Centi_30.jpg323

 

 

 

Július 1. Szerda

31 hét letelt, még 47.

 

Éjjel nem sokat törődtem a feladatommal. Kübli (HT vagyis hivatásos tiszt, őrmester) volt a kutatóügyeletes. Kirakott hátra az Öregbeton mögé, a 25-ösre.

Nincs ott semmi.

De úgy, ahogy írom.

Semmi.

Állok benne, nézek körbe, de minden annyira semmi, hogy kezdtem magam is semminek érezni.

Nem éreztem magam ennek még sohasem.

Semminek.

Mert, ha nem is gondoltam magamról sokat, éreztem annyi értéket, hogy ne gondoljam, hogy semmi lennék.

De hogy mégis semmi vagyok, az nem semmi.

Az valami.

Az úgy szorít.

Úgy feszít.

 

Úgy csavar meg teljesen, hogy üvölteni tudnál.

Homok vagy, ami pereg, fújja szét a szél és érzed és tudod, hogy nincs semmi belül, a homokvárszerű romtemplom belseje üres.

 

Körbenéztem.

Egy darab beton.

Öregecske, repedezett.

A repedésekben kis növénykék sziluettjei, árnyéka.

Sötét van.

Minden fény messze.

Az egyetlen dolog, ami a közelemben van, az egy ipari létra.

A rámpások, kerozinosok használják.

Az van itt.

Egy durván összehegesztett váz.

Fémek nagyjából rendezett halmaza.

Ez van nekem itt a világból?

Most komolyan?

Egy fémrács?

Egy ketrec?

Istenem, tényleg gúny van benned?

 

Vagy ez netán feladat?

Rejtvény?

Itt fogsz, ebben fogsz megjelenni?

Rajtam ne múljon, mutasd magad!

 

Hosszan fürkésztem a sérüléseit, a karcolásait, a katonatársaim apró betűs, belekarcolt üzeneteit, mindnek mély értelmet gondolva ízlelgettem, vajon melyiktől világosodom meg? Melyikben van Jézus, Krisna, Buddha, Isten?

Mondjuk itt  van ez az üzenet: „Terdik a gyalog.”

Na ez mi lehet?

Terdik egy név.

Ez nyilvánvaló.

Az általam felületesen átfutott teológiák, vallások isteneinek nevei közül egyre sem ismertem benne.

Akkor nyilván ennek nem tulajdonítunk jelentőséget. Tehát csak valami Itt szolgált katona, az ismeretlen katona neve.

Lényegtelen, csak egy sorszám. Egy azonosító.

Akár aktához.

Lényegtelen.

 

Akkor mi fontos?

Terdik határőr.

Vagy az volt.

Mindegy.

Lényegét tekintve határőr.

Ferihegyen.

Öreg.

Ő írta ki.

Ő karcolta be.

Dicsekszik, legalábbis felhívja magára a figyelmet.

Ha meg kopasz, akkor valakit gúnyol.

Oké, de hol van ebben Isten?

Első ránézésre nem tűnik úgy..

De akkor mi ez? Mélyebben lenne?

Terdik a gyalog.

Gyalog.

„a” gyalog.

Ez micsoda?

Ha büszkeség, akkor a nehéz körülmények közötti kitartás. A gyalog az megy, az vonul, az őrködik, harcol. Tehát kitart egy alantas, szinte állatias ösztönökkel ellátható tevékenységben.

Ha szitokszó, akkor a sakk korlátolt, bármely cél érdekében, mindig előrébb tologatható, problémák esetén arrébb, sréhen mozdítható bábuja jut eszembe.

A neve is rémisztően árulkodó.

Bábu.

Ebben lenne Isten?

Ez viccnek is rossz.

De akkor mi lehet?

Gyaloglás?

Megyek?

Út?

Hát persze: ÚT!

Nyilván!

Igen, út.

 

Én megyek rajta?

Nem, én tévelygek.

Akkor Ő!

Hát persze!

Ő jön.

Isten!

Istenem.

Jön.

Hadd jöjjön, kész vagyok.

Üssön meg.

Hasson.

Érezzem már, ahogy közeleg.

Tudjam, hogy majd biztosan magával visz.

Hadd öltözzem díszbe, hadd vigyem, amit szükségesnek gondolok. És tényleg csak azt vigyem, ami szükséges.

Ami én vagyok és amivel szívesen bemennék oda, ahova most bebocsátást nyerek. Se több, se kevesebb ne legyen nálam, csak ami kell.

