1988. május 18. -

Edittel nem tartottam a katonaság után a kapcsolatot.
Egyszer találkoztunk még, teljesen véletlenül. Én nem kerestem többet, és ő sem jelentkezett. Elkezdtem élni az életem nélküle.
Aztán az iwiw-en pár éve felbukkant, egy kicsit leveleztünk, hogy mi lett vele, de a kettőnk akkori kapcsolatát nem feszegettük.
A blog indulása után, amikor egyre többet került szóba, leírtam neki, hogy van egy ilyen blog, ne lepődjön meg, ha szembejön vele valahogy, és ne haragudjon, hogyha úgy érzi, negatív képet festek róla. Aztán röviden beszélgetni kezdtünk és kibuggyant belőle egy levél.
Kiderült, hogy gyakorlatilag semmit nem tud a katonaságomról, minden, amit ebben a blogban olvas bentről az újdonság neki.
"Nahh fura, hogy írtad, hogy tulajdonképpen újra éled azt az időszakot katonáéknál, illetve nem is ez a fura, ami inkább az, hogy miközben olvasom, én is végigélem, csak az én szemszögemből tekintve, mert ugye, mikor itthon voltál, nem igazán az volt a téma, hogy ott bent mi a helyzet, hanem akkor egymással foglalkoztunk. Persze biztos meséltél pár dolgot akkor is, de inkább talán magunkra koncentráltam."

De ebben a levélben nagyjából igazolja mindazt, amit én írtam a kapcsolatunkról, azzal a különbséggel, hogy míg én azt hittem nem akar velem lefeküdni, az igazság az volt, hogy akart, csak nem úgy képzelte, hogy árokparton vagy rohanva, míg a szülei nincsenek otthon.
Ő így fogalmazott:
"Sokat hiányoztál, mindig vártam mikor kapsz eltávot, és mindig azon voltam gondolatban, hogy legyen meg az első szexuális élményünk, ami aztán sajna nem lett meg. De azt tudom, hogy vágytam rád, szerelmes voltam beléd, éjszakákat sírtam át, mert nem voltál ott."

Érdekes volt olvasni a levelét, hogy hogyan emlékszik a szökésünkre:
"Nagyon megijedtem például akkor, amikor hazaszöktél. Éjjel 11 óra körül hallottuk, hogy csengetnek. Én már aludtam, anyuék nyitották ki az ajtót és Te álltál ott. Mondtad, megszöktél a laktanyából, mert látni akartál engem. Én tök álmosan felkeltem, akkor kicsit szégyelltem magam, hogy nyúzottan, csipásan fogsz látni, de hát mit tudtam tenni, azt nem mondhattam, hogy menj el. Nagyon örültem neked, de utána fájt is, hogy most itt vagy, de menned is kell."

Vagy arra, amikor meglátogattam:
"Én nagyon szerettelek, és mennyire meglepődtem akkor is, amikor még egyszer a középsuliba is meglátogattál:) Az ügyeletes szólt, hogy keresnek lent, és amikor megláttalak majd kiugrottam a bőrömből, hogy odajöttél meglátogatni engem:)))"

Ez meg mintha hájjal kenegettek volna:
".Bár Te nem örültél annak, hogy katona ruhában kell járkálnod, de nekem meg nagyon tetszett, hogy egy csinos katona fiúval vonulok végig az utcán....:)"

Volt az a pulóver, amit egyszer visszaadott, amikor meglátogattam. Én azt a pulóvert a katonaság után  már csak autószereléshez vettem fel, most meg ezt olvastam róla:
"Volt egy szürke mintás pulóvered, asszem sötét alapon, világos mintával, az akkor nagy divat volt, talán norvég mintás vagy ahhoz hasonló, még előttem van, hogy milyen volt, és mikor bevonultál katonának, kértem tőled, hogy az hagy maradjon nálam, mert az illatod rajta van. Mikor elvittek téged, sokat sírtam, hisz épp, hogy megismertük egymást és ott volt nekem is az esélyem arra, hogy az első szexuális kapcsolatunk meglegyen. Tudom Te már nagyon akartad, de én még akkor kicsit féltem tőle. Szóval nagyon rossz volt amikor bevonultál és esténként mindig úgy aludtam el, hogy sokszor könnyek között és a pulóvered az ágyban magamhoz szorítottam, hogy úgy érezzem Te is ott vagy velem."

