Centi_30.jpg236

 

 

 

 

Szeptember 26 Szombat

Persze lehúztak délig, lehet, hogy ha ezt látom tegnap, amikor Knízner a kiselőadást tartotta, akkor tényleg ki sem jövök szabadnapra, de persze így utólag könnyű bármit mondani.

Éjszaka Ferihegy 1-re mentem, Szilasi volt a kutató ügyeletes helyettes. Kübli mellett adott kutató ügyeletesi tanulószolgálatot, és így ő állította össze a váltást.
Általában nem szokott látszani az arcán semmi, most se, de éreztem, hogy nem sokat fogok ma pihenni. És tényleg, a rohadék kitett este 10-kor az öreg betonra és ott hagyott.

Egyetlenegyszer sem hívott be pihenni!

Az első néhány órában tombolni tudtam volna, aztán ahogy lehűlt a levegő összetöpörödtem és csak vártam a végét. Kezdem érezni, hogy ez nem lesz gyerekjáték, ha jön a tél ez nagyon durva lesz. Az előző telet én kiképzésen, konyhán töltöttem, de abba még bele sem gondoltam, mi lesz majd itt a betonon télen. Most jön az előszele, amikor már lassanként kifejezetten hideg kezd lenni éjszakánként.
Egész addig nem voltam már dühös, amíg 6 órakor, a szolgálat végén sem érkezett meg a váltás. Néztem a Kutügy felé, de semmi mozgást nem láttam és ekkor nyílalt belém a felismerés, hogy ma átállunk a téli időszámításra.

Akkor értettem meg, hogy a rohadt óra-visszaállítás miatt én ma a 8 órás szolgálat alatt kereken 9 órát szopok itt a reptéren.
Még egy kibaszott kurva óra!
Lekaptam a vállamról a géppisztolyt, megfogtam a csövénél, pörögni kezdtem vele, de végül nem lett merszem eldobni, csak amikor megálltam, ordítottam egy hatalmasat, ami a torkomon kifért.
Olyat, hogy rezonált a tüdőm, a torkom, a szám széle és mélyen bele is hajoltam, majd összegörnyedve préseltem ki minden levegőt magamból.
Fájdalmas volt, dühös, elkeseredett, tehetetlen.
És mindez kilométerekre hallatszott.

farkasordító.jpg

Láttam Tokost, ahogy nyújtogatja a nyakát egy gép futóműve mögül, de nem nagyon akart előjönni, én se biztos, hogy sokat okvetetlenkednék, ha egy társamon az őrület jeleit látom elhatalmasodni, és tudom, hogy fegyver van a kezében.

Centi_30.jpg329

 

 

 

Június 25. Csütörtök

Hosszút ugrok, éjszakából csak majd éjszakába megyek szoliba, 16 óra pihenés!

Guttyán kitalálta, hogy a kapu melletti fákat körbeölelő betonszegélyt átmozgattatja, és hosszú téglalap alakú kiskertet csinál belőle.

Napközben a hátsó udvarból kellett földet áthoznunk és beleszitálni. Ki kellett válogatni a betonmorzsalékot, az anyacsavarokat, a pengéket, meg úgy egyáltalán mindent, ami a szétszórt sittben felbukkant.

Nem is föld volt az, hanem pergő homok, de Guttyánt ez nem zavarta, ide ő kiskertet tervezett, apróságokkal nem foglalkozott. Föld kell a növénynek? Föld. Hátul a sittes, szemetes talaj az föld tulajdonképpen? Tulajdonképpen az. Akkor jó lesz.
És mi az értékes pihenőidőt, nekem az alvásra szánt időt elhasználva lapátoltuk a talicskába, és szitáltuk nagy fémszitákban a Guttyánkertbe. Aztán jött a kötelék, a takarítások, és végül is a 16 óra pihenőidőből három órát tudtam aludni.

Ferihegy 1-re vittek újból, de most kutya nélkül, kampózni.



