében szeretnék lenni. Lehet, hogy csalódnék benne is, de a többiről már most tudom, alkalmatlan, hogy vezetőnek tekintsem.
És ugyan a valóságban nyilván nem tehetném meg, de gondolatban többször lejátszódott bennem a jelenet, hogy egy agyalágyult, korlátolt tiszt, gyávaságból, hozzá nem értésből kiadott ostoba parancsát, ami vélhetőleg az életembe, a társaim életébe kerülne és aminek a szükségességéről nem vagyok meggyőződve, hogyan fogadnám.
Ott a fejemben, tudom merre fordítsam a fegyverem csövét és nem remeg az ujjam az elsütő billentyűn.

Vonakodnék meghalni tehetségtelenek ostobasága miatt.

397

Április 18. Szombat

Koltay zászlós volt a csüti (csapat ügyeletes tiszt), de egész nap rendesen viselkedett. Rettegtem, hogy mi lesz, ha átjön és faggatni kezd a pár nappal ezelőtti esetről, de nem jött. Sőt én hívtam át a konyhára, mert nyálkás volt a vacsorára szánt virsli. Csak amikor kicsomagoltam, akkor láttam, hogy nyálkás. Felhívtam Koltayt, hogy mondja meg, mi legyen. Aggodalmas, bosszús arccal jelent meg, azt hittem kettéharap, de szó nélkül nézte meg a virslit, szaglászta. Az volt az érzésem, fingja nincs, mi legyen.
Na, a kurva kemény katona.

Kértem engedélyt jelenteni. Megadta, így elmondtam, hogy ez a húsoknál sok esetben az elején majdhogynem csak felületi, nincs elszíneződve, nem romlott még, csak valószínűleg nem elég hideg helyen tárolták. Ha lemosom őket ecetes vízzel, majd rendesen megfőzöm, észre sem fogják venni, de erre neki kell engedélyt adni.
Hümmögött, aztán mondta, hogy csináljam, szóljak majd, ha megfőtt, megvizsgálja, és akkor dönt.
Mikor jeleztem, hogy kész, átjött újra, kiszedtem egy virslit és egy tányéron nyújtottam felé. Szaglászta, majd továbbtolta az ajtóban lebzselő konyhamunkásnak, hogy kóstolja meg. Azon meg látszott, ahogy egy pillanatra önkéntelenül hátrafordította a fejét, hogy arra menekülne, de csapdába esett.
Egy gyenge próbálkozást még tett.
– Én?
De Koltay eloszlatta a kételyeit.
– Hát ki más, maga agyalágyult!

A srác vonakodva közeledett. Én tudtam, hogy semmi baja a virslinek és megkegyelmeztem a srácnak, kettévágtam és az egyik felét undor nélkül ettem meg. Tanulókoromban alaposan megtanultam, hogy lehet, romlott ételből élvezhető gasztronómiai remeket előállítani. Külön művészete van. Simán lehet a KÖJÁL által meghatározott ideig tárolható, lassan kidobásra érett készételekből, több különböző fajtából egészen új és fenséges ételeket készíteni.
Az oktatókabinetben, ahol a szakmai gyakorlat nagyrészt lezajlott, a konyhafőnök bár mesterszakácsi minősítést is szerzett, sose főzött a konyhán másból, csak a készételes hűtőből. Úgy tüntette el az új ételbe nem való alkotóelemeket, mintha sose lettek volna, úgy lett a zöldbabfőzelékből hamis gulyás leves, ahogy a rántott hús panírja is exitált a lucskos-káposztában.
Hitetlenkedve figyeltük, ahogy a citromlével, ecettel, lekvárral, paradicsompürével, fűszerekkel, szódával, tojásfehérjével és ki tudja még mikkel varázsol.

Nem csak a még ehető, csak a szabályok miatt kidobásra ítélt ételeket mentette meg, hanem a konkrétan romlott ételt is. Savanyú és habos a halászlé? Büdös a tatár bifszteknek szánt hús? Nyálkás és keserű az előre csomagolt rétestészta? Penészes a fűszervaj? Zöld a kolbásszal töltött fasírozott?
Na és? Mindenre van megoldás. Ha nem is ugyanaz az étel maradt, kiegészítője tudott lenni másnak, ahol a többi elvette az ízét, a színét.