És végül az utolsó olyan találkozás, ami élőben történt, erre csak foltokban emlékszem, szinte alig.
"Valamikor aztán egyszer összefutottunk, ez már a katonaság után volt, a Keletiben, egy este. Én szálltam le a buszról a Keleti oldalán, Te pedig ott jöttél velem szemben. Egy kendő volt a fejeden hátulra megkötve, és hosszú, szinte bokáig érő, talán bőrkabát volt rajtad. Pár szót beszéltünk és azt hiszem, ott említetted, hogy a katonaság alatt egy nővérkével lefeküdtél. Akkor utána éreztem azt, hogy megbántam, hogy szakítottam veled, mert akkor nagyon tetszettél és utólag megbántam, hogy akkor és ott nem szóltam, hogy kezdjük újra, bár tudom, Te már akkor nem akartál volna velem együtt járni."

Szóval, éreztem sokszor, hogy nagyon szeretem, és bár érezhetően teljesen szerelmes volt, elbeszéltünk egymás mellett. Fiatalok, tapasztalatlanok voltunk, sok suta megoldással, ügyetlen kezdeményezéssel, félreértéssel. Sose lett a feleségem, még csak hosszú távú kapcsolat sem lett. Talán ha nem a katonaság előtt három héttel ismerem meg, ha kicsit jobban odafigyelek rá, ha nem köt le a sokszor értelmetlen küzdelmem, akkor másképp alakul.
De így alakult.

D. Tamás

A következő poszt hétfőn.

Sziasztok, rábukkantam Rollende Landstrasse korábban megemlített írására, aki szinte az elejétől aktív olvasója, kommentelője volt a blogomnak. Nem tudtam, hogy pontosan mikor jelenik meg, de ma megláttam.

Talán nem veszi zokon, ha beteszem ide az írását:

Az utolsó magyar vonatrablás.

1988. május 18. -

Sziasztok!

Nagyon sokan kérdeztétek, mi történt a kutyás emberrel, akinek a kutyája Buksira támadt. Ez az eset még 1988. januárjában történt, és májusig, a leszerelésemig valamilyen számomra rejtélyes okból ez a Charlie nevű kutya elpusztult. Nem derült ki hogyan, nem volt az ember senkivel jóban, csak terjengett ez a hír, és ezek után már az ember új kutyát nem szerzett.

Kutyasétáltatás közben többet nem láttam, és mivel nem tudtam pontosan hol lakik, nem kezdtem utánajárni. Talán egyszer láttam még buszról, pár hónap múlva. Ugyanolyan ellenszenvesnek tűnt mint előtte, de megtörtnek és öregnek láttam. Bőven elpárolgott belőlem az indulat addigra, és csak néztem utána, ahogy a busz elment mellette, nem szálltam le.
Soha többet nem találkoztam vele.

Sokszor felmerült kommentekben, hogy hogyan hívják a feleségem.
A feleségem neve nem Edit.
Sőt, nincs neve.
A katonaság terhe alól kiszabadulva féktelen szabadságvágy tört rám. Jött a rendszerváltás, új impulzusok, a reptéren megcsapott a nyugati életminőség, a nyugati életforma szele, és ennek az elméleti lehetősége, majd az a totálisan kaotikus, de az akkori társadalomban, és az egyes emberben legalábbis az elején felbukkanó euforikus öröm engem is magával ragadott és faltam mindent, ami ezt a határtalan szabadság érzését adta nekem.
Ebben kicsit átbillentem a másik oldalra.
A szabadság lett a minden.
Sosem nősültem meg.
Sok, tényleg nagyon sok lehetőséget kihagytam, az akár évekig tartó párkapcsolatban is mindig igyekeztem a határokat elkerülni, tágítani és a szorításból kicsúszni, és sok-sok kapcsolatot tettem tönkre.
Mindig a magam feje után mentem, soha nem volt szempont, hogy jól jövök-e ki belőle, ugyanúgy működöm gyakorlatilag most is, mint a seregben.
Fejjel a falnak.
Mindig a kalandot kerestem, és nagyon sokszor meg is kapom, még hétköznapi helyzetekben is, emiatt sokszor nagyon szórakoztató életet éltem és élek ma is.
Ami változott, hogy sok barátom van, szeretem őket és talán ők is szeretnek.
De mindez egy másik történet.
Egy másik blog-é.

:))

És mivel sokan kértetek képet, berakok akkorról.

 1985-ben, a szakközépiskola utolsó évében.

A bevonulásom előtt nem sokkal, valamikor 1986. augusztusában.

A bevonulás után talán egy héttel Sopronban, egy hosszú kiképzési nap után (fotó a katonakönyvben).

A leszerelés előtti héten, benn a laktanyában a katonai melegítőre húzott kimenő nyakkendőben készített kép, készülve az útlevélkérelemhez.
(Aztán végül a '86-os kép került bele.)

Igyekszem csütörtökre is összerántani valamit.

2014. május 23.

Lezajlott a blogtalálkozó.

