Centi_30.jpg226

 

 

 

 

 

Október 6. Kedd

Napok teltek el a bukásom óta, de még mindig nincs semmi hírem vele kapcsolatban.
Azért kezd eléggé feszíteni, hogy egy hang nincs róla. Nem nagyon telik el perc, hogy ne suhanna át az agyamon, hogy most mi lehet, miért nem mondanak semmit, meg az is, hogy lehet, hogy addig jó, amíg nem tudom.

Ma megint Tranzit-őrnek osztottak be délutánra. A két szír még mindig itt van, sehova nem vitték őket, de az, hogy úgy néz ki, naponta kétszer kapnak kaját, az eltüntette az elkeseredést az arcukról, ma már vidáman köszöntöttek.

Napközben már időnként be-behajtottak mellénk utasokat, fél-egy óra után már mentek is tovább. A két szírrel mutogatásos beszélgetést folytattunk, elmondtam, hogy szakács vagyok, két testvérem van. Ők elmondták, hogy házakat építenek, de azt, hogy tervezik, vagy kivitelezik, vagy téglát hordanak, azt nem tudtam kihámozni. Utaltak Budapestre, aztán magukra mutogattak, amiből megértettem, hogy azzal, hogy Hama-Hama, nem siettetni akarnak, hanem egy ilyen nevű városban laknak, olyan nekik, mint nekem Budapest. Az egyik elmondta, hogy „President Háfez al-Aszad bomb Hama”, miközben ujjával a földre rajzolta, hogy 1982, de én semmi ilyesmiről nem hallottam.
Azt mondja, illetve mutogatja, hogy ekkor halt meg az apja. Kérdeztem rámutatva, hogy és Ő?
Rázta a fejét, hogy ő nem, de basszus ezt látom, hogy ő nem halt meg, azt akartam kérdezni, hogy ő hogy élte túl. De hogy kell ezt elmutogatni?

Aztán belefáradtunk a mutogatásba, megjött a vacsora, megkajáltak és mindkettő lefeküdt, az egyik a padsorra, a másik a földre. Hamar jött az unalom és egy hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a pisztolyt. Bár a kutató szolgálatos, aki felmegy a gépeket átkutatni, műanyag töltényt kap, nekem ólommagvasakat adtak.
Kiszedtem a tárat a fegyverből és forgatni kezdtem, hátha rájövök, hogy hogyan kell szétszedni. Csörögtem, csattogtam, mire a széksoron fekvő férfi felemelte a fejét, figyelte egy darabig, amit művelek, aztán felkelt és elém térdelt. Ki akarta venni a fegyvert a kezemből, ekkor önkéntelenül hátrébb húzódtam, megemelkedtem, de olyan hirtelen, hogy értette, baj lesz így.
Én nem tudtam, hogy az lett volna-e, de megijedtem kicsit. Ő elmosolyodott, jelezte, hogy segít.

Messziről rámutatott valamelyik alkatrészre, a kezével egy-egy jellegzetes mozdulatot tett, én meg rájöttem, hogy tudja, hogy kell szétszedni, azt akarja megmutatni. Azzal, hogy én nem tudom, elég jól szemléltettem neki a felkészültségemet, a hadrafoghatóságomat és a hatékonyságomat, de készséges volt, elfogadtam a segítséget. Nem hagytam, hogy bármelyik alkatrészhez is hozzányúljon, de ismerte a legkisebb részéig, még a működését is. Elmutogatta, imitálta a szétszedést, én meg leutánoztam a pisztolyon.
Már az összerakásnál tartottunk, én felemelkedtem a székről, hogy jobban lássam amit valamiért olyan hülyén magasra emelt kézzel, fentről  mutogatott. Ő térdelt előttem, és a fegyver csövét felé fordítva, két kézzel markolva egyik lábammal elől álltam felette, és amikor végre összecsattant minden, abban a pillanatban nyitott be egy hosszú, fekete hajú, ápolt, középkorú nő.

Riadtan néztünk egymásra hárman, én pisztolyt tartok egy előttem, mindkét kezét felemelő, szinte könyörgő pózban térdelő pasira, egy másik meg fekszik kiterülve a földön. Nem nehéz összerakni, hogy azt már lelőttem, ezt meg most fogom.

Én bénultan álltam, a nő is, a szír fickó kapcsolt először, elnevette magát, felpattant és szó szerint betessékelte a nőt. Az zavart volt, ellenkezni sem mert. Közben a pasi arabul karattyolva mutogatta neki, hogy csak szétszedtük meg összeraktuk a fegyvert együtt, semmi gond.

