Centi_30.jpg186

 

 

 

 

November 15. Vasárnap

Tegnap a bent töltendő szabadnapom után már nem osztottak be semmilyen szolgálatra, ma viszont egész nap KH riccsben vagyok. Vagyis karhatalmi riadóban.

A karhatalmi riadó az az országhatáron belüli fegyveres beavatkozás valószínűségére való teljes felkészülés, egy ilyen akció lehető leggyorsabb elindításának okán. Ki ellen kell beavatkozni? Hát a lakosság az mindig gyanús. De ha szerencsénk van csak börtönből szökött cigányok miatt rendelik el a riadót, ahogy egyszer már a nyáron tették.

Ilyenkor a laktanyában maradók kapják ezt a feladatot, rendesen gyakorlóba felöltözve, bakancsban csinálunk mindent, hogyha kell, szaladhassunk. Ma komoly dolog lehet, mert kiosztották a tártáskákat és éles lőszerrel be kellett tárazni, ráadásul háromszor harmincat. Szolgálatba csak hatvanat viszünk, háromszor húszat. A tártáskát a fegyverszobában kellett hagyni, a fegyvert viszont be kellett vinnünk magunkkal a körletbe.

Mindenki egy kicsit nyomottabban feküdt, egy éles bevetés gondolata nagyon megzavarja az embert.
Mivel az intézkedésen kívül semmit nem tudtunk, képzelődni kezdtünk. Találgattuk, hogy a románok ellen megyünk-e, vagy újra be a csehszlovákokhoz, vagy itthon valami tüntetők, netán punkok ellen?
Kire lőjük el a 90 lőszert?


Csak délután derült ki, hogy valami Carlos nevű terrorista, meg két társa kóvályog valamiért Magyarországon, azért van, hogy ruhában, bakancsban, géppisztollyal a fejünk alatt alszunk.

Mindenki fellélegzett, de jó!

Csak egy állig felfegyverzett terrorista!

Nem kell osztálytársakat, barátokat lőni.


sakál1.jpgEste a törzsszakasz írnoka elkotyogta valakinek, amit a vezérkari megbeszélésen hallott.
Azt továbbadták és nekem Imre Gyula mondta el. Carlos az egyik legkeresettebb terrorista. Venezuelai a csóka, de itt garázdálkodik Európában. A franciák nagyon keresik, és emiatt ide jött Magyarországra, évekig itt lakott, de két éve kiutasították végleg.

Azért persze hamis útlevéllel, álnéven időről időre próbálkozik, és be is jut. A hatóságok nem akarnak tőle semmit, régen ugyan még támogatták is, most csak az a kérés, húzzon a picsába innen.

De lehet, hogy nem akar.
Erre az esetre kellünk mi.

Valószínűleg nem reptéri tűzharcra kell számítani, hanem a terület biztosításra, utak, helyek lezárására. Mondjuk a rendőrség üldözi, mi vagyunk a fal, ami útját állja.

Jól van, ez nem akkora gáz. Hatalmas sóhajok szakadtak fel a mellekből lefekvéskor.
Ruhában, bakancsban, szekrénynek támasztva vagy takaró alatt a fegyver, de nyugodtan alszunk.
És a punkok is alhatnak.
Nyugodtan.

A Sakál.

Centi_30.jpg360

 

 

 

Május 25. Hétfő

FIATAL vagyok!!!

Vége a KOPASZSÁGNAK!!!!!

A határőrségnél a negyedéves bevonulási rendszer miatt mindenki 6 hónapig kopasz, 6 hónapig fiatal, 3 hónapig öregedő és 3 hónapig öreg. Fiatal lettem, léptem előre egyet.

Egy nagyot.

Most már senki nem hívhat kopasznak, még az öregek sem. Előléptettek.

Fiatalnak lenni rang.

Méltósággal kell viselni.

Le lehet egy kicsit lassítani, lehet egy kicsit elnyújtottabb mozdulatokkal létezni.

Mint az üdvösség felé vezető úton. Minél többet töltesz rajta, annál jobban ismered, annál jobban tudod, mit kell tenned, mi legyen a következő lépés közelebb kerülni, még közelebb a végállomáshoz. Mindig felismered már, mindig tudod rögtön, amint eléd kerül, hogy mi a teendő. Ettől nyugodtabb leszel, lelassulsz, letisztulsz. És még egy kicsit pontosabban látsz mindent. A mozdulataid elegánsak, atyaiak és megbocsátóak.

