Centi_30.jpg202

 

 

 

 

Október 30. Péntek


Éjszaka F1-n kampóztam. Kübli állította össze a váltást, kitett a 25-ösre, messze mindentől.

Egyetlen gép állt most csak ott, egy délután érkezett kisméretű, amerikai magángép. Nagyon mostohán bánunk az ilyenekkel, akik ezzel érkeznek.
Érezniük kell, hogy épp csak megtűrjük a fajtájukat.

Azzal, hogy ezt a pici gépet ennyire hátra tesszük, olyan, mintha nem számítana, a senki földjére került, senkit nem érdekel, csak útban ne legyen.
Hogy az útlevélkezelő surranótársaim és a vámosok hogy fogadják nem tudom, de ha visszapillant az amcsi, mielőtt belépne a reptér épületébe, ahová egy remek Barkas hozza el, és a távolban felsejleni véli a gépe kontúrjait, csak azt érezheti: "szarunk rád".

Én úgy gondoltam, hogy ne árválkodjon egyedül és megpróbáltam összebarátkozni vele.
Nagyon jól nézett ki, a nagy utasszállító gépek kicsinyített mása.

kisgép.jpg
Hengeres test, pici, kerek oldalablakok és hátul a farokszárnyak alatt két formás sugárhajtómű. Mindent ami kiállt, meghúzgáltam, mindenbe, ami humorú abba belepiszkáltam. Annyira messze voltam mindentől, hogy egészen felbátorodtam. Azt tudom, hogy az ilyeneknek az ajtaja egyben a lépcső is, lehajtva egész a földig leér.

Jött a logikus gondolat.
Beszállok.

Ha kinyitom az ajtót, semmilyen létrát, lépcsőt nem kell odahuzigálni, lehajtom, beszállok, benézek a pilótafülkébe, aztán kiszállok és kész vagyok.
Hogy mivel is vagyok kész, mi értelme az egésznek, nem kristályosodott ki, következésképpen, hogy ez micsoda marhaság, szintén nem látszott sarkosan.

Körbekémleltem, sötét is van, tényleg senki nem láthatott ide, talán a legközelebbi betonon járőröző társam, de nagyon remélem, ő is valahogy kummant, szarik rám. Tehát határozottan nyúltam a kilincshez, megragadtam és kicsit megfeszítettem, hogy érezzem, mekkora erőt kellene kifejtenem, hogy kinyissam, mikor is a tarkómba markolt egy hang.

Olyan éles, azt hittem, lemetszi a fejem.
Hátrarántotta a koponyám, az eget láttam, feszült a gigám, és úgy képzeltem, hogy átvágja a torkom, aztán egy mozdulattal lekanyarítja a kobakom a helyéről. Ujjaim begörcsöltek és valahogy itt tudatosult, hogy én majd összeszartam magam ezenközben, úgy megijedtem.
Egy kurva riasztó visított fel.

Eszembe sem jutott, hogy ezekben riasztó van. És nem csak a hangja, hanem a riasztó, mint fogalom szúrt az agyamba. Az autóinkban például egyáltalán nincs.
Nem is ismerek olyat, nem is hallottam olyanról, akinek lenne.
De hogy ilyen létezik, hogy hozzáérek és megszólal?
Ki se kell nyitni az ajtót?
Az amerikai filmekben ki kell nyitni az ajtót, hogy megszólaljon.
Ez iszonyat kellemetlenül ért.

Mert ha mondjuk légoltalmi sziréna szakadt volna fel az éjszakában, azt érteném.
Attól meg se ijednék, tudomásul venném csak.
Tudnám, hogy mi a teendő.

De hogy én váltok ki hangot és azért szólal meg, hogy én, aki vigyázok itt mindenre, én elijedjek, arra nem számítottam.
Ez baromi hatékony így.
Éjszaka, mindenkitől távol, ahol bármi történhetne velem, senki észre sem venné, ahol tök egyedül vagyok, ezt nehéz feldolgozni.
Ez ijesztő.
Én például, majdnem összecsináltam magam.