Olasz nő volt, negyven körül, és itt eszembe jutott az amerikai stewardess, akit szintén tökéletesnek láttam, ahogy ezt a nőt is. Az enyhe ráncai nem öregítették, nem is értettem, mert a ránc az nálunk az öregség része, neki meg úgy állt, mint valami szexepil, a szeme sarkában egy csomópont azt mutatta, sokat mosolyog pajkosan, játékosan a szeme.
Az alig valamivel térd fölé érő, lefele szűkülő szoknya kiemelte a csípőjét meg a fenekét miközben a csomagjait pakolászta a padsor alá.
Figyeltem a szorosan egymás mellé zárt, fekete - és érthetetlen technológiával lukacsossá tett - harisnyába bújtatott lábát, amin a magas sarkú feszítette az izmokat és most nyilalt belém, hogy de mennyire hiányzik a szex.

Ekkor már a földön fekvő szír is ébren volt, a másik teljesen elcsöndesült, fegyelmezetten ültek a padon, és ugyanolyan mereven bámulták a nő lábát, mint én. Ő kirúzsozta magát, újságot vett elő és olvasni kezdett, amire a szírek elálmosodtak, és újból lefeküdtek. Nekem eszembe jutott a teli tár a zsebemben, elővettem és betettem a helyére. A pisztolyba.
Erre a csattanásra riadt a nő, de gyors kézmozdulatokkal jeleztem, hogy nincs baj, elteszem máris, de elmosolyodott és mutogatással kérdezte, hogy megnézheti-e? Nem értettem először, aztán valahogy kitaláltam, hogy még az is érdekelné, hogy hogyan lehet szétszedni. Megmutattam neki, elkérte, és én ugyan töltények nélkül, de a kezébe adtam.
Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, ez megint főben járó bűn, de tőle nem tartottam. Nem is kellett, mert csak a súlyát nézegette aztán visszaadta. A gyűrűjére mutatott, vagyis házas, belém karolt, az esküvők jellegzetes dallamát dúdolta, magára mutatott, rám, aztán a gyűrűre, majd a megrángatta a zsávolyom végigmutatott rajtam, majd a pisztolyra. Közben beszélt folyamatosan olaszul, nem tudom, hogy a szavai segítettek-e, de ebből kihámoztam, hogy a férje katona, annak volt pisztolya, de az nagyobb és nehezebb.
Féltem, hogy elmeséli mije nagyobb még a férjének, de szerencsére az érdekelte inkább, mit csinálunk itt. Mutogattam, hogy nekem a szírekkel ez a második nap, őket haza fogják küldeni, én őrzöm őket és előtte nem volt a kezemben pisztoly, nem tudtam, hogy kell szétszedni, a férfi mutatta meg.

Jót nevetett, amikor eljátszottam neki pantomimben, hogy pont akkor lépett be. Belejöttünk a mutogatásba és beszélgetni kezdtünk. Általánosságokról, mióta vagyok katona, járok-e kinn a reptéren, elmeséltem, hogy elhagytam a fegyverem, mutogattam, hogy ezért felakasztanak majd, először megijedt, de olyan ügyesen mutogattam, hogy amúgy szinte mindennel megnevettettem. Idős volt, de bölcs, jóságos tekintettel figyelt, felhőtlenül kacagott, kézjeleivel a szavamba vágott, viccelődött és bennem elmúlt minden félelem, játszópajtások lettünk.

Nem gondolkodtam, mit szól, ha valamelyik mozdulatom groteszk, vagy béna, ő se foglalkozott ezzel, csak meséltem és meséltem a katonaéletről, hogy kutyás vagyok, van egy kiskutya, amit tanítgatok, közben megtudtam, hogy neki is van kutyája, készségesen válaszolt, hogy van-e gyereke, mivel foglalkozik. Két fia van, az egyik akkora mint én, gyerekekkel foglalkozik, de hogy pontosan mit, nem értettem meg. Néha teljes áhítattal figyeltem, ahogy mozgott, ahogy billegett előttem, hogy testbeszéddel elmondja, Varsóból jön, előadásról, ő tartotta, sokan majdnem elaludtak, ő ettől szinte sírva fakadt, mert a szívét-lelkét beletette. Úgy játszott, mint egy színésznő, a mozdulatai kecsesek, pontosak voltak, élénk arckifejezésekkel érzelmek tucatjait játszotta el, aláfestve a mozdulatait, amivel megjelenített toronyházat, liftet, konferenciatermet, hallgatókat, szituációkat még egy párbeszédet is, valami résztvevővel  és én közben úgy éreztem, ez a nő kell nekem.

Láttam, hogy a blúz alatt erős rezgéssel hullámzik a melle, nem lehetett feszes, a feneke is gömbölyűbbnek látszott, mint amennyire az arányai miatt kellett volna, a hasa is nagyobb, mint Editnek, de olyannyira erősen hatott belőle a nő, a játékos, gyermeki, őszinte, megvilágosodott nő, hogy beleszerettem.
Ha a színielőadás közben megérintett, akkor másodpercekre kiestem a szerepemből, ezt is észrevette, végigsimította a karom és felnevetett valahogy úgy, hogy jaj, te gyerek, de ettől nem tört rám a szégyenkezés, hanem elnevettem magam én is.

Itt kérdezte meg, hogy van-e barátnőm. Őszintén elmondtam neki, hogy van, de olyan, mintha nem is lenne, mert lassan tíz hónapja járunk, de nem volt még szex. Elmondta, hogy válik a férjétől, és pont tíz hónapja neki se volt. Felkacagott, legyintett egy nagyot és elkezdte mutogatni, hogy az apja valahol dél Olaszországban lakik, lenyúlt a padra, felemelt egy Alitalia prospektust, kikeresett egy térképét, amin látszott Olaszország, és megmutatta pontosan hol.
Elmagyarázta, hogy az apja állatokat tart, például kecskét, ehhez mekegett, hogy tudjam, milyen állat, amikor az egyik arab felkönyökölt, és az ismerős hang hallatán, bekapcsolódott a mekegésbe.

pegazus.jpgAztán hirtelen heves bólogatásba váltott, felpattant és magyarázatba fogott, igen az ő apjának is vannak kecskéi, sőt még egyéb is. Kikapta a prospektust a nő kezéből, alaposan átlapozta. Keresgélt, majd rámutatott egy reklám élethűen megrajzolt pegazusára, hogy ilyesmi is van az apjának. Csodálkoztunk, hogy szárnya is? Repül?
Ja, nem, dehogy, takarta le a szárnyakat.
Lova van.

A nő fellelkesült és egyre több kérdést tett fel neki. Abunak hat gyereke volt otthon Szíriában, munka ügyben jöttek volna ide, majd rajtunk keresztül nyugatra.

A nő az arabot is levette a lábáról, az meg pállott száját kerekre tátva nézte, és én most úgy éreztem mégis le kellett volna az előbb lőnöm. Idegesített, hogy elvonja rólam a figyelmet.

A férfi megkérdezte a nevét. Lissandra, mutatkozott  be neki, majd felém nyújtotta a kezét és mi is bemutatkoztunk.

Hihetetlen finom volt az ujjai érintése, nem akartam elengedni. Néztünk egy darabig egymás szemébe, aztán felkacagott és elmondta még, hogy a mamája festeget és gyerekkorában ő volt mindig a modell, aztán az órájára pillantott, még megsimogatta az arcom, aztán szedte a csomagját, búcsúzóul megölelt, a többieknek odaintett, majd elment.

Fájt, hogy kilép az életemből, sosem éreztem magam ilyen biztonságban, ennyire sosem voltam felszabadult nő mellett. Úgy voltam színész előtte, úgy játszottam el szerepeket, hogy önmagam lehettem, sem több nem kellett neki belőlem, sem kevesebb. Nem támasztott elvárást és élvezte a társaságom.

Ha egyszer lesz egy nőm, egy igazi, akivel leélem az életem, ilyen kell legyen, aki úgy lép belém, a legbensőmbe, hogy nem rezzenek össze, nem szid meg, hogy mi ez a rendetlenség, hanem széthúzza a függönyöket, kitárja az ablakot és leül mellém játszani.

Rosszul esett, hogy elment, de ahogy a világító zöld szemére, nevetésnél állandóan elővillanó fogaira, a hajlataira, domborulataira, és arra a kecsességre gondoltam, amivel a magassarkúból kilépve, hajlongva, szélesen gesztikulálva beszél hozzám, egy általunk sebtiben kifejlesztett jelnyelven, maradéktalanul boldognak éreztem magam.
Mindez annyira feldobott, hogy azt se bántam, hogy az egyik arab elrontotta a gyomrát és folyton szarni kellett kimennem velük.

Centi_30.jpg256

 

 

 

 

Szeptember 6 Vasárnap

Na, ezt a napot együtt töltöttük Edittel. Délelőtt mire átmentem hozzá, megenyhült, a tegnapi ellenségesség már egyáltalán nem látszott. Ma nem volt jó idő, esett egész nap, amit normál esetben szitkozódva fogadtam volna, de ma nem jött rosszul, mert semmi kedvem nem volt kimozdulni.
Hatalmas szerencsém volt, ugyanis Edit szülei valahova látogatóba mentek, így totális offenzívát indítottam. Minden lehetséges eszközzel igyekeztem megszabadítani a ruháitól, és a legeldugottabb testzugait is birtokba venni.
Nem erőszakosan tettem, hanem eltökélten.
Látta rajtam, hogy most nem tud megszabadulni tőlem, véghez viszem, amit elkezdtem, hiába tologatja el a kezem, hiába húzogatja vissza a pulcsiját. De már csak a móka kedvéért ellenkezett, birkóztunk, hadakoztunk, ez csak még elszántabbá tett és úgy felajzott mindkettőnket, hogy hallottam fortyogni a vérünk. Ő is merészen használta kezeit, és én is tologattam neki, de nem el, hanem a megfelelő irányba. Aztán nem kis küzdelem árán, de lehántottam róla a felesleges rétegeket, a melltartó csatját merő véletlenségből egy kézzel és nagyon gyors mozdulattal (amely később emberfeletti képességemmé nőtt) kapcsoltam ki és a vékony kis blúzával együtt határozott rántással letéptem.
Nem volt elegáns mozdulat, még türelmesnek sem mondható, de hatékony, esélye sem volt megakadályozni. Kicsit meghökkenve pislogott félmeztelen, lassan eltátódott a szája. Azt gyorsan betömtem csókkal, mert az a veszély fenyegetett, hogy most ezt túlreagálja.

Tényleg elég keményen letéptem a cuccait, de ha úgy istenigazából szabadjára engedtem volna az indulataim, ami kilenc hónapja gyűlik, akkor valószínűleg nem a ruháját tépem le, hanem a húsát, a csontjait, mindent, hogy minél gyorsabban beljebb jussak, benne érezzem magam, és csak akkor eszmélnék ha egyáltalán , amikor véres húsként pulzálna a kezemben a szíve.

De ő nem is érzi mennyire jól járt, hogy az érdeklődésem jelen esetben felületes.
Illetve felületi.
Mondjuk megelégszem kis területtel, most például a mellbimbói bőven csapdába ejtik az agysejtjeim, semmi másra nem tudnak figyelni, még jó, hogy a légzésem reflexből többé-kevésbé folyamatos.
Először optikai terepszemlét tartok, most jövök rá, hogy így még nem is láttam őket, hogy semmi nem takarja, semmi nem lóg elé, semmi nem árnyékolja. És így szép. Illetve gyönyörű. Illetve vadítóan hetyke és kívánatos. Mélységi felderítésre indulnak a kezem, ujjaim, de nem sokáig bírom, rávetem magam, és a számmal, nyelvemmel habzsolom a bimbóit.
Felváltva játszom, hol az egyikkel, hol a másikkal, mihelyst úgy érzem, hogy a nyelvem alatt megduzzad és keménnyé válik, váltok. Ő élvezi a játékot, ha lehunyja a szemeit, lassítok, tátott szám közepére helyezem a bimbóját, a leheletemmel és a felette milliméterekre vonagló nyelvemmel segítem érezni a testét, segítek neki elterülni az érzetek pázsitján.

szeretkezés1.jpg

És ekkor, hallom fordulni a kulcsot a zárban, és ekkor, nyílik a bejárati ajtó. Edit a melltartót bevágja a szekrénybe, a blúzt magára rántja és kivörösödött arccal szalad a szülei elé.

Sziasztok, ti már meg is jöttetek? Nem volt jó a vendégségben?

Visszacsúsztatom a vágyam a gatyába, letekerem a libidót, eloltom a tüzeket.

Összeszedem a cuccaim és mogorván köszönök.

Mindenkinek.

Centi_30.jpg409

 

 

 

Április 6. Hétfő

Bosszantott, hogy nem tudom, mikor megyek szolgálatba, így nem lehet pihenni.
Tegyük fel, most még mindig fáj a torkom. Délelőtt le is mentem a dokihoz megint. Gyanakvó arccal szemlél, míg az asztalához érek.

Mi van már megint? A gyomra? Nem, az most jól van, a torkom. Piros? Piros. Szedi? Szedem. Használ? Nem árt. Az kevés. Kevés. Konyhán van? Konyhán. Az nem jó, fertőzhet. Összeköhöghetek mindent. Az nem jó. Az nem. Maga ilyen beteges? Nem, eddig nem voltam. Gyorsan kéne gyógyulni! Mikorra? Három nap. Értettem! Szedje. Szedem. Lelépni!

Kiírt kilencedikéig. Három nap az nem sok, de ahhoz képest, hogy semmi bajom, nem rossz. A gyomorfájdalom nem jelentkezett még egyszer, a torkom, meg mióta az eszemet tudom piros. Szokott fájni, de ezzel élek együtt. Viszont arra mindig jó volt, hogy bármikor mentem dokihoz, mindig kiírtak. Mint most is.

 

Köteléken kiderült, hogy megyek szabadnapra.

Este átmentem Edithez. Megint nagyon csinos volt, bár az a gyanú merült fel bennem, hogy nem miattam, mert épp Ricsiékkel készült találkozni, mentek valahova szórakozni. Én azt szerettem volna, ha nem megy el, de ez fel sem merült, az a lehetőség maradt, hogy vele tartok és a barátok társaságában töltjük az estét.
Ricsi és Andi Edit barátai, többször találkoztunk már, nem ismeretlenek. Ők régóta beszélgetnek az esküvőről, időpont még nincs, de szeretnék idén.
Összekészülődünk, bemegyünk a városba, Ricsiékkel benn találkozunk. Edittel addig nem sokat szólunk egymáshoz, én néha ráfogok a combjára vezetés közben, ő meg időnként a kezemre teszi a kezét, amikor épp azon a fasza váltógombon pihentetem.
Egy kicsit ki is takarja és nem jól látom.

Meg össze is mosolygunk néha.

Meg mondok is valamit.

Néha.

etterem.jpgRicsiékkel a keletinél találkozunk, beülünk egy közeli utcába valami étterembe, amit Ricsi ajánl. Hogy ott jó a resztelt máj. Meg van rántott hús.

Mint általában, Andi Edittel az esküvői ruhákról beszélget, én Ricsivel a fociról. Ehhez én csak bólogatni tudok, nem érdekelt sosem, sorolja a focistaneveket, egyet se ismerek, de részletesen elmeséli melyik, milyen gólt lőtt múltkor.
Közben egyszer csak megkérdezi, komolyan gondolom-e Edittel.

Valami rejtélyes szenzor segíti a csajokat, mert a focinál meg se rezdülnek, ennél az amúgy ugyanolyan hangerővel, vagy talán kicsit bizalmasabban, halkabban feltett kérdésnél ők is elcsöndesednek és felém fordulnak.

Azért tudok olyan nyugodtan bólogatni a focira, mert közben le se veszem a tekintetem egész este Edit mellére feszülő blúzáról és vékony, harisnyába bújtatott lábáról. Hogy a faszba ne gondolnám komolyan? Régóta nem érzem ezt viccnek, úgy feszülök, majd szétrobban az ágyékom.

Persze. Komolyan.

Bele szeretném kiáltani a képükbe: annyira komolyan gondolom, hogy szinte fáj, hogy itt kell ülnöm és focira bólogatnom, miközben otthon döngetném inkább.

Kínosan hosszú a csend, Edit vörösödik. Szerintem én is.

– Katona vagyok, nem tudom, kibírjuk-e egyáltalán – válaszolom reszelős hangon. Edit bólint egyet, pár másodpercre lehajtja a fejét, folytatják Andival a diskurzust, de rám már nem néz többet.

Nem értem, azt mondtam, amit ő szokott nekem. Most meg mi van?
Igent nem mondhattam, mert olyan érzésem volt, hogy ezzel most itt véglegesítek valamit, mintha egy esküvőn mondtam volna, hogy holtodiglan-holtomiglan.
A „nem” meg nem igaz.

Amikor ketten vagyunk, náluk, otthon a szobájában, ölelkezünk és közben beszélgetünk, civódunk egymással kipirult arccal, nézek abba a csillogó fekete szemébe, akkor az az érzésem így szeretnék élni, ebben a magunkra zárt szobában egy kipirult arcú szemtelenke, de okos, szép lánnyal. Ekkor én már nehezen türtőztetem általában magam, és lassan, jelzés értékkel a mellére csúsztatom a kezem.
Megvillan a szeme és ez az illúzió nyomban összetörik:

­– Katona vagy, azt se tudjuk, kibírjuk-e egyáltalán. – mondja ilyenkor és hátrébb húzódik.

Ja, nem tudjuk. Bár én kezdem sejteni.