Centi_30.jpg72

 

 

 

 

 

1988. március 8. kedd


Ma megint átjött Ketya.
A tegnapi nap hatása alatt szédelgett még ő is. Biztosak voltunk benne, hogy sorsdöntő nap volt, tegnap más irányt vett az életünk, olyan szubkultúra tett ránk benyomást, ami ezáltal magához is húzott.

Tegnap kiderült például, hogy nem kell egy koncerten komoly fénytechnika, nem kell, hogy csillogjon-villogjon a színpad, nem kellenek táncosok, táncosnők, nem kell füstgép, elég a jó zene, a tartalmas szöveg, a jó közönség.
Soha nem hagyom ezentúl, hogy a csillogás megtévesszen, a ragyogás elkápráztasson, igyekszem mindig a lényegre koncentrálni, a tartalomra.
Mindenben.
Nem leszek pompával megvehető.
Egy koncerten a fény és a füst eltakar vagy kiemel, tehát irányít. Fokozhatja a hangulatot, hozzátehet, ahogy tesz is, de mindig el is rejt valamit és manipulál.
A szart nem fogom megenni, csak mert bonbonos dobozba teszik.
Ha valami jó, nem árt neki a csomagolás, de mindig jónak kell lenni a beltartalomnak, önmagában értéknek.
Értéket akarok ezentúl gyűjteni.
Ezt beszéltük meg Ketyával.
Azt kell keresnünk, amit nem tálcán kínálnak, ami nem evidens, amit ne adj Isten, a hatalom üldöz.

– De jó baszki, hogy tegnap nem egy öregasszony ágyában kötöttünk ki!

– Ú bakker, ne is mond, elhányom magam.

– Szerintem nem is igaz. Az egész kitaláció.

– Lehet. Nemtom, hitelesnek tűnt amikor mesélték.

– De aki mesélte, csinálta már?

– Nem hiszem, ő is csak hallotta.

– Olyantól, aki csinálta?

– Nem, szerintem olyantól, aki csak hallott róla.

– Hát bakker, képzeld, mondjuk beülünk abban a gúnyában, egyrészt kiröhögtetjük magunkat, másrészt a Gerbeaudban biztos tudják, hogy kering ilyen legenda, de ha nem csinálja senki, ők tudják a legjobban. Viszont azt is, hogy mi felültünk a szóbeszédnek.

– De ciki!

– Kurva ciki lett volna. Ja és még a fogyasztásunkat is magunk fizettük volna.

– Ne is mond, borzalmasan hangzik.

– Mekkora mákunk van!

– Szerintem van Isten.

– Hát azért ne szaladjunk ennyire messze. Furcsállnám, ha Hanszi alakjában jelenne meg.

– Mégiscsak ő említette az Almássy teret! De micsoda téves sztereotípia élhet benne az Almássy térről, ha azt hitte, olyan alakok járkálnak oda, amilyenek mi voltunk tegnap.
keresztelő.jpg– Én megváltoztam.

– Én is basszus. Egy életre.

– De nagyon közel voltunk ahhoz, hogy öregasszonybaszók legyünk.

– Jézus, nagyon közel.

– Ha igaz egyáltalán. Meg kéne tudni.

– Meg. Nem megyünk ma el?

– Hová? Oda?

– Csak kideríteni. Rendes ruhában. Este.

– Nemtom.

– Nem érdekel?

– De, érdekel. Menjünk.

– Menjünk.

Keringtünk a Gerbeaud előtt, lestünk befelé, nézegettük mennyi öreg nő és mennyi fiatal srác van benn, de valahogy nem látszott, nem alakult ki a legenda, jól szituált emberek kávéztak, teáztak és kimért mozdulatokkal süteményeket ettek.

– Ne menjünk be.

– Szerintem se.

– Akkor? Mi legyen?

– Nemtom. Esetleg várjuk meg míg bezár és egy pincért kérdezzünk meg.

– Oké, de láttad, hogy miden pincér fiatal és csinos pincérnő?

– Hát pont azért. Nekem az a szőke tetszik, aki most jön ki a pult mögül.

– Hát igen, az jó kis csaj.

– Várjuk meg. Negyedóra és zárnak.

– Oké, várjuk.

