Centi_30.jpg287

 

 

 

 

Augusztus 6  Csütörtök

Órákkal korábban indultam befelé a laktanyába, mert még előtte meg akartam keresni Szaszát. Ma szerencsére otthon találtam, elmesélte, hogy hozzá is kimentek káderezni és több mint valószínű, hogy idén még behívják. Valami szar étteremben dolgozik, utalja az egészet, olyan a hangulat, mint amilyen azon a helyen, ahol Vastagkarcsi volt a konyhafőnök. Mindenki utál mindenkit, az elkészült kajára szarnak nagy ívben, a konyhaművészet ismeretlen fogalom, az a lényeg, hogy valahogy elteljen a műszak. Alig várja, hogy behívják, addig most már itt marad, de utána soha többet nem megy konyhára. Inkább ügyvéd lesz. Az is szar, de sokkal többet lehet keresni, a pénznek meg nincs szaga, nem úgy, mint a konyhának. Egyetemre megy majd, nem poshad egy büdös étteremben. Hát igen, ha valamit lehet gyűlölni a konyhán, az a zsírszag. Az eltüntethetetlenül kapaszkodik a bőr alá. Figyelmeztettem, hogy nagyon nagy a veszélye annak, hogy a seregben szakács legyen. Ha tud, még most tegyen valamit, most próbálja elintézni, hogy ne oda kerüljön, mert bevonulás után nem lesz egyszerű. Szasza mamája megint nagyon figyelmes volt, míg beszélgettünk, összeütött valami süteményt és ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem.

vápos1.jpgAztán befelé menet eddigi életem legjobb perceit éltem át. A Deákon szálltam át a 3-as metróra.  Én már fenn álltam az ajtóban, mikor az oszlopok mögül a peronon felbukkant két VÁP-os, vagyis katonai rendész. Ők azok, akiknek semmi más feladatuk nincs, mint a szabadságos kiskatonákat ellenőrizni.
A legenda szerint ritka egy rohadék mind, élvezettel félemlítik meg azt, akit valami égbekiáltó bűnelkövetésben értek tettek, mondjuk félrecsúszott a nyakkendő, vagy morzsa található a kimenő táska alján. Köztudomású, hogy a határőrt ki nem állhatják.
Azonnal észrevettek, gyorsítottak is a lépteiken, én hallottam, hogy már azt mondja a hangosbemondó, hogy kérjük vigyázzanak, és magamban mondogattam, hogy csukódj már be, és valóban pont az orruk előtt csapódott össze az ajtó.
Az egyik elkezdett integetni, kiabálni előre a vezetőnek, aztán miközben várták, hogy nyíljon az ajtó, farkasszemet néztünk az üvegen át.
A szerelvény borzalmasan hosszú ideig állt, nem értettem miért nem indulunk, ők meg azt nem, miért nem nyílik az ajtó, mert egyre türelmetlenebbül fordultak időnként előre, a szerelvény eleje felé. A jelenetet lélegzetvisszafojtva figyelték az utasok a hátam mögött, de csak abból tudtam, hogy minden hang, minden beszélgetés megszűnt. Aztán hirtelen rándult egyet a szerelvény.
Nem nagyot, de tudható volt, mindjárt indul.

ujj12.jpgA bosszúság, ami megvillant a VÁP-osok szemében, miközben a szerelvény lassan tényleg megindult kifelé az állomásról, széles mosolyt mázolt a képemre. Kimondhatatlan elégtételt éreztem, kajánul vigyorogtam kifele rájuk, és nagyon látványosan, talán felsőtestből is meghajolva nagy lendülettel emeltem fel az alkarom és mutattam be nekik a középső ujjam.
Éktelen kiabálásba kezdtek, ezt megbánja katona, meg ilyenek, de az egyetlen biztos ebben a történetben, hogy bármi is következzen, ezt az érzést, soha bánni nem fogom.

Reflexből az egyikük még pár lépésnyit futott utánam,  és én meg hallottam, hogy bemondják a peronon, hogy kérjük hagyják el a biztonsági sávot, aztán elnyelt bennünket az alagút. Ekkor egy vastag hangú, idős férfi öblös hahotában tört ki.

– Hát ezt fiacskám, szépen csináltad! Rég láttam ezeket ilyen tehetetlennek.

Aztán hirtelen nevetés és tapsvihar tört ki a fülkében. Most vettem észre, hogy két ajtóval arrébb áll egy sorállományú honvéd, vagyis nyúl, kicsit hajlott hátú ijedt srác, de vidáman összetisztelegtünk. Az öreg, aki először nevetni kezdett leszálláskor figyelmeztetett, hogy ezek nem adják fel könnyen, szerinte a mögöttünk lévő metrón jönnek, ha tudnának, most bevágnának elénk. Szóval figyeljek oda.

