Centi_30.jpg458

 

 

 

Február 16. Hétfő

 

noweapon1.jpgBeszélt velem a Hortományi alhadnagy. Ő a törzsszakasz, ezen belül a szakácsok parancsnoka. Nem tetszik neki, hogy nem akarok szakács lenni, nem is ígért semmit. Be akartak osztani őrszolgálatba, csak hát fegyverem nincs még. Senki nem érti mit akarok.

Néha én sem.

De ha már behívtak katonának, akkor annak volna jobb lenni, nem egy mocskos konyhán poshadni. Arra - ha szakács maradok civilben - bőven lesz még időm. De amúgy sem akarok az maradni. A szállodai top gasztronómiához évtizedeket kellene eltöltenem egyéb, nívósnak mondott étteremben. Fiatal vagyok, konyhai segédmunka várna rám évekig.

És mindenhol gyerekként kezeltek eddig is, hiába voltam már egy éve végzett szakács, hiába vittem egy éttermet egyedül úgy, hogy még a vendégkör is elégedettebb volt, mint korábban. Hiába voltak olyan visszajelzések, hogy amióta én főzöm a pacalt, azóta megemelkedett a vendégek száma. A főszakács, attól kezdve, hogy felvettek, de különösen azután, hogy dugni kezdte a főnöknőt, még inkább gyerekként, kézilányként kezelt. Mintha a főnöknőtől igazi férfi lett volna.

Holott a főnöknőről kezdetben ugyanezt gondoltam.

Oké, kiderült, hogy nő, de, hogy dugni lehet, az a főszakács által közölt ismeretek birtokában is felettébb különösnek hatott.

A kerületünk legjobb étterme volt, de peremkerületi, vagyis vagy ilyen helyeken dolgozom és folyamatosan jelentkezgetem még ennél is minőségibb helyre, valahova a belvárosba, vagy szerzek valami csókost, hátszelet, aki beajánl egy elit étterem konyhájára. Ahogy egy osztálytársam, akinek az apja - valamilyen pártfejes -  elintézte, hogy a Hiltonba kerüljön rögtön a suli után. Mivel ez még bőven a suli vége előtt kiderült, ő megelőlegezte magának a mesterszakácsokra jellemző hatalmas potroh-szerű sörhasat, pöffeszkedve járt-kelt köztünk. Azt mondta, hogy híres lesz.

A suli után róla se hallottam többet soha.

Az van, hogy Apám nem pártfejes és nem is csinálna ilyet soha.

Vagyis marad, hogy valahogy felküzdöm magam. A gasztronómia gyönyörű. De csak hobbinak vagy szállodai konyhán. Amúgy meg büdös. Akármit csinálok, hiába fürdöm, az utcai ruhám beveszi valahogy a zsírszagot az öltözőben is, a metrón beszélgetések kezdődnek mögöttem, hogy milyen fincsi rántott hús szag van, a kezem kényszeresen mosom állandóan, egy percre sem érzem, hogy nem olajtól, zsírtól csúszik. A nagy tömegű közétkeztetéses ételkészítés, ami majd minden étteremben kötelező, mérhetetlenül távol áll a gasztronómiától, és az a gyanúm fel se készít rá. A konyhai munka ráadásul kegyetlenül pörgős, nagy felelősség és ha nem csinálja az ember hobbiként, akkor nem is szép. Minden étteremben ugyanaz az étlap, ugyanazok az ételek. Nem akarom.

De nem akarnék egy Adyliget szintű laktanyában küzdeni a szobafestőből lett szakáccsal sem, nem akarok a seregben szakács maradni.

Régen azt gondoltam, hogy a katonaság elkerülhetetlen és előre örültem is neki. Látok majd tankot, repülőt, különféle komoly harci eszközöket, netán használni is megtanulom őket, lehetnék ejtőernyős, kommandós, vagy felderítő, szóval  katona. Izgalmas, embert próbáló dolgok résztvevője. Kiderülne bírom-e és meddig bírom. A saját hősöm lehetnék. Aki tudja, mikor, mit kell tennie, nem rezel be.

Aki nem fél és tudja a dolgát, megél, túlél még háborúban is.

Anyu azért kardoskodott, hogy szakács legyek, mert enni mindig esznek az emberek, a szakácsnak mindig van munkája és mert a katonaságnál a szakács hátul van, nem küldik, harcba.

