Centi_30.jpg164

 

 

 

  

1987 December 7. Hétfő


A tegnapi megrendültségem, hogy láttam a szüleim még Ferihegy 2-ig elkísért este, de aztán az események megint visszaalakítottak nemtörődöm gyerekké.

Ugyanis ma éjszaka életem legkirályibb ciházásában vettem részt.
Nagy Feróval együtt csináltuk.
Ő is korosztályom, vékony, göthös srác. Alig lehetett hallani a hangját eddig, de valahogy az öregség belőle is kihozta az embert.
Azt, aki megáll a lábán.
Hangja lett, tartása, humora és bátorsága.
A fasz Szilasi volt a kutató ügyeletes, de Dedit tette meg a helyettesének. Dedi szintén a mi korosztályunk, jó srác, tanárember volt, nem értettük miért nem előfelvételisként hívták be. Szilasi váltását megváltoztatni nem fogja, de szól, ha löket várható.

Ketten mentünk ki Nagy Feróval a betonra, ő az egyes, én a kettes gépállóhelyre, vagyis egy hatalmas betonplacc két felére. Már kifelé menet nyilvánvaló lett, hogy nem válunk szét egy percre sem. Éjfélkor váltottunk két februári leszerelőt, és tudtuk, hogy hajnal ötig kinn leszünk. Kegyetlen hideg van, egyáltalán nincs kedvünk külön-külön megfagyni, inkább együtt kóvályogtunk géptől gépig.
Éjjel egy óráig három gép érkezett, utána négyig nem volt forgalom. Feróval együtt mentünk ciházni, de az első két gépről semmit kaptunk, így elég kedvetlenül igyekeztünk a harmadikhoz. Ott is hiába toporogtunk a hidegben, a gépről megint semmit nem kaptunk. Még a cateringes sofőrnek is felpisszegtünk, az le is intett, hogy mindjárt, de aztán még vagy negyedórát dolgozott fenn anélkül, hogy ránk hederített volna.
catering1.jpgLassan elkészült, lejött a gépről, és a teherautója rakodóterét a hidraulikus emelővel lassan a gép magasságából a normál állapotra engedte. Ez már azt szokta jelenteni, hogy végzett, megy vissza az állomáshelyére. Mi is fordítottunk neki épp hátat, mikor ránk füttyentett. Mire oda értünk hozzá már a nyitott raktérből kihúzott egy nagy papírdobozt, és kérdés nélkül Feró kezébe nyomta, majd letett elém két karton BB rostos baracklevet.

– Meleg tea kéne nektek ilyenkor, de most azt nem tudok adni. – mondta együtt érzőn, és már ment is volna el.

– De ez rengeteg! – szólt vissza Feró, az üdítőkre mutatva. – Ennyit nem tudunk meginni.

A sofőr nevetve legyintett.
– Mindegy, akkor csináljátok belőle korcsolyapályát!

Bepattant a kocsiba és elment. Feróval becipeltük a cuccokat a szellőző mögé, ahová ezeket rejteni szoktuk és felmértük a kincsek értékét.
Legalább huszonöt hidegtál, vagy tíz csokis keksz-szerű süti és huszonnégy doboz üdítő. Pukkadásig ettük magunkat, olyan sok időt töltve ezzel, hogy felváltva kellett a kezünket használni, míg az egyikkel ettünk, a másikat melengettük kesztyűstül a zsebben.
Ittunk az üdítőből is, bár mivel egyre hidegebb lett, nagyon nem csúszott.
Legalábbis kezdetben.
Mert ahogy ott ültünk a szellőző mögött a betonkoszorún, nyilvánvalóvá vált, hogy ez a csomó üdítő pocsékba megy. Az előtéren megbízhatatlan kopaszok vannak, nekik nem viszünk csak annyit, amennyit meg tudnak azonnal enni, inni. Ne azzal bukjanak meg, hogy valami hülye helyre teszik az el nem fogyasztott cuccot. Be a kutügyre Szilasi miatt nem lehet vinni, itt meg lassan meg fog minden fagyni. A salátalevél, meg a paradicsom a hidegtálon már most elég jeges.
De mi legyen akkor ezzel?
Ha hagyjuk itt megfagyni, akkor tavaszig megmarad bűnjelnek.
Mit is mondott a sofőr?
Csináljunk jégpályát?
Nem hülye ötlet!
Csináljunk jégpályát!

jégrevű4.jpg

Ezzel a lendülettel felbontottunk két dobozt és Nagy Feróval akkurátusan fellocsoltunk egy jó hosszú szakaszt, olyan hetven centi szélesen.
Míg megfagyott, vittünk kaját, italt a kopaszoknak, aztán visszaérve új adagot locsoltunk fel. Nagyjából tíz méter hosszú csíkot húztunk, nem messze egy lezárt TU154-estől. Amíg vártunk hogy megdermedjen az üdítő, addig a maradék hidegtálakból kiszedett és csonttá fagyott szalámikból építettünk kártyavárat. Néhol csaltunk kicsit és a franciasaláta még kenhető alapjával összeragasztottuk őket. Pillanatok alatt összefagytak és végül egész pofás építményünk lett.
Majd újból megnéztük a korcsolyapályát.
A szélek, hamar megfagytak, de a közepe még nagyon kásás volt kb. negyedóra után is. Úgy döntöttünk ezt nem így várjuk meg. Sorra felbontottuk az összes BB baracklevet és jó vastagon kilocsoltuk a megkezdett csíkra.
Na jó, ez megvan.
Aludjunk.
Nagy Ferónak tényleg volt vér a pucájában, mert csak rá kellett böknöm a gépre és már mentünk is fel. Ő is tudta, hogy kell kinyitni, pedig azt hittem ezzel most elkápráztatom, de nem ment, sőt olyan természetességgel huppant be az egyik ülésbe a pilótafülkében, hogy azt éreztem kopasz vagyok.
Beültem a másodpilóta helyére, és egy darabig gyönyörködtem az éjszakai reptérben.
Megbeszéltük ugyan, hogy egyikőnk őrködik, de mindketten elaludtunk. Időnként a hideg azért felvert minket, de korántsem érződött az a csípős fagy, ami a korcsolyapályánkat készítette kinn.
Hajnal felé kikecmeregtünk és hogy felébredjünk, kipróbáltuk a jeget. Voltak fenntartásaim a rostos üdítővel kapcsolatban, azt gondoltam nem fog csúszni, pedig dehogynem.
Mint az álom.

Neki kellett futni és sokszor a végén le kellett ugrani róla, nehogy a beton megakasszon és orra essünk. Annyira önfeledten csúszkáltunk, hogy egy rövid időre a kopaszok is bemerészkedtek hozzánk kipróbálni, majd amikor a két öreg Sas megjelent váltani ötkor, büszkén mutattuk nekik.
Elképedve kérdezgették.
– Üdítőből van? Ti csináltátok? Így megfagyott? Hány doboz ez?

Alig hittek a szemüknek, de mikor mi elindultunk befelé, már hangos kacarászás mellett csúszkáltak ők is.

 

Centi_30.jpg397

Április 18. Szombat


Koltay zászlós volt a csüti (csapat ügyeletes tiszt), de egész nap rendesen viselkedett. Rettegtem, hogy mi lesz, ha átjön és faggatni kezd a pár nappal ezelőtti esetről, de nem jött. Sőt én hívtam át a konyhára, mert nyálkás volt a vacsorára szánt virsli. Csak amikor kicsomagoltam, akkor láttam, hogy nyálkás. Felhívtam Koltayt, hogy mondja meg, mi legyen. Aggodalmas, bosszús arccal jelent meg, azt hittem kettéharap, de szó nélkül nézte meg a virslit, szaglászta. Az volt az érzésem, fingja nincs, mi legyen.
Na, a kurva kemény katona.


