Centi_30.jpg23

 

 

 

 

1988. április 26. kedd


9. nap laktanyafogság

Ma azzal ébresztett hétkor az ügyeletes, hogy a tisztek ajándékot adtak.
Nem szokás kimenőt adni laktanyafogságát töltő katonának, de nekem írtak ma könyvet.
Körletelhagyási engedélyt kaptam 8:00 - 12:00 közt.

Úgy fájt a fejem a tegnapi berúgástól, alig értettem meg, mi a helyzet.
Aztán csak annyit mondtam, hogy dugják fel a seggükbe, én ennyi időre ki nem megyek.
Hagyjon aludni.

Nem tudom, melyik tiszt szerette volna a képembe mondani, hogy volt olyan kegyes nekem megkegyelmezni, nem tudom, mit akarhatott, mert hogy tőlem azt az örömet nem kapta volna meg, hogy valóban kegynek tartsam, de még azt sem, hogy megköszönjem.
Az biztos, hogy nyolckor még egyszer beküldte az alegység ügyeletest.
Az jelezte, hogy jelenésem van az tiszti irodák előtt, ha ki akarok menni. Nem akartam, így csak fordultam egyet az ágyban.
Öreg vagyok, hogy ugráltassanak. Van annyi szabadságom, hogy eldöntsem mit akarok, mit nem, a kötelező dolgokon kívül.
Ha nem akarok kimenni, nem megyek.

Jó sokáig aludtam, aztán elmeséltem a tegnapi sztorit Koritának, a korosztályombeli körlettársamnak. Ő tegnap délutános szolgálatban volt az esemény alatt, aztán Rövid Ugrással ment délelőttre, és csak most hall arról, hogy Tatárékat megszopatták. Közben bejött Bíró Zoli is és mondja, hogy volt még egy esemény tegnap, tudnunk kell róla.
ultra.jpg
Éspedig, mikor Tatár vitte az ultrát a körletbe, kiejtette a kezéből és elég sok a folyosó kövén maradt. Nyilván nem ő maga takarította fel, de hogy ne maradjon ott, visszaballagott az ügyeleteshez, történetesen Binderhez.

– Kiömlött az úútra az úútra! – mondta mély hangon.

– Hogy micsoda?

– Mondom! Kiömlött az úútra az úútra! –  mutatott Tatár a folyosó vége felé.

Bindernek összeállt a kép rögtön, mondják a szemtanúk.

– Útra baszdmeg? – vihogott fel. – Az folyosó, te fegyverneki marha.

Ennek a mondatnak minden szava igaz volt, ezzel Tatár se tudott ellenkezni.

– Nem baj. De kiömlött.

– Micsoda?

– Az úútra, mondom.

– Oké tudom, hogy hová, de micsoda?

Az úútra, baszdmeg Binder, ne bosszants már te is. Kiszóródott a zacskóból, söpörtesd fel valakivel!

– Az egyesben van Zombori, szólj be neki Tatár, hogy én üzenem, hogy kiömlött az úútra az úútra! De hangosan mondd, hadd halljam én is! – vihorászott Binder. – ÚÚTRA, baszdmeg Tatár!

Zoli szerint ma, aki csak látja Tatárt, kérlelni kezdi, hogy mondja el, hogy kiömlött az úútra az úútra!

Ilyen ízes, parasztos kiejtést hónapokig keresnek a nyelvészek vidéken, öröm az ilyet hallani.
Mi több, vidámság és felhőtlen kacagás.

Talán csak Tatár nem szórakozik annyira jól, de nagy a gyanú, hogy hosszú hónapok múlva is lesz, aki ezt a mondatot hallani szeretné.

 ultra_1.jpg

 

 

 

Centi_30.jpg66

 

 

 

 

1988. március 14. hétfő

Ma ér véget az egészségügyi szabadságom, mai nappal lezárul a lógás korszaka.

Délelőtt magam mellé vettem a centit, meg azt a zacskót, amibe gyűjtöttem a szabadság alatt a levágott darabokat. Egyszer régen megígértem magamnak, és persze a centimnek is, hogy minden egyes elhullott darabját a reptéren helyezem örök nyugalomba, emiatt gyűjtögettem őket az eü szabi alatt is.
Most itt van előttem, és kicsit meg is hökkentett milyen sok darabka összegyűlt.

Minden darabka egy eltelt napot jelent, és ahogy kiszórtam magam elé a konyhaasztalra reggelizés közben, és szétteregettem, azt kellett megállapítanom, hogy sikeres voltam. Bár baromi szar volt a műtét utáni időszak, de megérte, nagyon sok napot ellógtam.

Elővettem a katonakönyvem is, és kinyitottam a körletelhagyásim. Csináltam gyorsan egy hevenyészett összesítést arról, hány napot is vettem el idén a katonaságból, hányat sikerült megúsznom.

Kétfelé bontottam a menekülési időszakot.
Az év eleve gyengélkedőn kezdődött, bár sikerült betegségnek eladnom, de heveny alkoholmérgezésem lehetett a szilveszteri éjszaka után, iszonyú erős másnapossággal. Nem sokkal utána valóban lázas betegség vert le a lábamról, meg egy barom, akinek a kutyája megtámadta Buksit.

Ez volt az első időszak, amivel elég sok napot megúsztam, de ezekbe nekem nem nagyon volt beleszólásom.


Aztán itt van a második időszak, amikor igyekeztem úgy intézni, hogy eltávolítsák a mandulámat, amit aztán végül ki is vettek. Ezt elintézendő elég sokat jártam ki a Honvéd Kórházba, először csak kivizsgálásokra, majd a műtét miatt, végül hosszú ideig itthon voltam, az azt követő gyógyulás érdekében.

Az első időszakban a gyengélkedőn kereken hét napot töltöttem, aztán a konkrét betegséggel még öt napot. Vagyis januárban tizenkét nap lógás! Már ez önmagában hihetetlen értékes, de aztán még négy alkalommal jártam kinn a mandulaműtétemmel összefüggő kivizsgálásokon és leletekért. Ezek olyan napok voltak, amikor már nem tettek szolgálatba, vagyis ezeket is teljes egészében elsumákoltam.

Majd hat napot töltöttem a kórházban a műtét miatt, és utána összesen huszonegy nap egészségügyi szabadságot kaptam.

Ez telik le ma.

Tehát a második időszakban, amit én magam intéztem magamnak, mindennel együtt 31, azaz 31 napra kicsúsztam a tisztek kezei közül.
31 napig mentesültem a szolgálat alól.
31 napig nem voltam katona.
31 napot, vagyis hihetetlenül sok időt ellógtam.

harold-lloyd-safety-last-clock1.jpg

Most úgy éreztem, rettentő jól csináltam, minden megérte, még a fájdalmak is, hogy ennyivel csökkentettem a katonaidőm.

31 nap.
Ránéztem a centire, alig valamivel több, mint a duplája van hátra.

Mindjárt vége.

Röhögve kibírom.
Aztán ránéztem a katonaruhára, és eszembe jutott, hogy ma már a laktanyában alszom, revideáltam az álláspontom.

Nem röhögve.

De kibírom.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg108

 

 

 

 

1988. február 1. hétfő


Kaptam ma körletelhagyási engedélyt, kimehettem 8:00 - 17:00 óra között.
Vissza kell mennem a laboreredményekért.
A laktanyabeli orvos egy alkoholista majom, de amúgy pedáns alak, ha épp nem iszik, mert ő jobban észben tartja, mikorra rendeltek vissza a Honvéd Kórházba, mint én.
Ha rajtam múlik, hetekre elfelejtem, hogy ki akartam menni.

Ambivalens érzéseim vannak a hazamenetellel kapcsolatban.
Mert ha nem azt akarom bizonyítani a tiszteknek, hogy nem tarthatnak benn, mert úgyis megtalálom a módját, hogy kimenjek, akkor nem nagyon érdekel, hogy hazajutok-e. Akkor jól el vagyok itt benn.

Van egy mára már jól ismert keretrendszer, ami meghatározza az életem, de valamennyire idomultam hozzá, már-már szabadnak érzem magam attól, hogy valamennyit tágítottam a kereteken, és ismerem az egészet, mint a tenyeremet.
Valószínűleg a koncentrációs táborokban is ilyesmi segített a túlélésben.
Bármennyire is szűkült le az életterük, mindig volt minimális mozgástér, hiába voltak nagyon szűkre szabva a határok, mindig voltak benne kiskapuk, de legalábbis ösvények.
túlélés.jpgMert az őröktől szolgáltatásért kapott cigarettavéget el lehetett cserélni apró kenyérdarabra. És az segíti a túlélést. De nem gondoltak egész kenyérre, vagy pékségre.
Az az ő világunkban nem létezett.
Nem gondoltak a határokon túlra.
Akkor kibírható.
Ha kis kenyérdarab a világ, akkor kiszámíthatóvá válik, megismerhető, és ha ismert, akkor meg lehet találni és meg lehet tanulni azokat az ismereteket, amik segítik a túlélést.

Én most ezt csinálom. Ha nem megyek haza, ha nem gondolok a kinti életre, a civil kenyérre, akkor valahogy jobban működöm, az agyam jobban fókuszál arra, ami itt van, benn történik. Jobban oda is figyel, többet elemez és jobb megoldásokat talál. Nőnek a túlélési esélyeim.

De mi is volt, ami benn mostanában a legjobban foglalkoztatott?
Hát, hogy szerzek egy kis vontatóból kormányt.
Vagyis, amint átvettem a laboreredményeket, szaladok is haza csavarhúzóért.

Nem szabadultam könnyen a kórházból, mert még elmentem a gégészetre. Itt a fül-orr-gégész még bele akart nézni a torkomba. Megtette, majd a fejét csóválva mondta, hogy a legjobb az lenne, ha kivennénk a mandulámat.
Majd kiugrottam a bőrömből, ilyen jó hírt rég hallottam, de szerényen jegyeztem meg, hogy ahogy ő jónak látja. Bólogatott egy kicsit, majd szólt, hogy belenézne az orromba, hogy lássa mennyire javul. Még mindig nem volt elégedett.
– Két két múlva jöjjön újra! – fejezte be végül a vizsgálatot.
Leléptetett, én meg robogtam haza.
Volt egy kis időm és a Zsigulimmal tettem egy kört Újpalotán.
Imádom ezt az autót, imádok vezetni.
Azt hiszem egész idő alatt szélesen mosolyogtam.
Csak leghátul, a csomagtartóm legmélyén éreztem, hogy disszonáns az előbbi gondolat, mert azért ez nem koncentrációs tábor. Vagy lehet, de nagyobb. Országos méretű. Azt meg most még be se látom, olyan messze vannak a határok.
És amikor a túra után a szerszámok közül kézbe vettem a csavarhúzót, felötlött, hogy vajon ez kell-e a túléléshez. Segíti-e azt?

Kicsit visszaültem a volánhoz és elképzeltem a kocsiba azt a kormányt, a fasza sebességváltó gomb mellé, és úgy raktam a táskámba a csavarhúzót és egy dugókulcsot, hogy csak ez a két dolog segíthet túlélni.
Semmi más.