Már eléggé vacogtunk mire benn mindent elpakoltak, lestandoltak, átöltöztek. Nagyon reméltük, hogy a lány egyedül lép ki a személyzeti bejárón.
Nagyon nagy szerencsénk volt, mert tényleg, és Ketya azonnal megszólította. A lány készségesnek mutatkozott, elmondtuk, hogy csak egy kérdést szeretnénk tisztázni, és miután nevetett, hogy csak bátran, akkor bennem pont  ez hiányzott.
A bátorság.
Egy hatásszünetnek látszó bénult csendet követően Ketya megszólalt. Nem kertelt, nyíltan elmondta, mi érdekel minket. Én azt hiszem, belehaltam volna, ha nekem kell egy ilyen szép, fiatal lánnyal arról beszélgetni, hogyan szokás öregasszonyt felszedni.
Ha csak simán beszélgetnem kellett volna, azt se tudtam volna megtenni, annyira tetszett.
De tényleg nagyon kedves volt, elmondta, hogy ő erről nem tud, nincsenek ilyen megbeszélt jelek, nem látta még a nyomát sem ilyesminek, szerinte ez puszta kitaláció.
Aztán Ketya váltott, hogy jó, érti, de akkor azt mondja meg, fiatal lánnyal hogyan lehet itt megismerkedni, mondjuk pincérnővel? Mondjuk holnap délután nem akarja-e ezt valami hangulatos helyen elmagyarázni?
A lány felkacagott, hogy ügyes, már kezdte azt hinni, hogy komolyan az öreg nőkre utazunk, neki barátja van, de úgy érzi felkészültek vagyunk, legalábbis ez vagány belépő volt, de azért figyelmeztetett, hogy lehet, hogy nem sok lánnyal lehet azért erről beszélgetni.
Elbúcsúzott és elsietett.

Hát én nem vagyok felkészült. Egy kurva szót sem tudtam kinyögni, csak bámultam a lányt egész végig, és csodáltam Ketyát, amilyen lezserül végigcsinálta ezt.

– Na, csak városi legenda. Még jó, hogy nem jöttünk el tegnap. Leégett volna a bőr a pofámról. Maradjunk az ilyen csinos lányoknál. – mutatott Ketya a lány után. – Ő jó volt, nem?

– Nagyon. – nyögtem ki, miközben a lány távolodó alakját néztem.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg73

 

 

 

 

 

1988. március 7. hétfő


Ma Ketya már délelőtt átjött. Bevonultunk a szobámba és az esélyeinket latolgattuk.

Ketya előadta az értesüléseit.
A fiatal testre vágyó idős nők beülnek a Gerbeaudba. Van aki egyedül, de van, hogy többen barátnők. Nem mindenki ezért jár oda, azért a Gerbeaud mégiscsak egy külföldiek által is látogatott, nívós cukrászda a város szívében.
De azért pontosan tudni lehet, hogy sokan csak emiatt jönnek. Beülnek a fiatal fiúk is és várnak a jelre. Az nem teljesen tisztázott, hogy tulajdonképpen mi is, de valami olyasmi, hogy az a srác, aki felkínálja a testét, vagy az  öregasszony, aki kefélni akar miután megitta a kávéját vagy a teáját, a csészealjjal lefedi a csészét. Vagy fejjel lefelé teszi le a csészét.
Ez a jel.

öregasszony10.jpgIlyenkor a pincér nem viszi el az asztalról, az ott áll, jelezve, hogy a nő szexet akar, a férfi szexet kínál. A résztvevők habitusától függ a folytatás. Az öregasszonyok és a fiúk is keresik a szemkontaktust. A nők a fiúkat mustrálják, a fiúk a letakart csésze előtt ülő nők közül igyekeznek annak a pillantását elkapni, akivel feltételezhető, hogy teljesíteni tud.

De a nő választ.

Ha két szempár összeakad hosszan az az üzletre való felhívás. Ha a nő alig észrevehetően bólintott, akkor az üzlet megköttetett.
De lehet, hogy eleve úgy kezdődik, hogy a nő kávét küld a kiválasztott fiúnak, az megissza és az említett módon lehelyezi a csészét.

Ritkán, de előfordul, hogy ilyenkor a fiú átül az asztalához.

– Szabad? – kérdezi, a nő int, hogy igen, és ha a fiú rátermett, szellemességgel növelheti a saját értékét. De alapvetően a diszkréció az alapja az egész ügymenetnek, inkább úgy ütik nyélbe az üzletet, hogy majdnem egyszerre készülődni kezdenek, a nő általában kifizeti a fiú fogyasztását, tekintetével, vagy halkan, szóban jelezve a pincérnek, ki a kiválasztott portéka. Aztán kinn, esetleg a taxiban pár szóban megbeszélik az anyagiakat és elmennek a nő lakására, esetleg szállodába. Utána már csak az általa kívánt módon meg kell dugni, esetleges  extrém kívánságok esetén menet közben is lehet felfelé srófolni az árat. Ha mindkét fél előnyösen száll ki az üzletből lehet hosszabb távú kereskedés, és az igazán szerencsés fickó magas jövedelemmel rendelkező kitartottá válhat. Az ebben a műfajban az a csúcsvad. Mindenki azzá szeretne válni.

– Nagyjából ennyi. – fejezi be Ketya. Túl sok lelkesedés benne sincs, mint valami fizikatételt, úgy mondja mindezt.