Hogy most a Mennyországba készüljek. Utolsó út, úgy pakoljak.

 

Ezt szeretném érezni.

Hogy lássam, tudjam a dolgom:

Pakolj, állítsd össze az útravalót.

Minden legyen benne akit, amit, szeretsz.

Amiket azokban szeretsz, akiket és amiket szeretsz.

Készüljön a lista.

Bele mindent, ami jó.

Amiben kedved leled.

Amiben kedvüket lelik a családtagjaid. A barátaid.

Egyáltalán. Tegyél bele mindent, amit ebben a kurva világban értéknek tartasz.

Egyből nyilvánvaló mi hullik el.

A gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy.

Csak az igazi értékek maradnak.

És azok olyan tisztán, olyan könnyű csomagként, hogy erőlködés nélkül emelheted meg a kis utazótáskát, hogy könnyű legyen neked az út, és bizakodva nézz a jövőbe, eléred.

Eléred.

Elérted.

Amit akartál.

Kész vagy.

Mostantól Isten vezessen.

Isten világítson előtted, hogy tudd, mit tegyél.

 

De előtte mutassa magát, ne csak gondoljam, hogy létezik.

Hívjon magához, utaljon magára.

"Terdik a gyalog."

Megmutatkozott ebben Isten?

Faszt.

Csak jár az agyam, és csapongok.

 

De valami célja lehet, hogy így magamra hagyott, hogy ennyire nincs itt semmi. Csak az lehet, hogy most kell felfedeznem Őt.

A létrán lévő üzenetekben nincs, akkor hol rejtezhet?

Néztem az alakját.

A formáját.

A létrának.

Messzebbről is.

Talán a geometria.

Az nem, az közel van a számtanhoz, abban én hülye vagyok.

Isten nem szólhat ezen a nyelven.

Ha igen, akkor nem készült fel.

Nem jó aktát kapott. Nem az enyémet nézte meg.

Ez nem nekem szól.

Miért nem figyelsz?

Ugye nem így akarsz hozzám szólni?

Ugye nem ez volt „a” lehetőség?

Ha most nem látlak meg, akkor sose.

Így nem baszhatsz ki velem!

Annyira nem lehetsz hülye.


Nem, annyira szerintem, nem lehet hülye.

 

Akkor, mint műalkotás lehet jelentősége!

Hátrébb megyek, hunyorgok, nézem van-e irány, perspektíva, képkivágás, amiben megmutatkozik.

Amiben megjelenik az Isteni szemszög.

Jár az agyam, forog benn az információ, illesztgetem a tudásba, emlékbe, mindenbe, ami szembe jön, de nem látom.
Nem látok tisztán.

Egyszer olvastam egy mondást Daliról. Valakinek azt nyilatkozta, hogy aki nem képes egy hatalmas fehér, hosszú sörényű kecses lovat elképzelni vágtatni egy paradicsomon, az egyszerűen hülye.

Meregettem a szemem, de igazából nem lovat, hanem csak egy marhát láttam, aki bámul egy korhadt fémkeretet.

Bosch_Hieronymus-Triptych_of_Garden_of_Earthly_Delights_right_wing_detail-ca._1500.jpg

Meguntam, úgy gondoltam, hasznosítom.

Nincs itt Isten. Sose volt.

Lenyomogattam a létra rögzítő talpait, hogy ne guruljon el, ráakasztottam a fegyverem és leültem. Hátamat az egyik vastagabb oszlopának döntöttem.

Ezzel megbuknék.

Ilyet nem szabad.

Leülni.

Nem szabad leülni.

Normális dolog ez?

A leülés az olyan természetes kényszer, ami nem lehet szabályozás tárgya.

Ülök.

Kapjátok be.

 

Na most, hogy újra egyedül vagyok, körbenézek.

Tényleg semmi nincs.

Csak a kietlenség.

Viszont akkor az a legjobb, ha az ember szintén semmi. Akkor részévé kell válni. Akkor el kell engedni mindent, mindent ami jó ebben a kurva világban.

 Az értékeket, a legfőbb értékeket is.

Csak arra kell figyelni, hogy ne kapjon teret a gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy. Azt is elengedni.

Akkor nyugi van.

Edit?

Ugyan már!

Nyugi van.

 

Bár nem egészen, mert egy lámpa pont megvilágít.

Ha Kübli kimegy a kutügy elé, akár meg is láthat, nem jó ez így.

Kimegyek innen, messzire.