virsli.jpg

Kértem engedélyt jelenteni. Megadta, így elmondtam, hogy ez a húsoknál sok esetben az elején majdhogynem csak felületi, nincs elszíneződve, nem romlott még, csak valószínűleg nem elég hideg helyen tárolták. Ha lemosom őket ecetes vízzel, majd rendesen megfőzöm, észre sem fogják venni, de erre neki kell engedélyt adni.
Hümmögött, aztán mondta, hogy csináljam, szóljak majd, ha megfőtt, megvizsgálja, és akkor dönt.
Mikor jeleztem, hogy kész, átjött újra, kiszedtem egy virslit és egy tányéron nyújtottam felé. Szaglászta, majd továbbtolta az ajtóban lebzselő konyhamunkásnak, hogy kóstolja meg. Azon meg látszott, ahogy egy pillanatra önkéntelenül hátrafordította a fejét, hogy arra menekülne, de csapdába esett.
Egy gyenge próbálkozást még tett.
– Én?
De Koltay eloszlatta a kételyeit.
– Hát ki más, maga agyalágyult!

A srác vonakodva közeledett. Én tudtam, hogy semmi baja a virslinek és megkegyelmeztem a srácnak, kettévágtam és az egyik felét undor nélkül ettem meg. Tanulókoromban alaposan megtanultam, hogy lehet, romlott ételből élvezhető gasztronómiai remeket előállítani. Külön művészete van. Simán lehet a KÖJÁL által meghatározott ideig tárolható, lassan kidobásra érett készételekből, több különböző fajtából egészen új és fenséges ételeket készíteni.
Az oktatókabinetben, ahol a szakmai gyakorlat nagyrészt lezajlott, a konyhafőnök bár mesterszakácsi minősítést is szerzett, sose főzött a konyhán másból, csak a készételes hűtőből. Úgy tüntette el az új ételbe nem való alkotóelemeket, mintha sose lettek volna, úgy lett a zöldbabfőzelékből hamis gulyás leves, ahogy a rántott hús panírja is exitált a lucskos-káposztában.
Hitetlenkedve figyeltük, ahogy a citromlével, ecettel, lekvárral, paradicsompürével, fűszerekkel, szódával, tojásfehérjével és ki tudja még mikkel varázsol.

Nem csak a még ehető, csak a szabályok miatt kidobásra ítélt ételeket mentette meg, hanem a konkrétan romlott ételt is. Savanyú és habos a halászlé? Büdös a tatár bifszteknek szánt hús? Nyálkás és keserű az előre csomagolt rétestészta? Penészes a fűszervaj? Zöld a kolbásszal töltött fasírozott?
Na és? Mindenre van megoldás. Ha nem is ugyanaz az étel maradt, kiegészítője tudott lenni másnak, ahol a többi elvette az ízét, a színét.

A halászlét forrald fel és vágd tele csípős paprikával, a tatárt párold, aztán pirítsd meg sok fűszerrel, összekeverve sertéshússal mehet is a rakott káposztába, vagy a hortobágyi palacsintába, majd azt mondjuk birkahús, még drágábban is lehet így eladni. A rétestésztát ecetes ronggyal alaposan töröld át, káposztás rétesben fel se fog tűnni, fűszervajat kiolvasztod, sok petrezselyemmel, kicsit markánsabban fűszerezve mehet bele az újonnan készülőbe, lehet is visszahűteni, a zöld fasírt pont jó az alaposan fokhagymázott spenóthoz, csak alulra kell tálalni és rá a főzelék, tetejére egy karika főtt tojás, még esztétikus is.
Nyálkás a virsli?
Ugyan már!
Ki szerint?

– Jó ez. – mondom és a felbátorodott konyhás is megerősíti.
– Rendben – nyugtázza Koltay – osszák ki. Majd kifelé menet vállon vereget, még valami felismerhetetlen mosolyféle is van az arcán, és azt mondja:
– Azt hallottam, hogy maga meg akarta reformálni a szolgálati szabályzatot! De legalább vág az esze!
Ha tudná, hogy ehhez sok ész nem kellett.