– Hát nem tudom, nem gáz ez? – kérdem.

– Hát de, az. De jobb, mint a konyha.

– Jó, igaz, annál jobb.

– Fel kellene öltözni ám rendesen, a kellemes, finom stílusú srácok kelendőbbek. Én tegnap kiválogattam, ami kellhet, nadrágot, fehér inget, meg Apám hosszú ballonkabátját. Csak haza kellene mennem átöltözni. – válaszolt Ketya elgondolkodva.

– Azt hiszem én is össze tudok szedni elegáns cuccokat. – mondtam és közben némi undorral a szövetnadrágra pillantottam.

– Tudod mi kéne még?

– Nem, mi kéne?

– Fülbevaló.

– Fülbevaló? – hökkentem meg.

– Igen, szerintem az nagyon figyelem felkeltő.

– Hát az biztos.

– Nincs Anyádnak valami olyan, amit felvehetünk?

– Hát biztos van, de neki ki van fúrva a füle, nekünk meg nincs.

– Nem baj. Kérdezd meg, milyenek vannak neki.

– Jó, de előbb szedjük össze a ruhatárat.

– Oké.

– Mikor menjünk?

– Hát a legjobb lenne ma, amíg el nem gyávulunk.

– Hú ez kicsit hirtelen.

– Jobb így, essünk túl rajta. Hazamegyek átöltözni.

Így Ketya hazament, és amíg vissza nem érkezett én összeszedtem ami kell. Közben elkezdett fájni megint a torkom, mint valami baljós előjel, de nem foglalkoztam vele. Anyut kérdezgettem, nem látta-e ezt, nem látta-e azt, és mivel olyasmit kerestem, amit ő vásárolgatott nekem a lengyel piacról, mindig tudta mi, hol van. Nagyon lelkes lett, hogy végre úgy néz ki tisztességes ember kezdek lenni, aki ad az öltözködésre. Anyuval régen nagyon sokat küzdöttünk. Ő mindig  vásárolt nekem valami általa jónak tartott és amúgy divatos holmit, rólam viszont nem lehetett leimádkozni a szakadt, koszos farmert.
Amiket most előszedegettem, sose hordtam. Minden darabját régóta utáltam. Anyu előkotort valami szintén általa vett lapos talpú, kissé hegyes orrú finom bőrcipőt, a hideg kirázott mindig, ha megláttam, de be kellett látnom, hogy a szövetnadrághoz pont jó.
Apu ingei közül kiválasztottunk egy olyan fehér darabot, ami pont jó rám és ami anyagában is a minőséget sugározta és felvéve meg kellett állapítom nem rossz ez így, tényleg olyan elegáns szerű lettem, és bár sosem akartam ez lenni, most kedvtelve forogtam a tükör előtt.

Anyu elemében volt, hozta az újabbnál újabb ötleteit, vegyem fel Apám zakóját, próbáljam fel ezt a pulóvert, stb. Tényleg azt láttam rajta, hogy őszintén örül a változásnak.
Aztán hozta a saját ruhatára darabjait, persze mind női, de a színe, a hossza miatt vegyem fel ezt azt. Csak hogy lássam, hogy mik állnak jól, hogy később ilyeneket vegyek.
És kezdtem tetszeni magamnak.
Pontosan tudtam, hogy mind női cuccok, sose mennék ki bennük az utcára, de benyomásokat szerezni nagyon jó volt ez.
Az egyik blézerében, mintha frakkban lettem volna, másban meg torreádornak látszottam. Végül előrukkolt azzal, amit nemrég vett nekem, még sosem láttam, de ő úgy érezte ez fogja feltenni az i-re a pontot.
Egy tűzpiros, mélyen, két gombbal, összegombolható kardigánt hozott elém.
Mostanra elég befogadó lettem, de ettől azért még így is visszarettentem.
Láttam Anyun, hogy rosszul esik neki, hogy azt, amiben végre extravagáns sármőrnek képzelt el, attól én idegenkedem. Ezért magamra öltöttem és bár iszonyú furán éreztem magam benne, el kellett ismernem, hogy a fekete szövetnadrággal és fekete cipővel egész érdekes hatása lett, kicsit amolyan ideológiailag elkötelezett, árja ficsúrnak látszottam ezekben a harmadik birodalmi színekben.
Közben visszaérkezett Ketya, hamar megjárta, közel laknak, de a cókmókot a hóna alatt hozta.

– Nem merted mi? – böktem a csomag felé vigyorogva.

Kelletlenül mosolygott, meg aztán rámutatott a piros kardigánra, így bekussoltam.
Aztán bekísértem a szobámba öltözködni. Szinte teljesen olyan stílusú nadrágot hozott, mint az enyém, a cipője is hasonlított és a fehér ingben méltó párom lett.