 

Ezzel a lendülettel kigyalogoltam a beton szélére, hátra, a legmesszebb mindentől, bele a fűbe és lefeküdtem. Ki lettem ide rakva, egyben négy órára.

Azt kell itt eltöltenem.

A szolgálati idő vége felé visszaballagtam, rádiót cseréltem a váltásommal és bebaktattam a kutügyre.

 

Kübli tárt karokkal fogadott.

Tudom-e, hogy nem szabad leülni?

A fegyvert hogy jutott az eszembe letenni? Felakasztani.

És hogy hagyhattam el a szolgálati helyemet?

Milyen érzés ennek tudatában órákat feküdni hátul?

 

Én nem tudtam, hogy honnan kezdjem mesélni.

Istentől?

Nem meredek ezzel kezdeni?

Editről?

Bbrruhhahha….

Na nem, nem mondok én semmit.

 

Akkor viszont vegyem tudomásul, hogy beírt kihallgatásra!

Tudomásul veszem. Ez könnyen megy.

 

Reggel ahogy beérkeztem a szolgálat után a laktanyába, már hívatnak is a Szadó őrnagyék.

Kihallgatás.

A benti tisztek csinálják, hozzájuk írnak be kihallgatásra a Kübli félék.

Ez igazából a tárgyalás. Ahol megvitatjátok az esetet. Illetve nem vita, neked csak védekezned lehet.

De azt erősen kell, mert az az előfeltételezés, hogy nem véletlen vagy itt.

Valamilyen büntetésre rászolgáltál.

És gyanakodnak.

Meg vizslatnak.

Közben kérdezgetnek.

Mérlegelnek és döntenek.

Majd kinyilatkoztatnak.

Ha megtudtad a szándékaikat, mehetsz, ródd le persze a tiszteletedet vigyázzállásban, és menj a büntetés tudatával vagy a büntetlenség örömével.

Ma azzal zárult, hogy majd még megfontolják mi legyen velem. Leülni nem szabad szolgálat közben. Kübli rendes volt, mert ezek szerint azt nem jelentette, hogy leraktam a fegyverem, csak hogy leültem.

Fél nyolckor feküdtem végül le, 11:40-kor ébresztenek.

Hogy, hogy nem, délutános szolgálatra megyek a hova is? Hát persze, hogy a Ferihegy 1-re.

A negyedik Rövid Ugrásom.

És igen, ciháztam.

Bakonyi (sorállományú Berben tizedes geci) látott meg.

Mindenki csinálja, tudja jól. Ez amolyan járandóság.

Mit hisztizik ezen?

Pedig hisztizett, felnyomott a Bensénél (HT, Hivatásos tiszt, őrmester).

Ő a kutató ügyeletes tiszt.

Aki megígérte, hogy beír kihallgatásra.

16 órán belül ez a második. Nem lesz ez így jó.

Centi_30.jpg360

 

 

 

Május 25. Hétfő

FIATAL vagyok!!!

Vége a KOPASZSÁGNAK!!!!!

A határőrségnél a negyedéves bevonulási rendszer miatt mindenki 6 hónapig kopasz, 6 hónapig fiatal, 3 hónapig öregedő és 3 hónapig öreg. Fiatal lettem, léptem előre egyet.

Egy nagyot.

Most már senki nem hívhat kopasznak, még az öregek sem. Előléptettek.

Fiatalnak lenni rang.

Méltósággal kell viselni.

Le lehet egy kicsit lassítani, lehet egy kicsit elnyújtottabb mozdulatokkal létezni.

Mint az üdvösség felé vezető úton. Minél többet töltesz rajta, annál jobban ismered, annál jobban tudod, mit kell tenned, mi legyen a következő lépés közelebb kerülni, még közelebb a végállomáshoz. Mindig felismered már, mindig tudod rögtön, amint eléd kerül, hogy mi a teendő. Ettől nyugodtabb leszel, lelassulsz, letisztulsz. És még egy kicsit pontosabban látsz mindent. A mozdulataid elegánsak, atyaiak és megbocsátóak.

És persze az üdvösség felé vezető úton vannak nehezebb szakaszok, vannak, sorsfordító állomások. Olyan sarokpontok, ahonnan az ember visszatekinthet, értékelhet, és a jövőbe nézhet. Ahonnan semmi nem ugyanaz már, mint addig. Ilyen állomás a határőrségnél a Fiatalság.

És én most Fiatal lettem.