Bevallom, hogy féltem tőle kicsit, mert ketten jeleztétek csak, hogy jöttök, a barátaimra számítottam inkább és közülük is kevesebbre. A megbeszélt idő előtt kicsivel csak én ültem a helyen és Ági, az a kedves barátnőm, aki a szürke eminenciás volt ebben a projektben, ő lektorálta, javította a hibákat, javaslatokat tett női és nem katonaviselt szemmel, véleményezett és stilisztikai megoldásokat javasolt.
Nélküle képtelen lettem volna egyáltalán végigvinni, vagy képtelen lettem volna így végigvinni a történetet.

Vele ültünk, mikor pontban 7-kor befutott Alex, aki szereplője a történetnek, körlettársam volt és azóta barátom. De nem sokat kellett várnunk, mert befutott Blazsejdoki.
Ő egy hete bukkant a blogra, korábban szerelt nálam, de ugyanúgy Ferihegyen szolgált, csak ő útlevélkezelőként. Aztán Noauth, ő a fiatalabb korosztályt képviselte, és a Nyomozás című sztorinál kapcsolódott be. Nekem nagyon érdekes volt az, ahogy találkozott a bloggal, merthogy egy techfórumon valaki beírta, hogy kurva szar zenét hallgat épp. Erre egy másik fórumozó betette a fent említett linket a blogról, hogy akkor olvassa helyette inkább ezt. És Noauth harmadikként belekattintott és ott ragadt. Mindez április 24.-én délben volt.
Majd megérkezett Maczi a párjával. Maczi Latvia sofőrként Basa és Robi korosztálya volt, és bejárhatott a konyhára is. Aztán Földes Gyula, szintén szereplője az utolsó napoknak, Bagamoyo néven kommentálta az eseményeket.

Mivel tényleg nem tudtam, hogy ki fog érkezni, minden újabb felbukkanó résztvevő igazi meglepetés volt nekem.

A következő meglepetés Márti volt.
Ő sosem kommentelt, de az elejétől kezdve olvassa a blogot. Hihetetlen jó érzés volt a jelenléte, mert igazolta azt az elképzelésem, hogy tán nem csak a férfiolvasóknak lehet befogadható. Sőt úgy nyilatkozott, hogy  folyamatosan olvasta, minden reggel a vonaton, miközben Ferihegy előtt haladt el. Említette, hogy mindig azon izgult, hogy a gyerekei közül az egyikük aludjon mielőbb el, a másikuk meg rágcsálja csendben a szendvicsét, hogy neki legyen módja a megfelelő időben (azaz reggel, a reptérnél) olvasni a blogot.
Megrendítő volt hallani azt is, hogy mindemellett még egy nehéz, tragikus időszakon is segítette átlendülni a blog.

Aztán befutott Zsolti és Gabi, ők a katonaéletem utáni baráti társaságom két tagja. Ezzel a társasággal nem sokkal a leszerelésem után kovácsolódtunk össze, olyannyira, hogy huszonhárom-huszonnégy éve szinte minden szerdán találkozunk.
Külön meglepetés volt, hogy ők felismerték Maczit, egy internetes fórumról, még a hazai internetkorszak hőskorából, ami megint csak beigazolta, hogy milyen kicsi a világ.

És ezek után egymás után jöttek az életem még későbbi időszakából nagyon sokan, mivel ők nem kommenteltek, és itt nem lehetnek ismerősek, csak a keresztneveiket sorolom fel.
Márk, Csabi, Verus, Dóri, Nóri, Tamás.
Velük egy közös munkahelyen kerültünk közelebb egymáshoz, az egyforma érdeklődési kör és tevékenység miatt sok kirándulás, zenés este és átbeszélgetett éjszakák vannak mögöttünk.

Majd megérkezett Árpi barátom, szintén az előbbi társaság tagja.
Az ő hathatós támogatásával kezdtem bele, ő segített beregisztrálni a blogot, kialakítani a megjelenését, létrehozni a Dvorszky határőr facebook csoportot.
Két barátjával érkezett, egyikük aznap is velünk volt, amikor a blog első posztját beélesítettük és kitettük a netre.

Már javában zajlott az este, amikor meg két barátom felbukkant, Laci és Réka, és végül egy hosszú munkanap után betoppant Rollende Landstrasse, szintén a párjával, Tündével.

Landstrasse szintén majdhogynem az elejétől olvasója és aktív kommentelője a blognak, gyakorlatilag törzsvendég.
Azért is megtisztelő az ő pozitív véleménye, mert egy motoros szaklapba ír, a közeljövőben jelenik majd meg a második könyve, ami egy kalandos amerikai motoros utazásáról fog szólni.
Mint kiderült társszerzőként a "Ritkán látható történelem" nevű blogba ír, most fog a napokban az egyik cikke megjelenni, Rózsa Sándorról fog szólni.