A halászlét forrald fel és vágd tele csípős paprikával, a tatárt párold, aztán pirítsd meg sok fűszerrel, összekeverve sertéshússal mehet is a rakott káposztába, vagy a hortobágyi palacsintába, majd azt mondjuk birkahús, még drágábban is lehet így eladni. A rétestésztát ecetes ronggyal alaposan töröld át, káposztás rétesben fel se fog tűnni, fűszervajat kiolvasztod, sok petrezselyemmel, kicsit markánsabban fűszerezve mehet bele az újonnan készülőbe, lehet is visszahűteni, a zöld fasírt pont jó az alaposan fokhagymázott spenóthoz, csak alulra kell tálalni és rá a főzelék, tetejére egy karika főtt tojás, még esztétikus is.
Nyálkás a virsli?
Ugyan már!
Ki szerint?

– Jó ez. – mondom és a felbátorodott konyhás is megerősíti.
– Rendben – nyugtázza Koltay – osszák ki. Majd kifelé menet vállon vereget, még valami felismerhetetlen mosolyféle is van az arcán, és azt mondja:
– Azt hallottam, hogy maga meg akarta reformálni a szolgálati szabályzatot! De legalább vág az esze!
Ha tudná, hogy ehhez sok ész nem kellett.

398

Április 17. Péntek

Eligazítást tartott a Hortományi alhadnagy a szakácsoknak. Félórás beszédében nem mondott semmit, csak értelmetlenségeket. Felálltunk sorban, Basa, Robi, én és a két konyhamunkás, akiknek az egészhez semmi közük nem volt.

A se füle se farka beszédben hemzsegtek az olyan fordulatok, hogy a konyhai higiénia olyan alapfeltétel, mint, akinek a hűtőszekrények mögötti területet is, mert azt nem lehet kihagyni, ugyanis a legfontosabb az, hogy a szolgálatot pontosan fel legyen dolgozva.

Elragadtatásában a negyedik-ötödik szó után minden addigi témájáról megfeledkezett, néha hosszabb szüneteket is tartott, s a szavak közti csendben fel-felbukkant az elfojtott röhögés, vinnyogás, de most nem vette észre.

Berúgott, meghibbant vagy megjelent neki valamelyik kiforratlan, marginális, önpusztító vallás háborúistene. Nem derült ki mit akart mondani, az se, mit is mondott tulajdonképpen, mi célból jött be és milyen választ vár a legvégén feltett, hasonlóan precíz ténykérdésre.

Köhécseltünk egy kicsit a beállt csendben.

Majd Cupi felkiáltott, hogy “Ez a beszéd!” és kicsattogott a konyháról.

Meghibbant?

399

Április 16. Csütörtök

399 nap!!! Hármas van az elején!!! Telik, szépen telik.

Ma egy óra alatt megfogalmaztam, s elkészítettem Editnek egy levelet. Legutóbb panaszolta, hogy még akkor sem írok, ha hetekig nem jövök ki a laktanyából, és így nehezebbé teszem neki az egyedüllétet.
Na, itt van.

Nem egy kifejezett szerelmes levél, de mondjuk azért kitettem magamért és leírtam az érzéseim.

Hogy hányingerem van a konyhától, meg akarom ölni Nitrót meg Robit, nem bánnám, ha visszahelyeznének Sopronba, kifordul a belem a vécébeli szarszagtól, ilyeneket. Meg hogy meg akarom dugni.

Ez utóbbit nem írtam le, mert úgy éreztem, rózsaszín levélpapíron ilyet nem illik.

Betettem a micimackós, szintén rózsaszín borítékba, amit Edit címzett meg magának és azon tűnődtem, hogy adom fel, úgy hogy ne váljak nevetség tárgyává.

Épp bejött a korosztályom sofőr, kértem tőle borítékot - simát -, kicsit zúgolódott, de adott egyet, egy fehéret, ebben el tudom küldeni. Viszont meglátta, hogy tuszkolok bele valamit.

– Mi van baszki, buzi vagy? – nézett rám felhúzott szemöldökkel.

Na, pont ettől féltem.

– Ja, buzi vagyok és ragályos. Úgy terjed, hogy mindenkit leszopatok, aki ezt megkérdezi.

– Menj te a picsába! – búcsúzott, majd kilépett a körletből.

