Centi_30.jpg298

 

 

 

 

Július 26. Vasárnap

Ma ért véget a szabadság.

Az éjszakai munka után 10-ig aludtam, Anyuék hamarabb felkeltek és pakolásztak. Én még néhány órát segítettem, aztán búcsúzkodnom kellett, mert ötre vissza kellett érnem a laktanyába. Hazafelé vadul vettem a kanyarokat a Zsigával, megmagyarázhatatlan módon a múltkori lerobbanása után, most, hogy megint tökéletesen működik, még jobban megszerettem és még nagyobb lett a bizalmam hozzá.

Ezt az érzést amúgy, az azóta vásárolt autóim maradéktalanul kiirtották. Általában az, hogy elromlott valami, azt szokta jelenteni, hogy szarabb lett. De a Zsiga most hasított, én meg élveztem, azzal az önpusztító felszabadultsággal, ahogy a Félelem bére utolsó jelenetében, Yves Montand vezet a szakadékokkal nehezített hegyi úton.
Van némi ellentmondás ebben, de igazából szembefordítva egymással, összeilleszthető a két jelenet. Yves Montand a kvázi rabszolgaságból való szabadulást jelentő munkabér megszerzése feletti és a szabadságba való átlépés (meg persze egy nő) gondolatától került euforikus hangulatba, én viszont az utolsó fillérjeimből vett üzemanyag megmaradt cseppjeit égettem el, a szabadságvesztésem helyszíne felé tartva és attól kerültem euforikus hangulatba, hogy megy a kocsim.

Más, de azért kurva jó volt.

Yves Montand.jpg

Még kinn a telken felhívtam Anyuék figyelmét arra a tényre, hogy 8. hónapja vagyok katona, de ez csak nekem ilyen öröm, nekik ott csilingel az a gondolat, hogy basszus, akkor még 10 hónap hátra van. Igen, ez igaz és én is tudom. De ha nem örülnék annak, hogy mennyi telt már el, akkor azt hiszem, begolyóznék. Össze szoktam hasonlítani persze, hogy mennyi telt el, mennyi van hátra, de már nem az adatok szintjén, hanem csak úgy, mint két botot, hogy az egyik már csak egy kicsit hosszabb a másiknál.

De már attól is sokkot kapnék, ha erre a botra rovátkákat faragva bejelölném a napokat. Mert úgy még borzalmasan sok van hátra. Inkább marad az, hogy két botom van, és amikor megyek velük, az egyik miatt egy kicsit bicegek.


Aztán benn nem hagytak sokat a laktanyabeli hangulatba visszaszokni, hanem kitettek éjszakára Ferihegy 2-re, kampósnak, bicegni.

Centi_30.jpg509

 

 

 

December 27. Szombat

 

Este jöttem vissza Sopronba, a családtól otthon búcsúztam, a pályaudvarra Apu hozott ki. Nehéz volt elválni, de nem ragacsosan szentimentális érzésekkel búcsúzkodtunk, pedig csak a gőzmozdony füstje hiányzott volna egy kosztümös filmhez.

Fura dolog, hogy mennyit változtat az elváláson, hogy tudom, hova megyek. A nyomott érzés annak szólt, hogy holnaptól istentelen sokáig tart a szabadságvesztésem. Jó volt otthon, csöndes béke, és erre a három napra a családom tagjai közt szertefoszlott a katonaságról szóló rossz álom. Csak amikor délután ránéztem az előszobai fogasra akasztott egyenruhára és belém hasított a gondolat, hogy mindjárt bele kell bújnom, akkor tisztult ki a kép. Katona vagyok, nem álmodom, ez a karácsony volt az álom, holnap egy kegyetlen valóságra ébredem majd.

De ahogy Apuval megszorítottuk egymás kezét, már nem volt benne a bevonuláskori félelem. Már mindketten tudtuk hova megyek, most csak az volt bizonytalan, mikor látjuk egymást újra. Remény határozta meg a búcsúnkat.

 

Valahogy, amikor bevonultam és még otthon a családtól, a laktanyakapuban meg -ahogy most is-, Aputól búcsúztam, mindez rémesen szomorú és kegyetlenül visszavonhatatlan volt. Ott én is tudtam, Apu is tudta, hogy a gyerekkornak vége van. Bíztam benne, hogy semmi bajom nem lesz és Ő is bízott bennem, a kapuban már férfiként búcsúztunk. Ott tűnt fel, hogy már magasabb vagyok nála; én kihúztam magam, ő meg egy kicsit ellazult, enyhült az addigi állandó, feszes tartása. Befejezett, véghezvitt egy komoly, felelősséggel járó feladatot.

Felnevelt.

Attól a kaputól beljebb már magamnak kell boldogulnom. Úgy mentem be a kapun, úgy intettem vissza, hogy lássa, menni fog.

Megadott mindent, amit addig adhatott, most még ugyanezt kell megtennie a két öcsémmel.

Az elválásunk korszakváltás volt, legalább annyira nyomott minket a lezárt élet, a megváltozott szerepek súlya, mint amennyire tekintettünk rá várakozással. Féltem a katonaságtól, de vártam már. Rövid időt kaptam a káderezéstől a vonulásig, mégis minél közelebb került, annál erősebb volt a kíváncsiság.

Most nem féltem a katonaságtól, de egyáltalán nem vártam.

Nyomott hangulatban ültem a vonaton és ezeken gondolkodtam. És Sopron, ami egy hónappal ezelőtt elképzelhetetlen messze volt, most hirtelen felbukkant a koszos vonatablakban és leszállás után, testemben az ellenkezés feszítő érzésével közeledtem a laktanya kapujához.

Menekülni, elfutni szerettem volna, remegett minden tagom.

Semmi nem volt még, amit ennyire nem akartam.

 

De aztán mikor megálltam a bejáratnál és hosszan merengtem a semmibe, a kapuügyeletes recés hangja észhez térített.

– Mi a faszt csinál ott határőr? Mindjárt tíz óra, lejár a könyve! Jöjjön már be, ne várja a piros szőnyeget!