És persze az üdvösség felé vezető úton vannak nehezebb szakaszok, vannak, sorsfordító állomások. Olyan sarokpontok, ahonnan az ember visszatekinthet, értékelhet, és a jövőbe nézhet. Ahonnan semmi nem ugyanaz már, mint addig. Ilyen állomás a határőrségnél a Fiatalság.

És én most Fiatal lettem.

Kicsit ront az összképen, hogy ugyanazt tanulom, mint a kopaszok.

 

Délelőtt voltam szolgálatban, vagyis reggel hatra kinn voltunk a betonon, és kettőkor adtuk le a szolgálatot. Persze vannak benne pihenők. Ma sima kampós szolgálatot tanultam, vagyis a kutya nélküli reptéri őrszolgálatot. Egy idősebb katonával megyek ki, aki elmagyaráz mindent. Nem sok magyarázni való van. Ferihegy 1-en elől az utasvárók előtt az a feladat, hogy figyelni az utasokat, amikor kiengedik őket az épületből, hogy beszálljanak a buszba, ami elviszi őket a gépükhöz. Nehogy elkóricáljanak.

Kárt ne okozzanak a szocialista hazánknak. Igaz, hogy mindegyik tülekszik a busz ajtajában, hogy biztosítsa magának a repülőgépre jutás mielőbbi bekövetkeztét. Nem kóricál egyik se.

Nem baj, figyelni kell. Azt figyelem épp, hogy remeg mindegyik, hogy minél előbb a gépre jusson.

Szarik az akkor a szocialista hazánkra.

Szóval ezeket kell figyelni. Eszébe se jut renitenskedni. Meg azért persze jól láthatóan ott állunk, gyakorló ruhában vagyunk, nem díszegyenruhában, és nem útbaigazító tábla, hanem géppisztoly van a nyakunkban. Azzal a paranccsal van nálunk, hogy használjuk, hogyha úgy ítéljük meg. Dehogy fog ezek mellett bárki is randalírozni a reptéren.

Mondjuk azt nem látom, hogy bombát visz-e magával. Lehet a zsebében, a táskájában, a testére erősítve, vagy feldugva a seggébe.

Ennyit érünk.

Tehát nem teljesen értem, mit csinálunk itt. Legalábbis ennyien. Itt az utasváróknál az úgynevezett előtérszolgálatnál két szolgálati hely van. A betonon más néven a rampán, ahol a gépeket szolgálják ki a rampások, a személyszállító gépeknél szintén kettő. Van egy a be- és kivezető úton, egy az Öregbetonon, ahol a teherszállító gépek állnak és egy az úgynevezett 25-ösön. Meg hátul, mindezek mögött a kutyás. Ez nyolc ember. Ez elég sok, ahhoz képest, hogy ugyan nagy, de azért elég belátható a terep. Sok a jármű, sok a mozgás, de áttekinthető. Két kutyás, meg egy sima gyalog elég lenne. Meg olyan nagyon vad tűzharcba nem keveredhet az ember itt a kerozinnal feltöltött gépek közt. A nyolc ember sok, de ha komoly baj van, akkor meg kevés, olyankor úgyis mindenképp kirendelik az egész laktanyát. Szóval nem nagyon értem.

 Ferihegyi szolgálati helyek_kicsike.jpg

Viszont kiengednek szabadnapra. Azt értem.

Úgy éreztem, ma kell hazalopnom zsávolyt. A táskában nem vihetem, rendszeresen belenéz a csüti. Nem tudom, mi járna ezért, de nem akarom megtudni. Viszont benn már nem nagyon tarthatom. Egy alaposabb szekrényrend ellenőrzésnél kiderülne, bár a felsőt nagyon klasszul elrejtettem. Azt most nem tudom kivinni, mert csak úgy lehetne, hogy felveszem. Sajnos ezt már nem tehetem, mert már csak a vékony kimenőing van rajtunk. A téli kimenőkabátot nem hordjuk mostantól legalább fél évig. Így a zsávolyfelsőt betettem a kabát külső és a kigombolható belső közé, mert ott nehezen találják meg. De a nadrággal bajban vagyok. Haza kellene lopnom. Magamra kell vennem.