Egy anyának ez fontos. Extrém helyzetben is biztonságban tudni a fiát. Harcban talán tényleg nyugodtabb hátul lenni, de békeidőben ez olyan unalmas, hogy szavak sincsenek rá.

Még őrszolgálatba se tudok menni, nincs fegyverem.

Kurva élet.

Centi_30.jpg 496

 

 

 

Január 9.  Péntek

Az öregek attól a pillanattól kezdve utálnak, hogy kiderült, én valódi szakács vagyok.
Végigkérdeztek mindenkit, hogy mihez ért, amikor énrám került a sor, kicsit megállt a levegő. Mindenkinek más a szakmája és emiatt az idősebbek inkább a többi kopasz előtt mutatják, hogy mennyire mesterek a konyhán. Velem szemben kétféle reakció van, részint olyan önálló feladatokat kapok, amiről azt feltételezik, hogy megoldom, figyeljem a levest, szóljak, ha megsült a tepsiben valami - a tegnapi után a többiekre sokáig nem bíznak ilyesmit -, részint pedig valami olyasmit csináltatnak velem, amit mindenki utál, a legszarabb melókat, lényeg, hogy ne legyek nagyon ételkészítés közelében, tőlük viszont a lehető legtávolabb. Ez alapvetően érthető is, mert nem számítva a konyha legöregebb katonáját, a jövő hónapban leszerelő főszakácsot, én vagyok az egyetlen, akinek valóban ez a szakképesítése, így már a létezésemmel is irritálom őket. A főszakácsot egyszer láttam, át se öltözött szakácsruhába, gyakorlóban ment keresztül a konyhán, ami szigorúan tilos. Még a kaját is felviteti magának a körletbe, az egyik legnagyobb hatalmú úr a laktanyában, csak füttyentenie kell, mindenki ugrik. Külön tányérjai, pohara, bögréje, evőeszköze van, halandónak rájuk pillantania is alig szabad.
Az orra arról árulkodott, iszik rendesen.

Ilyen volt a séfé az egyik étteremben is, ahova tanulóként kihelyeztek néhány  hétre, szakmai gyakorlatra. Ez azt jelentette, hogy még a takarítónő is folyamatosan utasításokat adott, mindenki igyekezett a saját feladatait ránk tolni. Hamar kiismertük a ki nem mondott alá-fölé rendeltségi viszonyokat és válogatni tudtunk a feladatok közt.
Engem Tormával és Szaszával helyeztek ebbe az étterembe többször is, rohadt egy vásott kölykök voltunk így együtt.
Ha Rózsika a zsarnokoskodó konyhalány azt mondta, hogy takarítsuk ki az alagsori zöldség-előkészítőt, meg a tésztakonyhát, ahol a sütemények készültek, akkor minden további nélkül ellentmondhattunk Tóninak a második szakácsnak, aki azt akarta, hogy vágjuk össze a krumplit az ebédhez.
Minden dolgozónak volt egy mumusa, amennyiben arra hivatkoztunk, hogy tőle más munkát kaptunk, - ha igaz volt, ha nem -, akkor nem kellett az újabb feladatot elvégezni.
Amikor Rózsika kiosztotta a feladatot, bár a zöldség-előkészítőben kellett volna kezdeni, mi a tésztakonyhába mentünk és az első dolgunk volt a sütemények levágott és a puncsszelethez félretett széleit megenni. A lakatra zárt édességes hűtő ajtaját addig feszegettük, amíg valamelyikünk karja be nem fért és el nem értük a somlóis tepsit. Az ujjainkkal szaggattunk ki belőle darabokat, azóta se ízlett úgy a somlói, mint akkor, kézből. A sütőpapírral letakart fánkokból elcsentünk egyet-kettőt, majd szépen széttologattuk a sorokat, hogy ne legyen feltűnő. Kenőkéssel levágtuk, aztán megettük a pihenni félretett nyers omlós tésztának a széleit, majd sodrófával vékonyabbra, de az eredeti méretére nyújtottuk. Ettünk a valódi baracklekvárból, meg a darált dióból, a grillázsból, a csokimártásból és úgy általában mindenből, ami kezünk ügyébe került.
Ha bárki benyitott, vadul takarítottunk Rózsika parancsára, ettől elkotródott mindenki. Aztán átmentünk a zöldség-előkészítőbe, tessék lássék kitakarítottunk, majd behúzódtunk a raktárba és elnyúltunk a krumplis zsákokon. Ott ritkán kerestek, de ha igen, akkor mire beért a raktárba bárki, már a zsákokat pakolásztuk tisztességgel. Rózsikától mindenki félt. Rózsika, mivel ő volt a közvetlen főnöke, csak Vastagkarcsitól a főszakácstól félt. Vastag a szemüveglencséje volt. Viszont tőle senki más nem félt. Még mi se. Letegeztük, sőt lehülyéztük, és ez 15 évesen az egyik legbizsergetőbb érzés volt.
Vastagkarcsinak az egyetlen híve a keszeg alkoholista, Ottó volt, a fekete mosogató, aki meg finomabb falatok reményében barátkozott Karcsival. Ottó fejét naponta egyszer megmostuk felmosóronggyal. A harmadik naptól ez nehezebb feladat volt, merőkanállal felszerelkezve járt, de be lehetett cserkészni egy-egy sarokban, és hirtelen rátörni. Esetleg egyikőnk a mocskos zsírtól, víztől csöpögő cirokseprűvel bekergette egy olyan helyiségbe, ahol a többi várt a ronggyal. Hogy ez tulajdonképpen hogyan és miért vált hagyománnyá nem tudtuk már akkor se.
Vastagkarcsi se szerette Ottót, csak a közös szenvedély, hozta össze őket, aminek amúgy titkon a dolgozók nagy része hódolt, vagyis az ivás.
Mindenki utált amúgy mindenkit, ha lehetett keresztbe tettek egymásnak, ez viszont remek helyzet volt nekünk, egyik se tudta, milyen feladatot adott a másik, azt hazudtunk, amit akartunk.

