Centi_30.jpg131

 

 

 

 

1988. január 9.   szombat

Délelőtt Ferihegy 1-re tettek. Ma voltam először kopasz tanulóval szolgálatban. Nekem kell elmagyarázni a kampózás rejtelmeit, én mutatom meg, mit kell csinálni, és én mesélek neki elsőként, hogy mi is vár rá.

A napokban megérkeztek az első olyan kopaszok, akik utánam egy évvel vonultak, tavaly, vagyis 1987 novemberében. Nagyon, nagyon messze vannak a végétől, én több, mint egy évet lehúztam már és májusban szerelek, ők a következő évben. Én 1988 májusában, ők 1989 májusában. Ők a KisMágusok. Azt hiszem, ha tudnám mi vár rám, ha mögöttem lenne ez a tapasztalat, amit eddig szereztem, de annyi napom lenne hátra, mint nekik, akkor most az egyszer kivételt tennék, most az egyszer megszegném a fogadalmam és betenném a fegyverem csövét a számba. Ha májustól még 12 hónapom lenne a leszerelésemig, azt már nem bírnám ki.
Pontosabban nem akarnám.

Másfél év olyan rettenetesen sok idő, hogy én már 13 kurva nehéz, hosszú hónapja várom, de még mindig nincs vége.

Ebből a mögöttem lévő 13 hónapból egyet sem akarnék újból végig élni, ebből az eltelt 410 napból alig van, amit szeretnék még egyszer. A szökéseink ilyenek voltak, a szkander, a kutyázás napjai, de összesen talán 15-20 nap értékes. A többi, a maradék 390, az mind felesleg.
Több, mint egy év a semmire.
Az eddig eltelt 19 évemből.
És még mindig van öt hónap. Már most kijelenthető, hogy ez az öt hónap a feleslegeseket gyarapítja majd.

Elmegy az életemből kis híján másfél év, még nem leszek 20 éves mikor leszerelek, de már másfél évemet az államnak adtam úgy, hogy semmit nem kaptam cserébe.

Kibasznak majd leszereléskor a laktanya kapun túlra, hogy na ott van, arra van a szabadság.
A nagybetűs élet.
Itt már nem kelletek, vissza se jöhettek soha.
Csak ha tartalékosnak visszahívunk.
Akkor viszont muszáj.

Addig azt csináltok, amit akartok. Arra nagy ívben szarunk.
Szarunk arra, hogy ki leszel, ahogy szartunk arra is, hogy ki voltál mielőtt behívtunk, hogy voltál-e már valaki, és arra is, hogy ki vagy, míg itt vagy.
Kit érdekel?
Van belőled másik.

Hagyunk néha aludni, no nem sokat, csak hogy ne dögölj bele, adunk enni, hogy működjenek az életfunkcióid. Adunk pár kínosan egyszerű gondolatot a hazáról, jobb ha amúgy ezeket se érted, de legalább szajkózhatod, a többi megy a levesbe.
Adatnak kellesz a katonai térképre.
A statisztikához.

igazságosztó.jpgNa én ezt az érzést nem akarom többé soha. Ne rendelkezzen rólam, de nélkülem senki.
A maradék öt hónapot kibírom, de egy perccel sem többet.
Lehet, hogy ha valamiért hosszabb lenne, ha mégis később kellene szerelnem, akkor egy éjszakai szolgálatból visszaérkezve, amikor a lehető legtöbb tiszt benn van, benyitnék az irodába és amennyit csak tudok, kivégeznék.
Addig ölném őket, amíg valaki sunyin hátulról le nem terít. Másként nem lehetne megállítani.
És akkor az öngyilkossággal se kell bajlódnom.

Ha úgy nézne ki, hogy futkosóra kerülnék, mondjuk valami bukásom miatt, akkor az utolsó szolgálatom lenne az életem utolsó napja is. Erre az egy esetre felmentést adok magamnak a fogadalmam alól.
És nem érdekelne, hogy az én hibám miatt kerülök esetleg futkosóra, mert semmi nem az én hibám.
Nem én akarok itt lenni, kötelezve vagyok rá, azé a felelősség, aki ide tett.

Viselje a következményeit.

Ahogy én teszem 13 hónapja, relatíve kussban.
Mert ha nem ezt tenném, akkor az első lövészeten kellett volna kinyírni akit érek. Most kezdem érteni, miért álltak a hátunk mögött csőre húzott fegyverekkel a tisztesek, miért volt kikapcsolva a laktanyaparancsnok pisztolytáskája.
Az a szerencséjük, hogy későn érő típus vagyok.
Meg most még higgadt.

Most már az öt hónapom kibírom. De a kopasznak megmondtam, hogy neki az a legjobb, ha főbe lövi magát. El sem tudja képzelni, mennyi az a 480 nap, ami neki még hátravan. Ne szarozzon, mert egyre gyávább lesz, most tegye meg, ne élje le a nyomorult életét azzal a gondolattal, hogy ma, itt, rosszul döntött. Nézzen meg engem, én elkúrtam, én már tudom, mi lett volna a helyes, de nem tettem meg. Hagytam magam végigkínlódni idáig. Begyávultam. Elbasztam egy életre.