400

Április 15. Szerda

400 nap!!! Holnaptól hármassal kezdődik! Soha többet nem lesz négyes az elején! Illetve, ha igen, akkor már csak negyven-valamennyi lesz hátra! 140 nap, 20 hét eltelt!

Nitró az ügyeletes ma. Hétkor ébresztett, kajánul vigyorogva, hogy most már mehetek haza, nyolctól van könyvem. A másik oldalamra fordultam, kidörmögtem neki, hogy hagyjon. Nem értette, vállat vont és kiment. Visszajött nyolckor.

– Dvorszky, mostantól van könyved, kimehetsz, öltözz!

– Húzz a kurva anyádba innen, nem megyek sehova!

Általános megdöbbenést okozok, nem értik, jönnek be többen a lelkemre beszélni. Könyvem van, kimehetnék, semmi nem akadályoz, mit csinálok benn? Miért nem megyek?

Pedig nem nehéz kitalálni. Nekem ne gyakoroljon kegyet senki. Nem kell az odavetett konc. Különösen akkor nem, ha ezt nevelési céllal, engem betörni szándékozó senkiházi gyakorolja. Még hogy ő akar engem megszívatni? Látnia kell, hogy nem tör le annyira, hogy nem jutok ki, mint szerette volna, gondolom előre készült beszéddel, hogy miként fog reggel atyáskodó mosollyal, leereszkedő hangon irgalmat mutatni. Na, erre nem voltam kíváncsi. Viszont maximális elégtétel volt, hogy nehezen engedte el, hogy nem tud a szemembe röhögni, idegesen rángatott be többeket a körletbe, vegyenek rá, hogy kimenjek.

– Nitró, nem érted, hogy nem megyek ki? Kend a hajadra a könyvem, leszophatsz, én döntöm el, mit csinálok a szabadnapomon! Akkor megyek ki, amikor én akarok, nem akkor, amikor Te megengeded. Nincs hatalmad felettem, senki vagy. Kevés ahhoz, hogy igazán megszopass. Kicsinyeskedhetsz, hajolgathatsz, hogy tiszta-e a surranóm, lerendelhetsz konyhamunkára, csinálhatsz bármit, kevés és erőtlen, egy igazi senki vagy.

Kussolt az egész szoba, a körlettársaim szintúgy, mint a meghívott vendégek, a dráma megvolt, szép színdarab, az egyik szereplő tehetetlenül állt az ajtóban, majd kiosont és elhúzta a csíkot.

De aztán erőre kapott, néhány óra múlva betolta a képét, hogy remek irányított szabadidős tevékenységet talált, fel kéne mosni a folyosót.

– Szabadnapon vagyok faszfej. Hagyj békén!

– De ha benn maradtál, akkor köteles vagy takarítani!

– Könyvem van, nem vagyok a laktanyában.

Nem sokára Cupival tért vissza, de tisztáztam, hogy rosszul vagyok, pihenni szeretnék, nincs most erőm kimenni, ha nem javulok el kell menjek majd gyengélkedőre, amúgy meg csak úgy vagyok köteles a szolgálati szabályzat szerint, irányított szabadidős programokban részt venni, ha bent töltendő szabadnapon vagyok, megírt könyvvel úgy kell tekinteni, mintha itt se lennék. Szerencsére a szolgálati szabályzatot kompetens és tapasztalt tisztek írták. Ugye.

Cupi bepróbálkozik azzal, hogy köteles vagyok elhagyni a laktanyát, de megint csak utalok a szolgálati szabályzatra hivatkozva, amit én magam sose olvastam. Olyan lehet, mint a szent Grál, mindenki arra hivatkozik, de senki nem látta. Cupi szerintem sose találkozott vele, szájhagyomány útján kerülhetett hozzá. Tisztázom, a szabadnap adható, és mint ilyen, nem kötelez, hanem csak lehetőséget biztosít a körletelhagyásra.
Cupi bizonytalan, látszik, hogy ez neki is teljesen új infó, de olyan határozottan állítom, ő meg nem mutathatja, hogy fingja nincs, így végül elfogadja. Nitró ingatja a fejét, ha létezik a szabályzat, ő biztos átfutotta, de erre a részre nem emlékszik, azt jól láttam rajta. Persze nem jutott eszükbe, hogy honnan szedtem mindezt, mert sehonnan, nyilván megint hazudok, de beválik. Cupi megtiltja, hogy foglalkoztassanak, viszont ő se érti az egészet, nem találkozott a praxisában olyannal, akinek könyve volt, de mégsem hagyta el a laktanyát.