Egy dolgot tett meg egy emberként az összes dolgozó. Vastagkarcsit együtt mentették ki a vécéről. Ez majdnem napi rutin volt. Vastagkarcsi, amikor már egészen berúgott, olyan 1 óra körül, a Népszabadságot a hóna alá csapva vonult be a budira. Az ajtóra belül, a kagylóval szemben egy hatalmas porcelán vécépapírtartó volt felszerelve. Díszes, cirádás, pompás, talán valami uradalmi kastély többkilós példánya lehetett. Vastagkarcsi, amikor végzett az olvasással, meg egyebekkel, egy határozott mozdulattal akarta magára rántani a nadrágot, ezért lendületesen emelkedett fel az ülőkéről. Ilyenkor útját állta a papírtartó rettenet tömege. Vastagkarcsi homloka hatalmasat dörrent a porcelánon és ájultan zuhant be a vécékagyló mellé. Ez még az étteremrészen is jól hallatszott, nyugtatni kellett az ebédelő vendégeket, hogy semmi baj, a klopfolónak van ilyen hangja.

Ekkor mozdult mindenki a budihoz és egy ember a kilincsnél fogva a zsanérok felé hátra feszítette az ajtót, míg ketten a budi belseje felé nyomták. Az ajtókeret nyikorgott, a zár alatti és feletti részeken recsegve elfordult, ahogy a zár nyelve feszítette, de aztán hirtelen engedett és szabaddá vált az út.
Abban is viszonylag nagy volt az egyetértés, hogy valahogy be kéne Vastagkarcsit idomítani, hogy mielőtt felállni próbál és elájul, még azelőtt húzza le a vécét.
Mindez egy körúti, kiemelt konyhán.

Vastagkarcsinak volt ilyen szederjes orra, mint itt a főszakácsnak. Őt még kétszer láttam a konyhán. Egyik alkalommal sem volt józan.

A kiképzés amúgy arról szólna, hogy a szakácsszakma alapjait elsajátítsuk, de arra nem sok időt hagynak. Az idős szakácsok az összes apró vagy nagyobb feladatot, amihez nem fűlik a foguk, ránk tolják. Örülnek a hirtelen jött munkaerőnek, megállás nélkül dolgoztatnak.
Komolyan meg vagyok ijedve. Ez lesz a kiképzés? Ezek után lesznek szakácsok a társaim?

Őrületes mennyiségű hó hullott. Tegnap késő délutántól egész ma estig. Rengeteg katona lapátolta el az utakról, emiatt a laktanya épületei között 2-3 méter magas hófalak emelkedtek. Keskeny folyosókat vájnak bele, azokon jártunk szolgálatba. Az első emeleti ablakokból ki lehet lépni a hó tetejére, aztán seggen lecsúszni. Senki nem használja a lépcsőket.