És tényleg, amit a Köki-ig én átgondoltam, azt ők is. Vagyis, hogy ha én most valahova hazafelé tartok, akkor bárhol kiléphetek a metróból. Ha ezzel nem számolunk, hanem azt gondoljuk, hogy a laktanyába igyekszem vissza, akkor az kizárható, hogy vidékre megyek, mert a Keleti és a Déli pályaudvar nem ezen a vonalon van, a Nyugati meg pont az ellenkező irányban. Vagyis Pesten vagyok határőr. Tehát Ferihegyen. Meg ha ők régebb óta rendészek, akkor nyilván ismerik, hogy Ferihegyre ötre kell visszamenni. Én, ha határőrre vadásznék, akkor 4-kor kiállnék a Kökire és annyit fognék, amennyit nem szégyellek. Ezért lóhalálában rohantam a metrótól a buszhoz, ami épphogy nem az orrom előtt ment el. Még kinyitotta az ajtót, felengedett és indult is. Tehát még a buszról is, ahogy tett egy kört, hogy a gyorsforgalmira kanyarodjon, volt szerencsém vigyorogva tisztelegni a metrójáratban felbukkanó rendészeknek.

 

Benn rögtön beosztottak éjszakára F2-re.

Centi_30.jpg333

 

 

 

Június 21. Vasárnap

333 nap!! Már csak ennyi van hátra!
Micsoda elképesztően gyönyörű szám!
Pontosan 111 napja volt egy ugyanilyen, a 444! Összesen négy ilyen fért bele a katonaidőmbe és megvan a második! Az előbbi merev, szögletes, komoly szám, ez a mai kicsit bohókás, tele görbülettel, kanyarral. A következő félkomoly, van benne egyenes is, meg hajlat is, és az utolsó az meg csak jelzés értékű, három darab csík.
Minden szám egyre kisebb, egyre kevesebb, egyre rövidebb idő jelzésére szolgál.
333!
Ünnep!!
Nem vagyok még a felénél, de haladok szépen.

 

 

333A.jpg

 

 

Persze nem úsztam meg, a tegnapi fáradtság után nem pihenhettem, jött egy újabb Rövid Ugrás.
Délelőtt kutyakonyhára tettek, utána megint Rövid Ugrással éjszakába F1-re kampósnak.

Elkészítettem a kaját a kutyáknak. Összeállítottam, ahogy kell, növekvő sorrendben a mennyiségeket. Elkezdtem kiosztani, és amikor Para ketrecéhez értem és egy pillanatra egymásra néztünk, úgy éreztem, be kell mennem hozzá. Nem volt barátságos a pillantása, de épp nem volt ellenséges sem. Nem nézett le engem és nem alázkodott meg.  Azt éreztem, most tekint partnernek. Szenvtelenül, de jó indulattal. Legalábbis nem ellenséges indulattal. És úgy egyáltalán indulat nélkül, tehát mondtam neki, hogy bemegyek, húzódjon be a házába.

– Az ételt viszem, nem csak úgy betolom a rács alatt, hanem eléd teszem.

Bement valóban és én benyitottam hozzá. Beléptem, lejjebb görnyedtem úgy, hogy az ajtót egy kézzel tartottam, a másikkal meg nyúltam befelé, hogy minél beljebb tudjam neki letenni a tálat és ereszkedtem lejjebb, mikor megéreztem a szájszagát. Ahogy ettől a silány ételtől az emésztés végterméke, úgy az emésztőcsatorna is meglehetősen bűzös, és mint ilyen, jellegzetes.

Megütötte az orromat.

Leheletnyit oldalra fordítottam a fejem és csak a sziluettjét láttam, de abból azt pontosan, hogy a fogai a torkom mellett feszülnek centikre.

vicsor2.jpg

– A kaját hoztam semmi mást nem akarok, csak behoztam neked. – mondom olyan kedvesen, ahogy csak tudom. Olyan bizalmat igyekszem árasztani, amit sose tudtam még. Lassan közben lehelyeztem a tálat és miközben húzom lassan vissza a karom gyorsuló ütemben érzem a leheletét. Fújtat.

– Figyú, én most kimegyek, oda tettem az ebéded, pont olyan, ahogy szereted, kimegyek és eheted is.

Nagyon óvatosan felemelkedtem és egy nagy hátralépéssel, kikerültem a kennelből, behúztam az ajtót és bezártam. Para nyílt tekintettel, rezzenéstelenül nézett.

Látni, hogy tudja, hogy tudom, hogy csak az ő jóindulatán múlott, azért léphettem ki, mert ő úgy döntött.

Pontosan tudtam ezt. Elbíztam magam, azt hittem annyi elég, hogy én azt gondolom, jóban vagyunk.

Hülye vagy fiam.

Ne tulajdoníts magadnak Isteni erőt.

Meg kell nyerni, ki kell érdemelni.

Egy pillantással ezt nem lehet.

Neked sem.