De persze beszoptam, mert ötkor lejárt a könyvem, abban a pillanatban megjelent Nitró és már vitt is zuhanyzót sikáltatni velem. Ehhez egy kurva szavam nem volt. Nem tudott lenni. Most joga volt.

Amúgy nem tudom, hogy honnan jön mindaz, amit délelőtt az Öregnek mondtam. Szinte transzban vagyok ilyenkor és úgy hazudok, mint az, aki súlyos baleset után nem beszéli az anyanyelvét, hanem valami addig általa sosem ismert, idegen nyelven szólal meg. Az igazmondás nyelvezete lassan elvész, hamis állítások nyelvét beszélem, majdnem perfekt. Azért csak majdnem mert, néha becsúszik olyan, mint ami a napokban is. De basszus, hogy van ez, hogy az még le se zárult, már nyomom az újabbakat? Régen ez elképzelhetetlen lett volna, mindig a becsületességre neveltek, annyit egybefüggően sose beszéltem még, mint amennyit most egy rövid diskurzusban összehazudozom.

Fasz vagy Dvorszky.

401

Április 14. Kedd

Ma be voltam írva szabadnapra, nem tudom miért, abban reménykedtem, hogy kimehetek. Már kimenőben mentem kötelékre is, ott tudtam meg, hogy nincs is könyvem. Kis nyomozás kezdődött, hogy hol van, vagy miért nincs. A pár nappal ezelőtti esemény miatt még konkrét büntetést nem kaptam, tehát elvileg mehetnék.
Mondom az AE ügyeletesnek, hogy szabira megyek, nyilván elkeveredett a könyvem, húzgálja a fiókokat, ő is ideges, mi van, ha ő keverte el? Én meg nem oszlatom el ezt a kételyt, hanem nógatom, hogy a legalsóba is nézzen be.

Aztán eltűnik a Cupi irodájában és nagy sokára hozza a hírt.

– Le vagy húzva szabadnapról, Nitró lehúzatta a mai napot, holnap reggel nyolckor mehetsz ki, délután ötig.

Úgy nézem Nitró nem viselkedik rendesen! Ráadásul tök logikátlan, hogy nem Cupi húzott le. Nem értem én a hadsereget.
Elég megalázó a többiek előtt és a röhögő Nitróval a hátam mögött levenni a kimenőt. Ennél látványosabban nem is lehetne demonstrálni, mekkora lukra futottam ma. Nem szólok senkihez, Nitró mondatait, hogy na mi van, szellőztetem a kimenőm, vagy csak nem máshogy terveztem a mai estét, lehet, hogy ma nem én dugom a barátnőmet, szóval ezeket most nem kis erőfeszítéssel, de elengedem a fülem mellett.
A többiek csak néha és kényszeredetten mosolyodnak el, inkább megilletődötten figyelnek. A szabadnap megtagadása ez egyik legkeményebb büntetés. Sokan csak azoknak a pillanatoknak, perceknek, óráknak élnek itt benn, amit kinn töltenek, olyan ez nekik, mint köldökzsinór, mindig ki kell menniük, hogy ne szakadjon el, és remélik, hogy az előző heti szabadnap emléke kitart a következőig. Emiatt, az ilyen helyzetek, amikor valakitől megtagadják a kimenőt, mindig tartogattak meglepetést, mindig lehetett számítani arra, hogy egy nem várt dühkitörésben oldja fel a delikvens az indulatait. Gyanakodva figyeltek, de igyekeztem úgy tenni, minta mi sem lenne természetesebb, hogy ruhát váltok és itt maradok benn.

402

Április 13. Hétfő

Megígértem a Nitrónak, hogy megverem, ha nem viselkedik rendesen. Tele van vele a tököm, állandóan ugráltat. Ma az ébresztő előtt egy órával keltett, hogy jelenésem van a konyhán. Volt már ilyen, hogy korábban lerendeltek, de most mivel ő ébren volt, nem volt okom a többiek álmát megzavarni, csöndben összeszedtem magam és kivonszoltam magam az alegységügyeletes asztalához. Ez a lépcsővel szemben a kétszárnyú épület közepén helyezkedik el. Ez egyfajta diszpécser szolgálat, rajtuk keresztül üzennek, adnak parancsot és egyáltalán nyilatkoztatnak ki a tisztek, és szintén rajtuk keresztül lehet felvenni a kapcsolatot a század tisztikarával. Az alegységügyeleti és az alegységügyletes helyettesi szolgálatot a század sorállományú tagjai adták, alegységügyeletes csak tisztes lehetett, a helyettese sima határőr is, ők általában öreg katonák voltak. Ez a szolgálat a tisztikar megbecsülését jelezte, az lehetett ügyeletes, aki kötelemteljesítésben élen áll. Vagyis a talpnyalók, smúzok, gerinctelenek és törtetők.

Ugyanis ezzel a beosztással meg lehetett szabadulni a reptéri őrszolgálattól, meg más, nem kívánt feladattól.

Jellemzően a 2. század katonáit osztották ide, de tőlünk a törzsszakasztól is néha-néha. Mint például most Nitrót. Az alegységügyelet a tisztikar kiterjesztett karja, mindenki feltétlen engedelmességgel tartozik, még a katonai ranggal nem rendelkező ügyeleteshelyettesnek is.

Engem másfél év alatt egyszer sem osztottak be ide. Nem tudtam megízlelni a korlátlan hatalom mámorát. Nem volt lehetőségem az ebből a beosztásból fakadó megkérdőjelezhetetlen szerepre, nem ugrott senki a parancsaimra. Bevallom kicsit fájt érte a szívem. Zsarnoki ambícióim sosem voltak, nem törekedtem sosem központi figura, vezéregyéniség lenni. Az felelősséggel jár. De itt addig, amíg rajtam van az alegységügyeletes helyettesi karszalag, Isten vagyok, aztán leveszem és semmilyen felelősségem nincs. Ideális gyakorlópálya. Olyan ez mint  A Legyek Ura szereplői közt, akik megállapodtak egymás közt a rend kedvéért, hogy akinél a hatalmas, erre kijelölt kagyló van, az beszél.


Sokszor eszembe jut ez a gyerekkoromban olvasott könyv.
Gyakorlatilag a korai gyerekkoromtól kezdve a könyvek kötöttek le igazán. Nem mentem a játszótérre a többi gyerek közé, ha valami izgalmasat olvastam. Apu hihetetlen érzékenységgel instruált; a szerinte mit olvassak kérdésemre mindig tudott a felkínált könyvek közé olyat becsempészni, amire ráugrottam, néha az volt az érzésem, ez valami játék, amiben ő már tudja a helyes választ, és a többi – amúgy szintén érdekes – könyvet csak azért teszi elém, hogy a választás lehetőségét biztosítsa, és hogy örömét lelje abban, hogy az ő logikája alapján közelítek, mindennemű nyomásgyakorlás nélkül, szabadon, az előző olvasmányom után, szerinte olvasandó könyvhöz.

Sokszor adott úgy könyvet a kezembe, hogy ezt majd később, ha idősebb leszek, de legyen a fejemben és majd, ha én úgy érzem, kezdjek neki. És mivel beférkőzött a gondolatomba a könyv, hamarabb kezdtem neki, mint az az életkoromból következett. Apunak láthatóan jól esett válaszolni, beszélgetést folytatni, ha kérdések fogalmazódtak meg bennem egy-egy kötet után. Bár ez a kamaszkorom után eltűnt, mégis visszamaradt valami magasabb szintű kommunikációs csatorna, ami a mindennapi dolgok áramoltatására nem annyira, viszont szociológiai, filozófiai, fejlődéstörténeti, teológiai és egyéb elméleti kérdések rövid megvitatására tökéletesen alkalmas volt.

A Legyek Urát is kiskamaszként olvastam el, Apu ajánlása után egy évvel. Megrendített a gyerekek kegyetlenségének nyers leírása, bár én magam ugyanezt tapasztaltam sokszor, betűkbe öntve mégis bénító hatású volt. Rémisztett, hogy majdnem a végkifejletig - ahol muszáj volt állást foglalni -  azonosulni tudtam majd minden szereplővel, a gonoszokkal is, noha mégis leginkább a kövér szemüveges elesett gyerek szerepe állt hozzám közel. Ha nem is ilyen vagyok, az ilyen szorul védelemre. Ezt a gondolatot csak legbelül tudtam, mert ha épp nem én voltam a vétlen áldozat, ugyanolyan lendülettel vettem részt mások kínzatásában, mint a társaim. Bár utólag, jobbára megbántam.