Kicsit ront az összképen, hogy ugyanazt tanulom, mint a kopaszok.

 

Délelőtt voltam szolgálatban, vagyis reggel hatra kinn voltunk a betonon, és kettőkor adtuk le a szolgálatot. Persze vannak benne pihenők. Ma sima kampós szolgálatot tanultam, vagyis a kutya nélküli reptéri őrszolgálatot. Egy idősebb katonával megyek ki, aki elmagyaráz mindent. Nem sok magyarázni való van. Ferihegy 1-en elől az utasvárók előtt az a feladat, hogy figyelni az utasokat, amikor kiengedik őket az épületből, hogy beszálljanak a buszba, ami elviszi őket a gépükhöz. Nehogy elkóricáljanak.

Kárt ne okozzanak a szocialista hazánknak. Igaz, hogy mindegyik tülekszik a busz ajtajában, hogy biztosítsa magának a repülőgépre jutás mielőbbi bekövetkeztét. Nem kóricál egyik se.

Nem baj, figyelni kell. Azt figyelem épp, hogy remeg mindegyik, hogy minél előbb a gépre jusson.

Szarik az akkor a szocialista hazánkra.

Szóval ezeket kell figyelni. Eszébe se jut renitenskedni. Meg azért persze jól láthatóan ott állunk, gyakorló ruhában vagyunk, nem díszegyenruhában, és nem útbaigazító tábla, hanem géppisztoly van a nyakunkban. Azzal a paranccsal van nálunk, hogy használjuk, hogyha úgy ítéljük meg. Dehogy fog ezek mellett bárki is randalírozni a reptéren.

Mondjuk azt nem látom, hogy bombát visz-e magával. Lehet a zsebében, a táskájában, a testére erősítve, vagy feldugva a seggébe.

Ennyit érünk.

Tehát nem teljesen értem, mit csinálunk itt. Legalábbis ennyien. Itt az utasváróknál az úgynevezett előtérszolgálatnál két szolgálati hely van. A betonon más néven a rampán, ahol a gépeket szolgálják ki a rampások, a személyszállító gépeknél szintén kettő. Van egy a be- és kivezető úton, egy az Öregbetonon, ahol a teherszállító gépek állnak és egy az úgynevezett 25-ösön. Meg hátul, mindezek mögött a kutyás. Ez nyolc ember. Ez elég sok, ahhoz képest, hogy ugyan nagy, de azért elég belátható a terep. Sok a jármű, sok a mozgás, de áttekinthető. Két kutyás, meg egy sima gyalog elég lenne. Meg olyan nagyon vad tűzharcba nem keveredhet az ember itt a kerozinnal feltöltött gépek közt. A nyolc ember sok, de ha komoly baj van, akkor meg kevés, olyankor úgyis mindenképp kirendelik az egész laktanyát. Szóval nem nagyon értem.

 Ferihegyi szolgálati helyek_kicsike.jpg

Viszont kiengednek szabadnapra. Azt értem.

Úgy éreztem, ma kell hazalopnom zsávolyt. A táskában nem vihetem, rendszeresen belenéz a csüti. Nem tudom, mi járna ezért, de nem akarom megtudni. Viszont benn már nem nagyon tarthatom. Egy alaposabb szekrényrend ellenőrzésnél kiderülne, bár a felsőt nagyon klasszul elrejtettem. Azt most nem tudom kivinni, mert csak úgy lehetne, hogy felveszem. Sajnos ezt már nem tehetem, mert már csak a vékony kimenőing van rajtunk. A téli kimenőkabátot nem hordjuk mostantól legalább fél évig. Így a zsávolyfelsőt betettem a kabát külső és a kigombolható belső közé, mert ott nehezen találják meg. De a nadrággal bajban vagyok. Haza kellene lopnom. Magamra kell vennem.

A kettőt együtt  nem lehet.
Esetleg a nadrágot. De az is kérdéses.