– Kéne valami nekem is felülre, mert otthon nem nagyon találtam semmit – nézett kissé viszolyogva a kardigánomra.
– Kérek valamit Anyutól!

Neki volt is ötlete, Ketyának egy olyan pulóvert adott, ami rám nagy egy kicsit, és amiről Apu meg kerek perec kijelentette, hogy neki nem kell.
Szürkéskék színe jól kihangsúlyozta az eltúlzott nyakrészt, ami nem sima gallérként funkcionált, hanem hátul magasra felágaskodott, elől pedig szinte fodrosnak ható, hullámosan előre hajló szarvai voltak. Amúgy egy félhosszú hajú francia vagányon, egy szorosan a nyakra kötött keskeny kendővel, a harmincas években határozottan jól mutatott volna, de Ketya most szerelt, rövid hajjal elég disszonáns képet mutatott.

Miközben jól kiröhögtük magunkat, amihez Anyu is őszinte kacagással csatlakozott, megállapítottuk, hogy tényleg kísérteties változáson mentünk keresztül.
Aztán Ketya megbökött, a fülemre mutatva.
– Tényleg! Anyu, nincs valami fülbevalód?

Anyu hihetetlen boldog lett ettől, nem hord manapság senki férfi létére fülbevalót, de a külföldi videóklipekben már látni az igazán extravagáns énekeseken. Itthon hordani eszeveszett merészség és pimaszság.

És ez tetszett Anyunak.
Örült, hogy nem bakancsos punk szereléshez próbálgatok az orromtól a fülemig valami ajtóról leszedett biztonsági láncot, hanem a jól öltözöttségünk hangsúlyozandó, valódi ékszert. Klipszeket tett elénk, próbálgattuk, az ékszeres dobozkája fölé hárman hajolva turkáltunk önfeledten.

Közben megérkezett a két öcsém a suliból és mindketten úgy viselkedtek, mintha két iskolaigazgató lenne nálunk a szülőkkel beszélni a problémás magaviseletükről.
Csak Gabi, a kisebbik öcsém jegyezte meg gyermeki ártatlanságba burkolt csipkelődéssel, hogy minek öltözünk nőnek?
– Bemegyünk a városba. – felelte Ketya, bár ez nem magyarázat, de mindenki elfogadta, Anyu még büszkén végignézett rajtunk, és aztán átszaladt a szomszédba, a barátnőjéhez, a szokásos kávéra és gondolom elújságolni, hogy mégis rendes ember leszek.
Mi a klipszes fülbevalókat teszteltük, de nagyon bumfordinak éreztük mindketten, meg könnyen elhagyhatónak, így néztük tovább a többit, de mindegyikhez, amit jónak ítéltünk, ki kellett volna fúrni a fülünket.
Ketya elszaladt a kabátjához és a zsebébe nyúlt.

– Készültem – mondta, és elém tett két injekciós tűt. – A KK-ból szereztem még régebben.

A fürdőszobai tükör előtt tanakodtunk, nem fog rohadtul fájni? Nekem az elmúlt időszakban elé sokszor volt alkalmam a fájdalommal találkozni, de nem tudtam megkedvelni. Nézegettem a csomagolt tűt, vékony volt és hosszú.
Egy gyors mozdulat.
Úgy kéne.

– Hát nem tudom, én úgy nem biztos, hogy meg merem. – jeleztem bizonytalanul.

– Lassan jobb lenne. De az úgy jobban fáj.

– Biztos?

Fogalmam sincs, csak gondolom.

– Csináljuk egyszerre, ha tudom gyorsan csinálom, ha nem megy, akkor lassan.

– Te melyiket lyukasztod?

– Nem tudom..., a balt.

– Akkor én is.

Neki veselkedtünk, és eltorzult arccal mindketten kicsit megszúrtuk a fülünket.

– Kurvára fáj, nem lehetne elérzésteleníteni?

– Semmi olyan nincs itthon. De így tényleg nagyon fáj. Meg recseg is, hallottad?

– Én nem nyomtam bele annyira.

– Recseg, hallgasd majd meg.

– Nem hallucinálsz?

– Nem tudom, én hallom.

Én tényleg hallottam de lehet, hogy a mandulaműtétkor hallott hangok rögzültek és csak az agyam recsegteti most a dolgokat, de recseg, ehhez nem fér kétség.

– Alig vérzik.

– Az enyém azért vérzik, de én jobban megszúrtam.

– Na még egyszer.

Erőt vettünk magunkon és háromra megpróbáltuk átdöfni a cimpánkat.
Borzalmasan fájt, pedig már komolyabb tűt is szúrtak a torkomba, de az nem volt ennyire rossz.
Tényleg recsegett, ahogy nyomtam át rajta, nem tudtam gyorsan, de ahogy néztem Ketya se szánta még rá magát. Néha a tükörben a grimaszok alól egymásra néztünk.

– Bírod?

– Hát nem jó érzés, de menni fog. Recseg a húsom, jól hallom.

Ketya  döntött hamarabb, és láttam, hogy megembereli magát, és hirtelen mozdulattal átszúrta, nem teketóriázott, de én nem mertem.
A nagyján ugyan átment, de vérzett és már nem nagyon éreztem, hogy merről nyomom, féltem, hogy ferde lesz. Fájt már alapból, mert részben benne volt a tű a cimpámban, de akkor fájt igazán, ha tovább akartam nyomni a tűt.
Végül elértem a túloldalra, de a bőr nehezen adta magát. Néha megbicsaklott a kezem és ilyenkor olyan volt, mintha megkaristoltam volna belül hosszan, ettől majdnem bevizeltem. Aztán egy erősebb mozdulattal átdöftem végül én is, meg is szaladt a kezem, majdnem beszúrtam a fülem mögötti területre.

– Ó! A kurva életbe, rohadtul fáj, de kész vagyok.

Álltunk a fülünkben a tűvel, lüktetett, még látszott is, ahogy a dobogott a szívem, úgy emelkedett ritmusosan a tű.
Lehet, hogy nem látszott.
De éreztem.
Mintha a szívem döftem volna át és még dobogna. Kicsit émelyegtem és mintha meg is szédültem volna. Ketyának valahogy könnyebben ment, bár ő is erősen szorította a mosdókagylót, én meg igyekeztem úrra lenni a fájdalmon és az egyéb tüneteken.

– Ne vegyük még ki, szokjuk. – szólt rekedten Ketya, bólintottam, ettől olyan érzésem lett, hogy a műanyag végének a súlya mindjárt kiszakítja a helyéről, ezért hátrébb toltam. Most sikerült hátul a húsba nyomnom, felkiáltottam és gyorsan megigazgattam.

– Na tegyünk be valamit, próbálgassunk.

Hogy ne sokat mozogjon a lépéseknél, végig fogtam a tűt, de óhatatlanul meg-megrángattam, ilyenkor a végbelemig leszaladt a fájdalom és összerántott.

– Oké, én ezt nézem meg!

Lassan kihúztam a tűt, sikítani tudtam volna, ahogy a fémtest a seb széléhez csiszatolódva haladt kifelé.
De a fülbevaló szára nem ment be.

– Hol az istenben van a luk?

– Nem tudom, nem érzem, mintha nem is lenne, és a vértől semmit se látok.

– Megvan baszki, de nem megy be, kicsi a luk!

– Ó, bassza meg, mi legyen?

– Tágítani kell! Van biztosítótűtök?

– Biztos van, keresek.

Miközben jobb ötlet híján a gázláng felett melegítettük a biztosítótűket, hogy valamennyire steril legyen, eszembe jutottak az adyligeti tetovált srácok, feldagadt nyelvvel, de gyorsan elhessegettem a gondolatot.

A biztosítótűkkel már megtaláltuk a lyukat, forgattam le-felhajlítgattam, de hogy egymás után sokszor ide-oda húzhassam, ahhoz le kellett ülnöm. Egy negyed óra után egész jól járt ki-be, és már alig fájt. Csak lüktetett, és akkor fájt, ha épp vérrel telítődött, de a seben már egyre kevésbé ütött át. Azért kiderült, hogy nagy próbálgatás nem lesz, én csak egyet teszek be és azt benn is hagyom.
Egy kis virágot választottam. Azt szerettem volna, ha messziről csak egy ezüst színű gombnak látszik és nagy jó indulattal az is volt, de egy méterről már virág. Ketya egy hosszan csüngő ékszert választott, mondván a kalózok hordanak ilyet.
Azért azzal még megküzdöttem, hogy bemenni bement a szára, de a kimeneti nyílást nem nagyon találtam és sokat döfködtem belül a bőröm belső felét mire meglett, de az eredménnyel elégedett voltam.
Vagányak lettünk.

Ketyának is egész jól állt, úgy éreztük nagyon kívánatosak lettünk.
A szatyrok örülhetnek.
Anyu lába kicsit megroggyant, amikor a barátnőjétől visszatért, és meglátta a kicsit felduzzadt, már csak enyhén vérző fülcimpánkat, benne a fülbevalóival.

– Átszúrtátok? Atyaég. Nem fájt?

– Nekünk?

– Ugyan!

– Be van dagadva, ne menjetek így sehova.

– Teszünk rá jeget, az leviszi a duzzanatot.

És valóban, kb. egy óra múlva már csak enyhén piros volt, de nem látszott, hogy nemrég trancsíroztuk szét. Anyu még utolsó simításként rám adta egy régi türkizzöld bőrkabátját és bár ellenkeztem, hogy női gombolású, Anyu szerint észre se lehet venni, ha nem gombolom be nem látszott, amúgy meg a szerelésemen tényleg nem rontott.
Ketya halványsárga ballonkabátot öltött, és indulás előtt megálltunk a tükör előtt.
Nagyot röhögtünk, két bohóc, szökésben az állami nagycirkuszból.
elegancia3.jpgAnyu még megkérdezte, hová is megyünk, hát be a városba valahova, mondtuk.

– Tetszeni fogtok a lányoknak, mosolygott ránk.

– Khmm... ööö... Csókolom! – válaszolta Ketya és hátba ütött, hogy menjünk már.

 

 

 

A lakás óvó, biztonságot adó takarásából kilépve, az első pillanattól kezdve szarul éreztük magunkat. A ház környékén mozgó emberek megálltak, szájtátva bámultak utánunk. Próbáltam fesztelen lenni, pillanatokra bevillant, hogy azért különlegesnek vagyunk, de ha nincs mellettem Ketya, simán egy buzi pojácának éreztem volna magam.
De azért oldódtunk, viccelődtünk magunkon és kb. száz méterre a háztól, már tudtam kényszeredetten mosolyogni.
Ekkor toppant élénk Hanszi.
Régóta ismerem, velem egykorú srác, egy német juhász gazdája, sokat sétáltattunk együtt kutyát.

– Hát ti? – torpant meg megrökönyödve – Hová mentek ilyen szerelésben? Az Almássy térre?

– Szeva Hanszi, ööö... hát igen. Oda.

– Ja, akkor értem, nagyon ki vagytok rittyentve! Baszki, ki van lukasztva a fületek? Azta, kemények vagytok. Jó a kabátod, mutatott Anyu kabátjára, na megyek csá.

– Almássy tér? – néztem Ketyára miután Hanszi lelécelt. – Mi az isten van ott? Hol van egyáltalán?

– Fingom sincs mi van ott, de tudom, hol van. – mondta Ketya.

A megállóban nem volt olyan szempár, ami ne minket bámult volna, ezért a buszon leültünk egy kettes ülésre és olyan kicsire húztuk össze magunkat, amennyire lehetett.

– Bazd meg, ezentúl ebbe a göncbe járunk majd dolgozni?

– Dolgozni?

– Hát a nyanyákhoz.

– Jájj! Ja, munkaruha.

– De finnyás vagy, a szakácsruha meg büdös zsírszagú.

– Na ja, az igaz, akkor inkább ez.

– Mi van az Almássy téren?

– Nem tudom, fogalmam sincs. De útba esik, megnézhetjük, csak le kell szállni a Blahánál.

Valahogy nem siettettük a találkozást a szatyrokkal.

– Szálljunk, persze.

Közben lassan besötétedett, fesztelenebbül mozogtunk, bár nem mentünk egyenesen a térre, hanem egy kicsit sétáltunk, szoktuk magunkat. Aztán megbeszéltük, hogy ma csak legyen sima terepfelderítés a Gerbeaudban, kilenckor zár, elég oda mennünk nyolcra, most csak nézzük meg, hogy megy ez.

– Te, és mi van ha valamelyikünket elviszik?

– Nemtom, nem akarnék egyedül maradni.

– Ja, félsz, hogy neked kell fizetni, mi?

– Faszt, csak valahogy, nemtom.

– És ha téged visznek el?

– Ú basszus, nem tudom. És ha kettőnket?

– Egyszerre, egy lakásba?

– Ááá, elhányom magam, nem akarom látni, ahogy öregasszonyt kefélsz!

– Azt én se!

– Fújj, baszd meg! Nézzünk előbb el az Almássyra, idő van.

Ahogy befordultunk a térre földbe gyökerezett a lábunk. Rengeteg fiatal állt az Almássy téri művelődési ház bejáratánál.
Ez még nem annyira meglepő.
De ahogy kinéztek, az igen. Illetve ez még csak nem is igaz, hanem ahogy mellettünk kinéztek.
Ahogy mellettük kinéztünk.
Nem láttam még ilyen nagy tömegben amúgy ehhez hasonló megjelenésű fiatalokat, sőt tán nem is nagyon láttam még ilyeneket. Nem voltak szakadt csövesek, nem voltak répa nadrágot hordó popperek, nem voltak Ricsések, nem voltak Duranosok, se Depesesek, se nem voltak olyanok, mint mi most.
Leginkább ilyenek nem voltak.
Egyszerű, leginkább sötét cuccokban voltak, de ezen belül nagyon eklektikus, mégis egységes képet mutattak.
Mindenkin volt valami egyedi, valami, ami máson nem. Egy barna, szűkített kordbársony zakó, egy sárga vagy piros bakancs, egy francia sildes sapka, kendő, láthatóan saját kézzel festett pólók, hosszú, szinte földig érő kabátok és a pasiknak is mind félhosszú vagy egyenesen hosszú hajuk volt.
Majd másfél éve csak rövid hajú srácokat látok a seregben, eszembe sem jutott már rég, hogy lehet más.

És a lányok!
Amennyi, annyiféle.
Mindenkiből sütött az öntudat, a magabiztos erő, a létezés, a saját maga értékének tudata.
Soha előtte az egyéni szabadság ilyen komolyan gyakorlatba ültetett jelenségével nem találkoztam. Nem sokat tudtam az alternatív, underground zenei jelenségről és szubkultúráról és most itt álltunk előtte. Mindig a szélsőséget ismertem, a heavy metal-t, a punkot, meg a nyálas diszkómajmokat, aminek most épp mi néztünk ki. De ezek a fiatalok pont az arany középutat jelentették.
Láttam Ketyán is, hogy beszippantotta.
Elsunnyogtunk a pénztárig, kiderítettük, hogy ma a soha nem hallott Kézi Shopen nevű együttes lép fel. Visszavonulót fújtunk tanácskozni.
Kurva kínosan éreztük magunkat a csiricsáré gönceinkben, messzebb álltunk, ne is nagyon látszódjunk.

– Be kéne menni nem?

– De, meg kéne nézni.

– Mi legyen az öregasszonyokkal?

– Baszódjanak meg! Hagyjuk most a faszba, menjünk ide be.

– Oké, de így?

– Hát basszus, hogy? Ebben jöttünk nem? Ha mindent leveszünk, csak a fehér ing marad, az is gáz, de már jobb egy fokkal, azzal el tudunk benn lenni.

Így aztán bementünk, a ruhatárba letettünk mindent, és picire összehúzva magunkat a színpad közvetlen közelében a fal mellé, az oltalmazó sötétbe bekucorogtunk. Soha nem voltam magyar együttes koncertjén, és úgy általában azt gondoltam, aki fellép a színpadra, az sztár, de most nálunk alig valamivel idősebb srácok zenéltek minden eddigitől elütő, furcsa, de egész jó zenét és amikor elhangzott a következő vers a színpadon, úgy éreztem megérkeztem, a helyeken vagyok.

"Tétova mozdulatot tettem feléd
a felét a falra, a felét beléd."

Ilyet lehet színpadon? A konvenciókat semmibe véve?
Tudtam persze, hogy Hendrix felgyújtotta a gitárját a színpadon, G.G Allain a punk kultúra illusztris előadója azzal kezdi a koncertjeit, hogy a színpadra szarik és az eredménnyel összekeni magát, és megdobálja a közönséget. Na de az nyugat! Ilyesmi Magyarországon?
Azt is hallottam, hogy Nagy Feró csirkét darált a színpadon, de csak hallottam, nekem puszta legenda, ez viszont itt zajlik előttem.
Tetszett, hogy szókimondó, szabad az előadás, szofisztikáltak a szövegek, és minden teljesen erőszaktól mentes. Tetszik, hogy alig van hangja az énekesnek, hogy kezdetleges a zene, hogy bármelyik tag lehetnék én.
Úgy éreztem ez az értelmes szórakozás.
Eddig mindig diszkókba jártam, sose szerettem, de ez, hogy ülök és értem, és nekem zenélnek, ez nekem való.

Láttam Ketyán is, hogy nagyon magával ragadta, de ezt csak hazafelé beszéltük meg, mert addig rejtőzködtünk amennyire lehetett.

Otthon biztosan tudtam, hogy soha többet nem veszem fel a mai gúnyát, nem válok sztereotípiává, ne nézzek ki soha nyálas ficsúrnak, nem dugok öregasszonyokat, normális ember leszek.

Talán több is.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg74

 

 

 

 

1988. március 6. vasárnap


Tegnap még javában dögrováson voltam az előző esti berúgástól, amikor Ketya betoppant.
Mondta, hogy gondolkodott mi legyen.
ridin.jpgElég szarul voltam, de javaslatokat hallgatni ilyenkor is lehet. Elnyúlt az ágyam végében, a behajlított mutató ujját a szája elé téve meredt a mennyezetre, és újra azon gondolkodott mi legyen.

Én csak arra tudtam volna válaszolni, hogy mi ne legyen.
Fejfájás az ne.
Ne legyen.
Meg szédülés se legyen.

És még sorolhattam volna, de végül Ketya megszólalt, és mondta, hogy tudja mi legyen. Legyen az, hogy meghatározzuk, mi ne legyen.
Például ne legyen szar az élet, ha már lehetőségünk van ebben a személyiségben ezt a világot megtapasztalni és élvezni azt a jót, mit adni tud. De ehhez kell, hogy ne legyen szar a munkahely. Bár az lényegétől fogva nem lehet jó.
Inkább ne legyen.
Legyen egy törvényerejű rendelet, hogy ne legyen.
Legalábbis kötelező.
Ha van, máris szar az élet.
És ki akar szar életet?
Nekünk kötelességünk élvezni.