A kettőt együtt  nem lehet.
Esetleg a nadrágot. De az is kérdéses.

Michelin.jpgSok időm nincs próbálgatni, mert azért ebből reklámot nem szeretnék, úgy kell felvennem egymásra a nadrágokat, hogy más ne lássa. Sajnos a körletből nem tudom kivinni, hogy esetleg a vécén, elzárva mástól próbálgassam. Viszont itt a körletben többeket jó érzéssel töltene el, ha a bukott szakács tényleg nagyot bukna valamivel. Tehát úgy kell felvennem, hogy először észrevétlen a benti és a lopott zsávolynadrágot lecserélni magamon és szépen elrendezgetni, megkötögetni az erre való zsinegekkel, hogy se a szára fel, se a dereka le ne csússzon. Aztán felvenni a kimenőinget, az a felső részét eltakarja. Kihajtani a szekrényajtót, mögé állni, és molyolni a polcokon, amíg el nem jön a pillanat, hogy akit nem kötött le teljesen a maga dolga, az kiment a körletből, aki benn maradt, elmélyülten szöszmötöl valamin. Na, akkor kell hirtelen, gyors mozdulattal felrántani a kimenő nadrágot, úgy, hogy az alsónak a derékrészét feljebb húzni mint a külsőét, be az ing alá, hogy ne legyen nagy ráncolódás az öv körül. De emiatt az alsó úgy bevág a seggembe, mint valami kés, ami karistolja az ánuszomat és feszíti szét a heréimet két oldalra a szárába szorongani.

Néhány gyors mozdulattal igyekszem helyre tenni a dolgokat, de most megcsavarodik az egész és átlósan a lábam közt feszülnek össze a dolgaim. Kimegyek a folyosóra, de a kopaszok, pont a budit takarítják, nem tudok bemenni, eligazítani. Felöltözöm kimenőbe teljesen, és már nem ülök le benn a körletben, csak járkálok fel-alá, kérdezik is hogy mi van, zabszem ment a seggembe, mit kóválygok? Bárcsak zabszem lenne, de nem magyarázom, hanem kijövök a folyosóra megint. A kopaszok nem végeztek még, ezért kiállok az ablakba. Idegesen nézelődöm. Az írnok mellém áll.

– Szép a tavasz, én szeretem. – mondja. Nem nagyon van kedvem beszélgetni, az az érzésem, hogy a nadrágok fentről is húzzák lefele a bőröm és a számat sírásra fittyesztik. Nem akarok embert most a közelemben, úgy állok, mint, aki beszart.

– Aha…– válaszolom.

Ilyenkor minden kizöldül. – mereng kifele mellettem az ablakon. Végignézek a zöld egyenruháján, meg a folyosóra pillantva még 10-15 ugyanilyen zöld alakon. Nem nagyon értem.

– Aha...– válaszolom.

Nagyon elkapja a hangulat. Bámul a semmibe.

– Úgy mennék ki innen, mint akit seggbe rúgtak. – mondja. Nekem az enyém összerándul, ettől még élesebben belevág a zsávoly, dühösen nézek vissza.

–Aha…– válaszolom.

– Honvágy mi? Már otthon lennél mi? – fordul felém – Tudom, mit érzel.

Kétségeim vannak, hogy tudja, de nem cáfolom most. Hátrapislogok a vécé felé a kopaszok még mindig ott tökölnek. És hirtelen felhangzik az alegység ügyeletes hangja.

– Kimenősök sorakozó!

Az írnok rám mosolyog, biccentek, és egy kurva nagyot káromkodom magamban.

– Minél előbb otthon, igen, az volna jó. –mondom.

 

Este már jóleső érzéssel gondoltam vissza, miután a családnak megmutattam, hogy milyen egy vadonatúj zsávoly, hogy mennyire szar volt a csüti előtt állni, hogy úgy éreztem, minden irányból égbekiáltóan feltűnő, hogy több réteg van rajtam, természetesen viselkedni, mikor iszonyú kényelmetlen volt a naci, de hogy végül kijutottam.

Kár, hogy 27 fok volt, mert a tököm megsült mire hazaértem.