Michelin.jpgSok időm nincs próbálgatni, mert azért ebből reklámot nem szeretnék, úgy kell felvennem egymásra a nadrágokat, hogy más ne lássa. Sajnos a körletből nem tudom kivinni, hogy esetleg a vécén, elzárva mástól próbálgassam. Viszont itt a körletben többeket jó érzéssel töltene el, ha a bukott szakács tényleg nagyot bukna valamivel. Tehát úgy kell felvennem, hogy először észrevétlen a benti és a lopott zsávolynadrágot lecserélni magamon és szépen elrendezgetni, megkötögetni az erre való zsinegekkel, hogy se a szára fel, se a dereka le ne csússzon. Aztán felvenni a kimenőinget, az a felső részét eltakarja. Kihajtani a szekrényajtót, mögé állni, és molyolni a polcokon, amíg el nem jön a pillanat, hogy akit nem kötött le teljesen a maga dolga, az kiment a körletből, aki benn maradt, elmélyülten szöszmötöl valamin. Na, akkor kell hirtelen, gyors mozdulattal felrántani a kimenő nadrágot, úgy, hogy az alsónak a derékrészét feljebb húzni mint a külsőét, be az ing alá, hogy ne legyen nagy ráncolódás az öv körül. De emiatt az alsó úgy bevág a seggembe, mint valami kés, ami karistolja az ánuszomat és feszíti szét a heréimet két oldalra a szárába szorongani.

Néhány gyors mozdulattal igyekszem helyre tenni a dolgokat, de most megcsavarodik az egész és átlósan a lábam közt feszülnek össze a dolgaim. Kimegyek a folyosóra, de a kopaszok, pont a budit takarítják, nem tudok bemenni, eligazítani. Felöltözöm kimenőbe teljesen, és már nem ülök le benn a körletben, csak járkálok fel-alá, kérdezik is hogy mi van, zabszem ment a seggembe, mit kóválygok? Bárcsak zabszem lenne, de nem magyarázom, hanem kijövök a folyosóra megint. A kopaszok nem végeztek még, ezért kiállok az ablakba. Idegesen nézelődöm. Az írnok mellém áll.

– Szép a tavasz, én szeretem. – mondja. Nem nagyon van kedvem beszélgetni, az az érzésem, hogy a nadrágok fentről is húzzák lefele a bőröm és a számat sírásra fittyesztik. Nem akarok embert most a közelemben, úgy állok, mint, aki beszart.

– Aha…– válaszolom.

Ilyenkor minden kizöldül. – mereng kifele mellettem az ablakon. Végignézek a zöld egyenruháján, meg a folyosóra pillantva még 10-15 ugyanilyen zöld alakon. Nem nagyon értem.

– Aha...– válaszolom.

Nagyon elkapja a hangulat. Bámul a semmibe.

– Úgy mennék ki innen, mint akit seggbe rúgtak. – mondja. Nekem az enyém összerándul, ettől még élesebben belevág a zsávoly, dühösen nézek vissza.

–Aha…– válaszolom.

– Honvágy mi? Már otthon lennél mi? – fordul felém – Tudom, mit érzel.

Kétségeim vannak, hogy tudja, de nem cáfolom most. Hátrapislogok a vécé felé a kopaszok még mindig ott tökölnek. És hirtelen felhangzik az alegység ügyeletes hangja.

– Kimenősök sorakozó!

Az írnok rám mosolyog, biccentek, és egy kurva nagyot káromkodom magamban.

– Minél előbb otthon, igen, az volna jó. –mondom.

 

Este már jóleső érzéssel gondoltam vissza, miután a családnak megmutattam, hogy milyen egy vadonatúj zsávoly, hogy mennyire szar volt a csüti előtt állni, hogy úgy éreztem, minden irányból égbekiáltóan feltűnő, hogy több réteg van rajtam, természetesen viselkedni, mikor iszonyú kényelmetlen volt a naci, de hogy végül kijutottam.

Kár, hogy 27 fok volt, mert a tököm megsült mire hazaértem.

Centi_30.jpg369

 

 

 

Május 16. Szombat

zouave-uniform.jpgMa adtam le az őrszolgálatot. Tehát ez a 24/48. Vagyis huszonnégy óra szolgálat, négy órás megszakításokkal, majd azt követően negyvennyolc óra pihenővel. Ma reggel nyolckor szereltem le. Leadtam a töltényeket, és felmentem a századhoz. Az éjszaka kibírhatatlanul monoton volt, zuhogott az eső egész reggelig. Lecuccoltam a körletben, majd leszaladtam és megreggeliztem.

Büszke voltam magamra, életem első katonai feladatát hajtottam végre, önállóan, hibátlanul. Jó, semmi különös nem volt, ültem egy fabódéban és vártam, hogy vége legyen.
De mégis!
Bár az igazából eszembe sem jutott egyszer sem, hogy én vigyázok valamire, hogy figyelnem kéne, hogy valaki bejöhet és nekem kell megakadályoznom.