Szóval az a félelmem, hogy kevesen leszünk, nem igazolódott be.
És mivel huszonnégy igazán kedves, érdeklődő és nyitott ember jelent meg és vegyült el, nagyon magas rezgésszámú és impulzív beszélgetések folyama lett az este. Egy légtérben, a hely többi vendégétől izoláltan, folyamatosan és dinamikusan változó létszámú csoportokban társalgó, jókedvű massza lettünk. Úgy éreztem, hogy mindenki jól érzi magát, talán csak nekem maradt meg az a szúró érzés, hogy nem tudtam mindenkivel kellő időt eltölteni. Ha bárki úgy érzi a jelenlevők közül, hogy valóban egyenlőtlenül osztottam meg a figyelmem, attól elnézést kérek, de én egyik ámulatból estem a másikba, meghatottságtól meghatottságig bukdácsoltam.
Volt, aki idézni tudta a kedvenc mondatait a blogból, volt, aki sorolta azokat az élethelyzeteket, amelyeket hasonlóképpen élt meg ahogy én, volt, akinek saját, katonaságtól független élményeit hozta elő a blog és most beszámolt arról az érzésről, de volt, hogy a jelenlévők közül talált olyat, akivel Monoron, vagy máshol közös ismerőseik vannak. Nagyon örültem, hogy úgy láttam, mindenkinek van valamilyen kapcsolódási pontja a bloggal akár azért, mert velem volt katona, akár azért, mert ugyanott volt, akár azért, mert máshol, de volt katona, akár azért mert sose volt, akár azért mert ő se gondolta volna, hogy egyszer egy katonaságról szóló történet másfél évre magába szívja.

Szerettem elmondani, akár többször is, több hallgatóságnak azokat az élményeket, amik véletlen egybeesésekként hagytak bennem nyomot, ilyen például Alexé, akinek a szomszédja lelkesen mesélte neki, hogy másfél éve olvas egy blogot, és csak az utolsó nap, mikor kitettem az Atlasba beírt neveket, akkor derült ki, hogy az Alex név alatt a szomszédja történeteit olvasta.
Vagy Kovács Béla története, aki nem volt ugyan jelen a munkája miatt a találkozón, de az egyik legkomolyabb megdöbbenést okozta nekem a bloggal kapcsolatban. Ugyanis az egyik kutyás posztban ráismert Fjordra, az őrkutyára, akivel több mint egy évig járőrözött mielőtt én Ferihegyre kerültem. Még fényképet is küldött a kutyáról, meg néhány nagyon jó hangulatú képet a katonasága időszakából. Külön megrendítő volt nekem az a tisztelet, ahogy következetesen járőrtársnak nevezte Fjordot.

Jó volt ezeket mesélni, jó volt olyanokat hallani, hogy ez vagy az a poszt kiből, mit mit váltott ki. Csak a teljesség igénye nélkül említek egyet. Amikor megöltem a csigát, az az élmény másnak is megvolt, értelmetlenül, csak amiatt, hogy el tudja-e légpuskával találni megölt egy állatot, és ugyanaz a kétségbeesett elkeseredettség és rémület szállta meg, amit én is leírtam, és elmondta, mennyire átérzi, és mennyire sorsfordító volt neki is az ő hasonló története.

Kellett egy rögtönzött tósztot is mondanom, amihez olyan nagyon nem vagyok hozzászokva.

És végül Blazsejdoki átadott egy ajándékot.
Ünnepélyes keretek közt, kiállva a többiek elé, mint valami kedélyes hangulatú köteléken (eligazításon), átnyújtott egy pár korabeli határőr váll-lapot, rajta egy-egy csillaggal, és hivatalosan is, posztumusz előléptetett a már nem létező Határőrség utolsó sorállományú őrvezetőjévé.

Nehéz ezeket szavakba foglalni, de úgy érzem, hogy minden héten be kellene fejeznem egy másfél éves blogot, és ilyen találkozókon kellene részt vennem veletek hétről hétre.

Bassza meg! Kicseszett kurva jó érzés volt!

A végszót Alex adta meg, mikor a helység előtt cigarettázókkal zajló beszélgetés közben megjelent búcsúzni és én meg tanácsoltam neki, hogy ne menjen még, lépjen közelebb, ő a szokásához híven, a szája szélén bujkáló mosollyal, de meglehetősen pikírt hangon mondta, hogy na tessék, egy perce vagyok őrvezető, máris ugráltatom őt, a rang nélküli Határőrt.

:)

Lassan szállingóztunk el, én végül fél 4-re értem haza.

Hát így.

Köszönöm lányok, köszönöm srácok, tényleg felejthetetlenné tettétek nekem!

Sajnos sok kép nem készült, mert teljesen lekötöttek mindenkit a zajló események, de ami lett, azt közreadom.

:)

Blazsejdoki előléptet: