Centi_30.jpg132

 

 

 

 

 

1988. január 8. péntek

Tegnap délután, miután a gyengélkedőről visszahoztak, már nem tettek szolgálatba, ma reggel meg rögtön mentem is a dokihoz. Mutattam neki az adyligeti orvos által írt papírt, hogy egy alaposabb kivizsgálást tartana indokoltnak. A doki hümmögött, ahogy olvasta, hát nem tudom, mondta, a torka fáj, ugye?

Az, az. A torkom.

– Na hadd nézzem! – fordult felém, és míg belenézett a számba, visszavettem az asztalról a papírom. Jó lesz az még, nem hagyom itt.

A doki előbukkant a számból.

– Ez tényleg csúnya. – szólt. – Ma már nem küldöm sehova, hétfőn megnézem újra. Lelépni.

Aztán bementem Szadó őrnagyhoz, elé is letettem a papírt. Felvázoltam, hogy ennek értelmében, a jövő héten lehet, hogy többször is ki kellene majd mennem. Egyelőre hétfőn még vissza kell menjek az itteni dokihoz, ő dönti el a továbbiakat.

Nem tetszett neki, de nem sokat beszélgettünk, mert visszakértem a papírt tőle is, nála sem fogom hagyni.

Aztán köteléken kihirdették, hogy csak holnap megyek szolgálatba, így megint egy napot sikerült ellógnom.
Megy ez. Lógnom kell amennyit csak lehet.
Hivatalosan úgyse nagyon fognak kiengedni.
Majd megoldom, hogy muszáj legyen kiengedniük.
Nem azért, mert nem bírom itt benn.
Azt hiszem, ha egyáltalán nem engednének haza most már a leszerelésig, akkor is kibírnám.
Most ez alatt a pár nap alatt sem voltam otthon. Nem mentem haza Adyligetről sem.  De az a pár óra, amit otthon szoktam tölteni, az semmire sem jó, csajom már nincs, Apuéknak meg nem tudom és nem akarom az itteni dolgokat elmesélni.
Jobb, ha nem is megyek haza.
De a laktanyából ki, azt igen.
Azt meg kéne oldani.
De csak azért, mert ha megtehetem, miért ne?

Csak, hogy éreztethessem, hogy szarok rátok, ha nem engedtek ki, megoldom magam, hogy kimenjek.
Meg ha nem is tudok esetleg kimenni, legalább néhány napot el tudok lógni. Minél többet lógok el, annál kevesebbet vagyok katona, mert ilyenkor olvasok, vagy gyúrok, mindenesetre magammal foglalkozom, azzal a belső maggal, ami nem tudott katona lenni, mert az vagyok ott:
én.

mag.jpg

133Centi_30.jpg

 

 

 

1988. január 7.   csütörtök

Ma 2-kor megyek vissza a FEP-re.
Délelőtt még igyekeztem a dokival egyezkedni, hogy azt a kivizsgálást ejtsük meg, ami kiderítené, mi legyen a mandulámmal, de azt mondta, hogy ez már nem az ő hatásköre. Ha ragaszkodom hozzá, egy beutalót tud adni, de hagyassam jóvá a ferihegyi orvossal.
Ragaszkodtam hozzá.

Aztán kettőkor valóban jött értem a FEP-es autó és hangos, megfáradt nyögésekkel terültem el hátul.

mentőautónysa.jpg
Mondtam a sofőrnek, hogy nagyon kímélje magát, ide soha ne akarjon kerülni, engem is csak az erős szervezetem tartott életben, mert amúgy mindenki azon dolgozott, hogy kileheljem a lelkem.
Ne legyen beteg soha, nézze meg, nem vagyok még gyógyult, de muszáj volt elintéznem, hogy kiengedjenek, mert nem bírtam. Ezek után, nagyon finoman vezetett, ügyelt, hogy ne rázzon nagyon, nehogy itt dobjam fel neki a talpam, a kocsijában.

Centi_30.jpg139

 

1988. január 1. péntek

Reggel azt hittem, szétmegy a fejem.
Csak beteg lettem.
Ezek szerint van némi látnoki képességem.
Remegő térdekkel támolyogtam ki a mosdóba.
Ekkor láttam, hogy sokan megbetegedtek.

Az ébresztőt sem erőltette senki, sőt azt hallottam, hogy az első századtól, az útlevélkezelőktől tegnap levezényelt, sorállományú csapat ügyeletes tisztet is valamelyik körletben ápolják. Gondolom nem nagyon nézte meg ezért ő sem, hogy vajon milyen okból törtünk össze jó néhány széket.
B. Kozma reggel szolgálatba ment, elképzelésem sincs, hogyan csinálta és milyen állapotban lehetett, amikor elment. Áldottam magam, amiért olyan pontos megérzésem volt tegnap, hogy meglátogattam a dokit. Fájt a fejem, hányingerem volt, kivert a víz, de egyúttal éreztem, hogy ki vagyok száradva. A mosdóban tört rám olyan szédülés, hogy a körlet felé, a folyosó egyik falától a másikig csapódtam, az alegység ügyeletes valamit mondani akart, de aztán ijedten állt félre, ahogy leolvasta a fejemről, hogy mindjárt hányok. Csak a kezével tudott a mosdó felé bökni, ebben benne volt, hogy miért nem oda megyek vissza, de erre nem tudtam volna választ adni.
Hacsak azt nem, hogy fekve szeretném.

Berobbantam a körletbe, lezuhantam az ágyamra és hangosan öklendezni kezdtem. Az alegység ügyeletes helyettese szaladt be egy vödörrel, amit azonnal igénybe vettem.

Nincs nagy gyakorlatom, de így nagyon kényelmes.

Ezt is jól csináltam, sokkal szarabb guggolni a WC kagyló előtt. Az AEGÜ helyettese kicsit türelmetlenkedett, mintha vezényeltem volna, mutattam neki fel sem emelve a fejem, hogy nyugi, még csinálom.

Aztán amikor ment volna ki a produktummal utána szóltam, hogy hozza majd vissza a vödröt, és hívjon orvost.
Ha az nem tud sietni, akkor papot.
Úgy éreztem, egyre szarabbul vagyok. Nyafogtam egész délelőtt, aztán tényleg valaki felhívta a dokit. Az azt mondta, hogy nincs az az Isten, hogy ma bejöjjön, de ha nagy a gáz, akkor vitessenek el Adyligetre, az ottani gyengélkedőre. Én üdvözöltem ezt az ötletet, és délután kettő körül kimenőbe öltözve terültem el a tiszti Latvia hátsó ülésén és reménykedtem, hogy ez a betegség kitart, mire oda érünk.

mentőautó.jpg
Emiatt nem kellett aggódnom, a kocsi úgy összerázott, hogy simán bizonyítani tudtam a köztudatban, hogy tényleg beteg vagyok, ugyanis az adyligeti kapuszolgálat előtt, a bódé mellé görnyedtem okádni, majd ugyanezt a bizonyítási eljárást folytattam a gyengusz előtt és fenn az orvos szobájában is, egy szemetesbe.

Az orvoson láttam, hogy messziről kiszagolja, mi a bajom, de, hogy azt érzi-e jobban, ami a saját szájából jön, vagy az én kipárolgásom, nem tudtam felmérni.
Illetve, ahogy nekem ugrott, hogy mennyire elege van, az arra engedett következtetni, hogy inkább a saját állapotát kérte rajtam számon. Kiabált, hogy mennyire unja a sok szimuláns másnapost meg az összes idiótát, de szerintem bennem látta, hogy emellett biztos, hogy beteg is vagyok.
Egy kopasz ápoló srácnak átadott, hogy vigyen valamelyik szobába, ne is lásson. Ez az én akaratommal is egyező végkifejlet, kérdeztem is az ápolót, hogy lehet-e, hogy holnap délig békén hagynak?
Ne aggódjak, vetette oda, itt aztán nem fognak meggyógyítani.

Majd szó nélkül faképnél hagyott a kopasz állatja, alig tudtam utána kiáltani, hogy kajánál azért ébresszen fel.

Na, egy ideig nyugtom van.
A gyomromban nincs semmi, a szédülés is elmúlni látszott, jöhet az alvás.
Amúgy ez az adyligeti gyengélkedő iszonyú hely, egy igazi hullaház!
Lelakott, kopott, régies, hideg, büdös és tényleg nem lehet erről elhinni, hogy itt bárki erőre kap.