Aztán felém fordult.

– Dvotya, te szeretsz szakács lenni?

Ezen nem sokat kellett gondolkodnom, főzni néha szeretek, de szakácsként dolgozni szar. Gasztronómia csak a Hiltonban van, máshol konyhai robotgép vagy.

– Dehogyis, utálom!
– Én is, én nem akarok szakács maradni.
– Nem, az én se.
– Te Dvotya, én tudod, mi akarnék lenni?
– Micsoda?
– Amerikai milliomos.
– Ú, és mit gondolsz, menni fog?
– Hát, azt nem tudom, de sok pénz kéne, gyorsan és könnyen.
– Nézzük meg majd a Dögkeselyűt, ha adják a tévében, abban sok trükk van, bankrabláshoz elengedhetetlen oktatófilm.
– És mikor adják?
– Nemtom én katona vagyok, nem nézek tévét.
– Kopasz vagy még, az a bajod! – vihogott felém.
– Kopasz a nénikéd! –vihogtam vissza.

– Hát nemtom, azért a bankrablás kockázatos. Azt nem csinálnám. Börtönbe nem akarok kerülni. Az ékszerüzlet jobb szerintem. Biztonságosabb. Nézted már milyen ajtók vannak rajtuk? Egy bankot jobban zárnak. Több zár, néha még vasrács is.
– Szerintem minden bankon van. – szólok.
– Dehogyis, nézd meg őket, az OTP-n tényleg mindegyiken van, de nézd meg a Takarékszövetkezeteket. Azokon alig van. És az BÁV üzletein se mindegyiken van, és ez eldugott ékszerboltokon se mindegyiken. De ez hülyeség, van ennél most sokkal jobb.
– Na mondd!
– Olyan, ami könnyű, sokat lehet vele keresni és nem kerül sok időbe se.
– Na, bökd már ki!
– Tudod, a Gerbeaudba sok öregasszony jár. Mindenféle korúak a negyventől a hetvenig.
– És?
– És szeretik a fiatal fiúkat.
– És?
– Le kell velük feküdni.
– És ez sok pénz?
– Persze, gazdagok, csak nincs férjük. Vagy van, de olyan, amit az ellenségnek se.
– Aha. Öregasszonyt kéne dugni?
– Ez most nagyon megy! Keresettek a fiatal, de már katonaviselt fiúk.
– Tényleg?
– Persze, azok harcedzettek. Meg ki is vannak éhezve, pont ilyenek kellenek a vén szatyroknak. Még szerintem te is kelendő lennél. – nevet felém újra.
–Tényleg? De amúgy nem vagyok kiéhezve. – mondom.
– Ne hazudj, még én is ki vagyok, pedig már kinn vagyok.

Eszembe jutott Edit. Pár órája még részegen kapálóztam a kegyeiért, holott meztelenül sose láttam. Én hülye, mennyi időt vesztegettem.

– És neked felállna egy öregasszonytól?
– Hát nem tudom, sose jutott ez eszembe, de hát baszki, nem biztos. Inkább nem. Nem tudom.
– De sok pénzért?
– Hát sok pénzért lehet.
– Mér attól szebb lesz?
– Hát nem tudom.
– Neked már állt fel pénztől?
– Nem, azt hiszem soha.
– Na, képzeld, hogy e mellé ott van egy lógó csöcsű, szottyadt öregasszony. Hogy menne?
– Hát nem jól.
– Nem jól! Te hülye vagy! Egyszerűen nem állna fel!
– Akkor?
– Konyha?
– Nem. Konyha soha többet.

 

Tegnap ezzel váltunk el.
Ma Ketya megint átjött.
Láttam rajta, hogy ő is kipróbálta. Éjjel tuti megnézte, hogy fel áll-e pénzre a farka.
Nekem alig ment.
És Editre kellett gondolnom, de így ez szerintem csalás, nem derült ki ebből semmi.

– Gondolkodtál? – kérdi.
Kicsit összerezzenek, mintha rám nyitott volna.
– Gondolkodtam. Ha arra gondolok, hogy hogyan élnék belőle, akkor lehet, hogy felállna.
– Asszem nekem is.

Nem akartam rákérdezni, hogy mi van kipróbáltad, mert erre a kérdésre én is csak habognék.

– Nézzük meg. Mi bajunk lehet? Ha nem megy, nem csináljuk, de legalább próbáljuk meg.

Ebben megállapodtunk, aztán Ketya elment.
Gondolkodj, mit veszel fel - szólt még vissza az ajtóból. Utána néztem, és megakadt a szemem a szövetnadrágon.

Hmm. Erre talán tényleg jó lesz.