Nem tudom, hogy a kialvatlanság vagy az egyedüllét volt az oka, de ma nem tudtam az agyamnak parancsolni. A kialvatlanság talán nem okoz ilyet, mert az állandó résztvevője az életnek.
Azt ismerem.

Akkor meg lehet, hogy a kutya hiánya okozta. Amikor valamelyik őrkutya velem van, akkor nem vagyok egyedül. Ha baktat mellettem, beszélhetek hozzá, ha figyel valamit, én is abba az irányba fordulok, ha csak ácsorgunk, akkor is hosszan figyelem a szemét, pofáját, a füleit, amivel jelez, és látom, hogy gondolkodik. Ilyenkor a kérdés, hogy vajon mi jár a fejében, el is tünteti, vagy tompítja azt, ami az enyémben mozgott. De ma újra rám támadt az az erős szerelem, ami tegnap bekísért a laktanyába.

És borzasztó rosszul esett.

Jól gondoltam én, hogy ebbe bele lehet dögleni.

Olyan ez, mint valami észvesztő honvágy, ami bénulttá, cselekvőképtelenné teszi az embert. Ami szétrág belül, megeszi a lelket, megeszi a tudatom, megeszi az érzéseim, és megeszi magát. Belepiszkít a szívembe és a lényegem messze szalad a szagától, az összeszart dobogástól, és hátat fordít mindennek, a józan észnek, és az őrület térfelére menekül.
Katonaként, jövő májusig, csak így lehetne.
Csak ez lenne a megoldás.
Meg kellene őrülni.
Ez nem eshetőség, hanem szükséges.

Tudom, mert ma közel álltam hozzá.

téboly1.jpg

Itt éreztem meg kinn a betonon, hogy milyen gyorsan ölő méreg lenne, ha maradt volna a tegnap délutáni bódító, szerelmes érzésem. Mert ma egész éjjel, végig Editen járt az eszem, és először csak úgy akartam, ahogy tegnap éjjel, hogy kiteszem a vitrinbe, tudom, hogy az enyém, és persze nem nyúlok hozzá, csak messzebbről figyelem. De ő nem hagyta magát, közel lépett és a sejtjeim legapróbb zugába is bekuckózott. Én vettem a levegőt, de ő szívta el, én gondolkodtam, de ő irányított.
Forogtam kétségbeesetten az elhagyott Swissair gép mellett, a bájos, füldugó alakú Boeing mellett és nagyon messze, nagyon elhagyatva láttam magam mindentől. Borús idő volt, kicsit szeles, nem látszottak a csillagok. Nem volt még az a negédes mentség sem, hogyha Edit felnéz az égre ott, ahol van, ugyanazt az eget, ugyanazokat a csillagokat látja, mint én, és hogy ez egy kicsit összekapcsol minket.

Nem.

Semmi nem kapcsolt össze minket.

Csak ez a torokszorító emlékezés.


Itt állok.

Istentelen messze attól, hogy a karjaimba vegyem. Istentelen messze fizikailag, istentelen messze időben, istentelen messze társadalmi funkciót tekintve. Istentelen messze mindenhogy. És ez az érzés többször is a földre nyomott, úgy megfájdult mindenem a mellkasomban, hogy le kellett térdelnem. Hogy a messze álló társaknak ne legyek furcsa, úgy tettem, mintha találtam volna valami szart a betonon, amit most vizsgálgatok, de a vizsgálat eredménye mindig csak az lett, hogy nem, ezt így nem fogom bírni.

Örültem, mikor hajnalban felbukkant egy reflektor, és egy aggregátort szállító teherautó a Swissair gép felé vette az irányt. Ha most rácsatolják a töltőre, akkor nemsokára indul és akkor megjelenik a többi szolgáltató, a kerozinos, a csomagosok, a takarítók, a légi utaskísérők, a pilóták, az utasok, a földi irányítók és a rámpások, akik kitolják a parkolópályáról a felszállópálya felé. Vagyis ez a vizuális élmény kitörli majd Editet.

De micsoda kurva világ az, ahol akkor érzem jól magam, mikor végre elfelejtem a barátnőm?