Ekkor hirtelen felmerült bennem, hogy talán most tudnám helyre hozni. Talán egy jó cselekedet helyre tenne.
Ha rá tudom venni a kopaszt, hogy jól akkor dönt, ha nem akarja végigcsinálni, azzal jóvátehetem a hibám! Ha most ezt a tudást át tudom adni neki, ha ő megérti, hogy nincs más megoldás, neki a legjobb, ha beteszi a fegyvercsövet a szájába, és elvégzi a küldetést, akkor tiszta lehet végre a lelkiismeretem, akkor rendben vagyok, nem éltem hiába.

Győzködöm is rendesen, csinálja gyorsan, nem nézek oda, itt van papír, körmöljön le valami búcsúfélét. Épp van nálam toll - mondom neki -, hogy a gyávák reptéri gépek oldalára írt verseit fel tudjam jegyezni, én is belekarcoltam valahova, valamit karácsonykor, azt akarom lejegyezni, de most pont jó, írjon végrendeletet, üzenetet, átadom, ez kötelességem. Ne totojázzon, egy perc nem éri meg katonaként, gyerünk, ne finnyáskodjon.

Legenda lesz, garantálom.
Rajtam már ez a megoldás nem segítene, én már majdnem végigcsináltam gyáván, de ő még az én lelkiismeret furdalásom is enyhíthetné.

Ez olyan, mintha ő halna meg a bűneimért.
Volt már ilyen.
Alig kétezer éve.
És az Arc olyan rosszul nem is járt.
Ha nem kamuzott és tényleg Isten fia, akkor kurva ügyes volt és nagyon jól csinálta. Nagyon is jól jött neki, hogy már az anyja sumákolt a szeplőtelen fogantatással, majd az, hogy ács lett, akit aztán felszögeltek a fára.
Ügyes marketing fogás.
Aztán csak annyi csoda kell, amennyitől nem lesz belőle vásári varázsló, meg nem is baj ha kevés, mert kevesebb csoda, kevesebb munka.
Ezek itt úgyis el tudnak ezen csámcsogni évezredeket.
A nagy részük el se hiszi. Van, amelyik akkor se, ha látta.

brian.gif
Aztán az ács emberünk, bocsánat Istenünk, nem csinál semmit, vár a kertben, hogy jöjjenek érte, nincs dolga, csak várja, hogy végre elintézzék.

Apja súg, hogy a vétkeikért halj meg!
Ez jó duma, ő meghal a vétkeinkért.

Utána ezek itt, a hívei és az esküdt ellenségei együttes erővel bálványt csinálnak belőle.
Aztán három nap múlva visszakukkant, de végül végre elhagyja ezt a világot.
Miért maradjon?
Alig,hogy kimondta, hogy legyen már inkább szeretet, a torkának estek és kinyírták.
Szépen felmegy inkább az Istenhez, az apjához.
Kitanulta a mesterséget, düböröghet a családi vállalkozás.
Mit keresne itt? Emberek közt?

– Én is utálom! – mondom Zomborinak, a kopasznak.

Én is húznék innen a fenébe, ha tehetném, akár a javasolt megoldással, de én már annyi napot letöltöttem, hogy nekem már nem érdemes, én a nagyját már beszoptam, azt már nem kerülhetem el, de neki még van esélye, ne gondolkodjon. Ha csak kicsit is belelátna az én élményeimbe, akkor egy másodpercig nem tétovázna. Olyan dolgok, hogy ne kívánja.
Veszélyes lettem az emberiségre nézve, mert nagyon sok embert meg tudnék kínozni vele, ha egyszer leírnám és valahogy közzétenném. Neki szinte állampolgári kötelessége megelőzni, hogy ő is ilyenné váljon, mint én, végezze be, a legfrappánsabb szökés, képzelje el a tisztek arcát majd, gyerünk, rántson csőre. Bízhat bennem, szerzek 12 embert, beszélünk róla mindenkinek, legenda lesz, mehet Istenhez nyugodtan.
Mint valami kiválasztott.
Általam szól az Úr.
Higgye el.

– Bár nem látszol kiválasztott fajtának. – fejeztem be végül.

 

Tátott szájjal állt, kővé dermedve, muszáj volt megnyugtatnom, hogy nyugi minden véresen komoly, de ez csak egy tanács, ő dönt.
Dönthet úgy is, hogy végigcsinálja, amúgy meg igen, csinálja is.

Miért akarná megúszni?
A kopasz állatja! Alig vonult be, már sumákol.
Csinálja csak végig ő is utánam.
Miért gondolja, hogy neki nem kell?

– Te, Dvorszky! – kérdezte végül. – Hiszel te Istenben?

Felé fordultam és megálltam.

– Én ne hinnék, öcsém? Itt áll előtted a bizonyíték. Engem szerinted kalapból húztak elő?

 

 

 

 

 

 

süti beállítások módosítása