És még mindig visít.
Úgy vág bele az éjszakába, akár egy tőr.
Valószínűleg a határszéleken is hallani.
Perceken belül elfogó vadászgépek kerítenek körbe, addig ki kell találnom, hogy mi történt.
Én egy faszit láttam az gép ajtaját feszegetni, egészen biztosan az államrend megdöntésén fáradozott, de legalábbis ezzel a géppel akart kimenekülni Amerikába.
Rákiáltottam, hogy állj, ekkor ő elterelésképp megrántott valamit a gépen, az felvisított, és míg én a hangra figyeltem, ő kereket oldott. Igyekeztem én a hangot semlegesíteni, de nem találtam meg a módját.
Jelentem, így volt.

Legalább egy kicsit halkulna!
De nem.
Nyomjam vissza a kilincset?
Nem lehet, hogy azzal rásegítek?
Hogy utána hosszabban vijjog?

Csak az marad, hogy állok itt megsemmisülve.
Vagy arrébb megyek.
Messzebbről biztos halkabb.
De az úgy meg olyan, mintha menekülnék.
Pont, mint aki rossz fába vágta a fejszéjét, amikor meg jön a baj, eliszkol.
Nem, így ne lássanak meg a kutügy UAZ-ból, ha netán igyekszik kifele a riadóztatott állomány.

De lenne már vége!
Csönd.

– CSÖÖÖÖÖND! – próbáltam túlüvölteni, aztán füleltem, hogy volt-e hatása. Nem volt, így rákiáltottam újra, mikor hirtelen, egy hullámzó dallam, kellős-közepén egyszer csak abbamaradt.

Álltam a szintén fülsértően teljes csendben és vártam, hogy e csend varázsa, görcse elmúljon.

Csak nagy sokára jöttek félős, gyengécske foszlányai a reptér szokásos zörejeinek, beindul egy csomagos kistraktor, hangosat nyikordul egy fém ajtó.
Ilyenek.
És lassan betöltik a teret a zajok, ijedten nyomakodva lökdösik felém a hátsók az előttük vonakodókat. Mintha egy csapat makákó merészkedne ijedősen vissza a saját területére, ahonnan egy oroszlán megjelenése miatt szaladtak szét. A riasztó hangja mindent kiűzött, én álltam egy lelakott süketszobában, aminek az eresztékein lassan visszaszivárognak a zörejek.
Végül csak elértek mind, bekerítettek és visszarántottak az életbe, minden megy a szokott medrében, ideje nekem is összeszednem magam.
Már csak az azonnal kiküldött váltást, esetleg a rádión behívást kell megvárnom. Nyilván bevisznek egy alaposabb fejmosásra.
Meglehetős távolságból körbejártam a gépet, minden olyan, mint a hang előtt volt. Egyre többször néztem a rádióra, meg kémleltem a horizontot, de semmi nem mozdult. Aztán végigálltam a rendes szolgálati idő maradék két óráját, és a váltásnál senki nem kérdezett semmit és senki nem utalt semmire.

Hogy ez hogyan lehetséges, nem tudom, pedig a riasztó visítása tuti, hogy mindenkit kiugrasztott a kutató ügyeleten az álmából.
Lement az egész szolgálat és a járőrtársak se kérdeztek semmit, így ez a dolog is elmerült a felejtés mocsarának antianyagába.
Soha, senki nem kérdezte, mit csináltam azzal a géppel.

Ma van Edit szülinapja. Csak most az éjszakás váltás után láttam meg a naptárban a saját bejegyzésem. Egyáltalán nem emlékszem mikor és hogyan írtam be.
De telefonálni nem tudok, levelet úgy kellett volna feladnom, hogy mostanában kapja meg, most már úgy el vagyok késve, hogy nagyjából jövő csütörtökön érne oda a most megírt levél, tehát nem kell sietnem, pár nap ide vagy oda, már nem számít.
Majd reggel megírom.

De mi a szart írjak, ami a szülinap témakörében jövő csütörtökön, még nem ciki?
Amiből nem jön le rögtön, hogy elfelejtettem a dátumot és csak későn reagálok.

Nem írok én semmit.

Úgyse megyek ki innen egy darabig szerintem, és mire hazajutok, már túllépett az egészen.

Centi_30.jpg340

 

 

 

Június 14. Vasárnap

Tegnap délutános szolgálatba vittek Ferihegy 1-re. Kampós voltam, kutya nélkül.