A katonaság A Legyek Ura leképződése. Akinél a kagyló, az beszél.

Én sose beszéltem, nem adtam parancsokat.

Számomra az egyetlen járható út, az engedetlenség maradt.

Csendben leültem az asztal melletti székre bekötni a surranóm, közben Nitró vigyorgó arcába toltam a kérdésem, hogy miért kell ilyenkor lemennem a konyhára. Nitró továbbra is vigyorogva fejtette ki. Ha  netán el akarnám az őrök reggelijét küldeni korábban, most alkalmam nyílt rá.

Ez szopat. Reggelit sose küldünk fel. Komolyan ezért keltett fel? Hogy meghecceljen?

Mélyen a szemébe néztem.

– A kurva anyádat, Nitró! – sziszegtem és visszaindultam a körletbe.

– Nem mondtam, hogy elmehetsz, Dvorszky! – hallom fojtott suttogással a hátam mögött, de meg se rezdülök, ő meg nem mer a kongó folyosón hangosan utánam kiáltani.

Persze az ébresztőnél ugyanúgy felver, de pihenőidős szakács vagyok, csak felveszem a gyakorlót újra és visszafekszem az ágyra. Tíz óra körül jön be ismét, hogy remek szabadidős munkát talált nekem. Konyhaszolgálatosnak osztott be. Nem hiszek a fülemnek. Leküld mosogatni a konyhára. Ilyenkor reggeli után a konyhásoknak kell a tányérokat, bögréket elmosni. Ádázul védekezem, de nincs elfogadható ellenvetésem, hogy miért ne mehetnék le, csak annyi, hogy “Nitró megöllek éjszaka az tuti”, de ez észérvként ingatag lábakon áll.

Lenn Robi széles mosollyal fogad, hogy kezdjem szokni ezt a beosztást, mert ha elhelyeznek innen, a konyhára már csak így jutok le, viszont így sokszor. Örülhetek majd, ha egyáltalán enni adnak.

Követ a mosogatóba, és megállás nélkül adja az utasításokat, amiket sorra engedek el a füleim mellett, elég sok konyhamunkást igazgattam, hogy tudjam mit kell csinálnom. A másik srác a második századtól teljesen meg van szeppenve, mint a robot dolgozik mellettem, őt nem cseszegetik, de ebben a hangulatban bármikor sorra kerülhet, olyan pici lesz alig látni, csak a kezei járnak, mint a motolla.
Robi az ajtóból még megjegyzi, hogy nem érti, hogy lehettem szakács, a mosogatás a legtesthezállóbb feladat számomra, valószínűleg csak ehetetlen szart tudok csinálni, nyilván inkább anyámtól tanultam főzni, nem a suliban. Ekkor megfordulok, jobb kezemmel felemelek egy literes merőkanalat, kicsit megemelem a nyelénél fogva, hogy jól lássa, a másik kezemben lévő bögréből pedig a mosogatóból kimert szutykos löttyöt az arcába öntöm. Néhány másodpercig levegőért kapkod, az utolsó rántotta maradék is leszánkázik az arcáról, de már mozdulni nem tud, mert Basa fogja két kézzel. Mondani sem tud semmit, nézünk csak egymásra fújtatva, majd Basa elengedi, ő megfordul és kimegy a konyháról. A mosogatással sokkal hamarabb végzünk, mint általában a konyhások szoktak, a társam meg is köszöni, meg biztosít, hogy már neki is viszketett a tenyere, ez a Robi egy istentelen nagy bunkó.

Egyetértettem.

Egy órán belül a századnál voltam újra, arra toppantam be a körletbe, hogy az ágyam fel van túrva, az ágyneműtartóm kiforgatva, Nitró tüsténkedik köztük. Tiltott civil anyagot keres, pornóújságot, meg kintről behozott ruhaneműt, alsógatyát. Mert olyat nem hordhatunk. Aztán sorra került a szekrényem, de a naplómon kívül semmi tiltott nincs nálam, a naplónak meg csak a tartalma terhelő bizonyíték, de nem tudnak olvasni vagy mi lehet, mert sose nyitják ki. Meguntam vitázni, Nitró is érzi, hogy fásult vagyok, nem is élvezi annyira, mintha megint ellenkeznék. Nézőközönség előtt alakítom ki a szekrényrendet, beágyazom és szó nélkül felfekszem és bárki szól, nem reagálok.

