Centi_30.jpg110

 






1988. január 30. szombat


harang.jpgSípos ma végre elment az orvoshoz a fülével, hogy nem múlik a csöngés.

Napok óta rázogatja a fejét, egyre nagyobbakat ránt rajta, mintha vizet akarna kirázni belőle, de a csengés légnemű, nem fröccsen ki.

Hogy miért nem ezzel kezdte, miért nem egyből a dokihoz ment, nem tudni, holott mindenki ezt mondta neki.

Az orvos éktelenül kiabált vele, lebaszta, hogy ilyen hülye nem lehet, miért nem jött előbb, nagyon nagy baj lehet belőle, mert lehet, hogy most már nincs mit csinálni, így maradhat örök életére. Azonnal katonai mentőt kért Adyligetről és beküldte a Honvéd Kórházba.

Ott megállapították az orvosok, hogy ha másnap netán eljön, akkor javíthattak volna rajta, de most már ez menthetetlen, így marad örökre. Valami megsérült a hallójáratában vagy a dobhártyán, de már bevarrasodott vagy mi, mindenesetre nem lehet rajta módosítani.

Meg kell tanulnia együtt élni ezzel.

Próbáljon meg úgy tenni mintha nem csöngene, ne figyeljen rá.

Próbálja meg nem rázogatni a fejét, ne grimaszoljon, ne ráncolja a homlokát, ne billegtesse a fejét.

Ugyanis ezek se segítenek.

Örökre így marad.

Szokja meg.

 

Centi_30.jpg384

 

 

 

Május 1.  Péntek


Délelőttre osztottak be, végigcsináltam rendben, délután viszont hatalmasat napoztam. Annyira szép idő volt, nem hagyhattam ki.
Az az előnye a konyhának, hogy gyakorlatilag bármikor kimehetek a laktanyaépületből, felbecsülhetetlen.
Egyszerűen nem értem, mi ütött belém tegnap éjjel. Mitől szartam be ennyire?
Mert ugyan Adyligeten csak csoportosan lehetett az udvaron, az épületek közt mozogni, itt azért jóval szabadabban mozogtunk, sokszor a csüti nem is figyelte ki megy ki, ki jön be, de azért alapvetően, mindig kellett valami indok, ha megállít, hogy hova-hova ilyen sietősen emberek. De nekem már ilyesmivel se kell készülnöm. Legalábbis napközben. Evidens, hogy a konyhára megyek.

Ugyanis a konyha bejáratát kintről lehet megközelíteni és takarodóig csak beintek a csütinek, hogy én vagyok, már mehetek is. Így viszont, hogy ma nem szakácsruhában, hanem gyakorlóban mentem a grundra, hátra, sokkal kevésbé kellett félnem a lebukástól. Kevésbé feltűnő, mintha fehérben lennék, és amint lefekszem, szinte észrevehetetlen vagyok. Több órát heréztem kinn, el is aludtam egy kicsit.
Arra ébredni, hogy mérhetetlen csend van, csak távoli madárdal szűrődik be, gyönyörű kék az ég és, hogy mindezt zöld keretben, az arcomba hajló fűszálak közt látom, elmondhatatlanul jó érzés. Így maradnék örökre, ha biztosítva lenne, hogy minden egyéb is így marad, sose bukik le a nap és szellő se rezdül.

május.jpg

De aztán felültem, megláttam a laktanya épületét. Erős émelygés vett erőt rajtam, és aztán visszafeküdtem fél órára, hogy megbarátkozzam a gondolattal, hogy nemsokára önszántamból bemegyek oda. Amúgy ez a harmadik ünnep, amit egymás után benn töltök. Ez se szokás, három egymást követő ünnep valamelyikén normál esetben egyszer legalább ki szokták engedni még a nagyon renitens alakot is, azért annyira nem akarnak senkit labilissá tenni. Vagy tudják, hogy ezt velem tényleg nehéz lenne, vagy egyszerűen szarnak rám.

Nemtom.