Most már elég meleg van így délutánonként. Hátraraktak 4 órára az Öreg betonra. Ez a legtávolabbi repülőgép parkoló. Ide állnak a tehergépek, meg a kisgépek. Tehergép nem állt benn, és kisgépből is csak egy. Egy igen picike. Most láttam először ilyen közelről négyüléses gépet. Nagyon kis bájos, mindene olyan, mint a nagyoknak, de egészen apró. Mint egy makett. Hihetetlen, hogy repülni tud. És tud.

kisrepülő.jpg

De a szárnya az olyan alacsony, hogy nem férek be alá, pedig közel s távol az az egyetlen hely, ahol árnyék van. Következésképp sehol nincs. És azért elég meleg a gyakorló felső is. Lassan jöhetne az országos parancs, hogy levehetjük.

Megsülök.

A fegyver tiszta fém.

Átforrósodva égeti az oldalam.

Jó volna inni valamit.

 

Este visszavisznek a laktanyába, ahol az alegységügyeletes azzal fogad, hogy holnap nem ugrok rövidet, délutánra megyek.

Vagyis van egész 16 órám!

16 óra pihenőm egyben, megszakítás nélkül.

Legalább hét órát alszom majd!

 

Sosem értem, ki és mi alapján lesz beosztva az egyik vagy a másik reptérre, vagy, hogy mikor megy szolgálatba. Engem ma délután visszaküldtek Ferihegy 1-re, holott tegnap is ott voltam.

Kutyás szolgálatba jöttem végre. Választhattam őrkutyát. Az enyém, Lux még nagyon kicsi, hónapokig nem lehet majd még szolgálatba vinni. Ma a legszebbet akartam kivinni. Szemit, az ónémet juhászt.. Nem tudom, honnan jött az ötlet, hogy ma gyönyörködni akarok benne.

Gyönyörű szép jószág. Velőt remegtető nézése van. Nagyon nyugodt, és amikor rád néz, a vesédbe lát. Tudja a gondolataid. De okos jóság van a szemében, azt jelzi, ne aggódj, biztonságban vannak.

mollyszemi.JPG

Kiküldenek az Öregbeton mögé megint. Az olyan messze van, hogy negyed óra, míg odaérek. Szándékosan nagyobbat kerültem, hogy el tudjak menni az előtér üvegfala mellett, és végig, míg haladok mellette, nézem magam ezzel a csodaszép állattal. Kinn a pusztában meg igyekeztem vele szemkontaktust teremteni, mert borzongatóan jó volt kitárulkozni előtte. Mesélni kezdtem neki. Editről, hogy mit érzek iránta és mit érzek jobban, szeretem-e vagy már csak dugni akarok. Meg arról is, hogy látom, hogy neki őrkutyának se könnyű, meg úgy egyáltalán, milyen életünk is van nekünk, kettőnknek.

Elrepült így az idő, és csak akkor érzékeltem a külvilágot, amikor Szemi hátát végigsimítottam és szinte perzselte a tenyerem a szőre. Akkor tudatosult, hogy órák óta a tűző napon állunk.

Hogy a pihenőidőmben lehűljek teljesen, felsikálom az egész kutügyet vagyis kutató ügyeletet. Ez az a helyőrség, ahol a szolgálat alatt pihenünk, illetve ez a kutató ügyeletes tiszt, a KÜTI bázisa. Ő az, aki megszervezi ki, hova, mikor és mennyi időre menjen ki a gépekhez a betonra.

És az ő joga takarítást elrendelni, most például nekem. Nem nagyon értem, mert hárman vagyunk benn, az egyikük korosztályom, a másik egy kopasz kampós. Miért nem ő takarít? Illetve ők miért nem? Miért én, egyedül?

Ezek azok a kérdések, amit nem lehet feltenni. Mert ez nem kiindulási alap. Ugyanis a katonaság egy roppant demokratikus intézmény, nem tesz különbséget, ember-ember, katona és katona közt. Az, hogy az egyik előbb vonult, mint a másik, senkit semmire nem jogosít. Magyarul, ha nekem mondja a tiszt, hogy takarítsak, akkor nekem kell. Utána dohoghatok magamban, ahogy tettem is, de mást nem tehetek. Mikor elkészültem, mondta a csüti, hogy reméli, lehűltem eléggé és kibírom most már az éjszakás váltásig kinn.

Hát persze.