Addig, amíg Nitró be nem szól, hogy Hortományi hívat. Az ajtóban megállok előtte és miközben folyamatosan olvad át meglepődésbe  az arcáról a mosoly, nagyon komolyan, nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan elmondom, hogy Nitró, ha ezt nem hagyod abba, ha nem viselkedsz rendesen, nagyon megverlek.

Kurva kemény vagyok amúgy, jó hogy nem a trajcigfritzig, vagy a teremburáját kifejezéseket használom.

Cupi semmit nem akar csak azt, hogy Szilasi törzsőrmesterrel megvitatták a dolgot, a szolgálati szabályzat szent, és hogy nincs közvetlen bizonyíték, hogy teljesen valótlant állítottam.

Vagyis valószínűleg a törzsőrmester nem emlékszik, mit is mondtam, vagy nem biztos benne.

Hát ez nekem kapóra jött, de azért, köszönjük Szilasi elvtárs, az ember mindig legyen következetes.

403

Április 12. Vasárnap

Hivat a Cupi.

Basa lehülyézett, azt mondja vannak olyan szabályok, amikhez alkalmazkodni kell, amiket el kell fogadni. Ilyen például, hogy hat körül küldjük fel az ételt. Lehetne korábban, de a szakács szolgálati leírásában a hat óra szerepel, tehát az hat óra. Az csak vajmi kevéssé billentette ki az álláspontjából, hogy én például sose láttam a szakács szolgálati szabályzatát. Miért ne lehetne a logika a vezérelv? Jót kacagott, majd kilökött a körletből, hogy menjek már, ha hívatnak.

– Dvorszky határőr magával csak a gondok vannak. Mi volt ez a tegnapi közjáték?

Hát erre mit mondjak?

– Jelentem hamarabb készen voltam az őrvacsora előkészítésével, engedélyt szerettem volna kérni, hogy korábban felküldjem, de nem kaptam.

– Szilasi törzsőrmester szerint maga azt állította, hogy én ezt engedélyeztem.

Na basszus. Mi legyen?

– Jelentem, azt állítottam, hogy amennyiben Ő engedélyezi az étel felküldését korábban, akkor Hortományi alhadnagy biztosan jóváhagyná, mint bevált gyakorlatot.

Mi a faszt csinálok? Mi a faszt?

– Ha jól értem magát, akkor azt állítja, hogy Szilasi törzsőrmester félreértette magát vagy egyenesen hazudik. Jól értem?

Na tessék! A kurva életbe! Hogy mászom ki ebből?

– Jelentem, egyszerűen csak fel szerettem volna küldeni a vacsorát korábban, úgy véltem ésszerű lenne.

– Dvorszky maga milyen alapon bírálja felül a szolgálati szabályzat ide vonatkozó részeit?

– Jelentem úgy gondoltam, hogy...

– Ne gondolkodjon, az isten fáját magának! Ki kérte meg, hogy gondolkodjon!? Volt a bevonulása óta olyan pillanat, amikor azt érezte, hogy elvárjuk, hogy gondolkodjon? Volt ilyen?

Ilyen mondjuk tényleg nem volt. Ráadásul Cupi ebben példamutatóan jár az élen. De reagálni nem volt lehetőségem.

– Ne válaszoljon! Feltűnt már magának, hogy a közlendőjére sem vagyunk kíváncsiak? Hogy engedéllyel szólhat? Akkor miből gondolta, hogy pont egyenesen gondolkodnia szabad? A szolgálati szabályzatot hozzáértő katonatisztek állították össze, nem magának kell véleményeznie. Pontosítom ezt még Szilasi törzsőrmesterrel. Lelépni!

Bassza meg! Egy délutánt akartam ellógni, hogy lett ebből ekkora ügy? És még hátravan Koltay, a vadállat. Ő vajon mit szól majd ehhez?