Olyan, laktanyában természetellenes állapot állt be, ami mellbe vágott, ugyanis csend volt.
Valódi csend.
Ahogy a környezet zaja elült, ahogy a távoli fények és a laktanya ablakai elszunnyadtak, ahogy az éj sötétje mindent belepett, abban a kis üvegablakos fadobozban olyan béke áradt szét, amit hónapok óta nem tapasztaltam. Nincs félelem és szorongás, hogy az amúgy mennyei helyen, a bokrosban, hátul kummantva meglát valaki, nincs a körletbe éjszaka belépő öreg, aki felvágja a villanyt és éles csattanással dobja le a derékszíját a stokira, és nincs Robi, akivel szemben mindig felkészültnek kell lennem, csak annyit megtagadni abból, amit rám tol, ami még nem kötelemszegés, nem ütközik nagyon a szabályzatba. Mindig tudni, mikor adjam be a derekam, milyen nyakaskodás az, ami már az önbecsülésem védi, de még nem otromba parancsmegtagadás, és mi az a határ, amit ha átlépek jelenthető a helyzet.

 

Ülök az őrbódéban.

Nincs semmi.

Illetve minden van. Minden, ami körbevesz, az van. Van bódé, van sötét, van hűvös, de csak ennyi, nem több. Nem fenyeget engem, nem ront rám, hanem csak körbeölel.

Csak létezik.

Nincs történés, nincs akció, nincs cselekvés, csak létezés. Ezentúl semmi nincs.

Semmi van.

Csak csend van, mélységes csend. Áthatol, lehűt, lenyugtat, elernyeszt, olyan csend van.

De a csend sincs, az is csak valaminek a hiánya.

Semmi sincs.

Pár perc alatt elfeledkeztem mindenről, az agyam új világot alkot és már Editet látom, még nem meztelen, de én már tudom, hogy az lesz, és már nem sürgős,  már inkább csak gyönyörködnék hosszan, lassan fedezném fel a testét a kezemmel, minden részletet, zugot. Tenyerem leheletfinoman végighordoznám az alakját lekövető textil felett, hogy csak a melegét érezzem, és az enyémet adjam át. Nem sietnék, mert benn vagyok, mert ez már a kéjérzet, minden benne töltött pillanat hevesen rázza a lelkem, és minél tovább hagyom, annál erősebb lesz majd, ha eljön az ideje: a testünk végjátéka. Már az enyém mindenestül, és nem birtoklom, hanem a vendége vagyok. Ezzel a tudattal vonom magamhoz a most teremtett világban, nincs szülő, barátok, gond, hanem csak ő meg én, tisztán, teljes valónkban.

Aztán megcsörren a kurblis telefon, hogy jön a váltás, én a térdemre csapok, hogy a kurva életbe, de megdugnám már és jön is a váltás.

 

Vettem egy zsávolyt. Délután megkörnyékeztem a raktárost, hogy akkor üssük nyélbe az üzletet. Régóta rágtam a fülét, akartam egyet mindenképp. A zsávoly, vagyis a gyakorlóruha, abból is a nadrág az egyik legkényelmesebb viselet, amit valaha hordtam. A vadonatúj zsávoly anyagában fényes, enyhén fémes hatású őserdő-zöld, mély, de élénk. Tapintása annyiban viaszos, hogy tartással csúszó, finoman simítható, de nem zsíros, nehéz. Aztán hordás közben bemattul, közben egyre mélyebb méregzölddé válik, végül erősen szőtt, puha, könnyű fűzöld lesz. Olyan az anyag, hogy zsávoly, amíg fényes, és gyakorló, amint matt. Nem érzem felcserélhetőnek a neveiket, nincsenek szavak, amik jobban kifejeznék az átalakulást. Imádom, kell ilyen.

A raktáros nehezen állt kötélnek, vagy csak az árat akarta felverni, nem tudom, de az a mondatom meglehetős hatást gyakorolt rá, hogy elég neki az idősebb katonákat ellátni ilyenekkel, legalább a kopaszok ne lássák, mit csinál, legalább azok ne legyenek szemtanúi. Nekem adja oda most, és a többieket is intézze el mielőtt az újoncok ideérnek.

Megköszönte, hogy ilyen remek ötletet adtam, és 200-200 forintot kért a nadrágért meg a felsőért. Nem tudom, hogy ez milyen ár, kedvezményes, normál ár, vagy egyenesen átvert.

De van egy gyönyörű zsávolyom, már csak haza kell lopnom.