404

Április 11. Szombat

Minden nap hat óra körül, a délutános reptéri őrszolgálatosoknak fel kell küldeni a vacsorát. Két úgynevezett kutatóügyelet van, egyik Ferihegy 1-en, a másik Ferihegy kettőn. Múltkor bejártuk Dinóval a Ferihegy 1-en lévő ügyeletet, egy földszintes, hajdan fürdőszoba zöldre mázolt kis  faépület, valaha talán valami kisebb raktár lehetett. Ferihegy 2 ügyelete viszont az új hipermodern, csupa üveg épületben kapott helyet.

A délutános szolgálat kettőkor kezd és este tízig van ügyeletben, emiatt mindenképpen az őrszolgálati idő alatt kell megoldani az étkeztetésüket. Ugyanazt az ételt kapják, amit a laktanyában lévők, csak ki kell nekik porciózni és bádogbödönökben felküldeni. Mindkét ügyeleten van egy nagyobb méretű elektromos főzőzsámoly, amin melegen tarthatják, vagy szükség esetén felmelegíthetik az ételt, de jellemzően azért kell hat körül felküldeni, hogy még üzem melegen kiosztható legyen.

Kitaláltam, hogy a hideg élelmet, amit ma kapnak a katonák, nem kell felmelegíteni, tehát mindegy, hogy itt áll a konyhán addig, amíg el nem viszik, vagy ott az ügyeleten, amíg ki nem osztják.
Ezért összepakoltam és szállításra kész állapotba hoztam, majd 4 óra körül a belső telefonon szóltam a csapatügyeletre Szilasi törzsőrmesternek, hogy legyen szíves tartson szemlét a konyhán. Nézze meg, hogy minden étel készen van, szállítható, esetleg küldjük fel most, mert egyébként is útban van, így nem tudunk takarítani, mert még ultrahabos lesz a kenyér vagy a főtt tojás.

Át is jött és hümmögött. Mögötte a szolgálatos sofőr kacsintgatott, hogy kurva jó ötlet, neki is hamarabb fejeződne be a napja. Én se takarítani akartam, hanem felhúzni a körletbe, de Szilasi arcán megjelent a bizonytalanság. Tanakodik, hogy nem lesz-e ebből baj. Sietve magyarázni kezdem, hogy kicsit több kenyeret pakoltam, és hozzácsaptam néhány löncshús konzervet, mert a tartalékból futja és akkor kicsit jobban el tudják osztani, korábban is ehet, aki éhes, de este tízig is kitart, ha ügyesen osztják be. Mindenki jobban járna, fenn emelkedne egy kicsit a hangulat a bőségesebb étel miatt.

Na beszoptam, kérdezgetni kezd, hogy honnan van nekem az ilyen könnyen szétosztható tartalék, tud-e erről a Hortományi alhadnagy. A sofőr behúzta a nyakát és az ajtóig hátrál onnan les, én meg nekiveselkedem a magyarázatnak. Minden reggelinél vacsoránál a darabételből, konzerv, tojás, dzsem, mindig többet küldenek egy kicsivel és ebből képződik egy ilyen mobil tartalék, ami arra az esetre kell, ha valamiért nem lenne elég. Viszont ha sok megmarad akkor fel szoktuk küldeni mostanában  pl. Koltay zászlós ügyeleti ideje alatt szinte mindig.

Ez nem igaz, egyre komolyabban benne vagyok a slamasztikában, de azért említettem Koltayt, mert azt reméltem, hogy az egyik legkeményebb hírű tiszt említése eloszlatja a kételyeit. De csak bizonytalanabb lett és gyanakodott. Erről ő nem hallott, biztos ez? Persze-persze, Hortományi is engedélyezte, de azért ez nem mindennapos gyakorlat, ez a csapatügyeletes tiszttől függ, hogy engedi-e! Bazsalyogtam, hátha meggyőzöm.

De nem.

Ő erről még semmit nem hallott, most nem engedélyezi, utánajár majd Koltay és Hortományi altiszteknél. Az ötlet nem rossz, de meg kell kapnia parancsba. Ma ugyanúgy hatkor megy a kaja, mint mindig, de még délután felhívja Hortományit és megkérdezi, legközelebb majd engedi, ha kiderül, hogy mindez így van, ahogy állítom, de most nem.

Aztán elment, én még megvártam míg hallótávolságon kívül ért és aztán hangosat üvöltve rúgtam az edénytároló polcba, néhány tányér le is ugrott és ripityára tört.

Én hülye állat!

Pedig, jó ötlet volt, ha megeszi, akkor előbb zárhattam volna.