Centi_30.jpg10

 

 

 

TÍZ NAPOM VAN HÁTRA!!

 

1988. május 9. hétfő


Ma körletszemlét kellett vágni.
Az teljesen természetes, hogy mi leszerelők nemhogy nem csináljuk, épphogy eltűrjük.
A középidőszakosok nem akarják csinálni, ők csináltatni akarják.
A kopaszoknak pedig meg kell csinálni.
Ez így megy, mióta világ a világ.
Mi ezért ma tüntetőleg feküdtünk az ágyainkon, és például a körletünkben Petró Dezső utasítgatott egy kopaszt. Kénytelen kelletlen végezte, de nem tehetett mást, engem meg Alexet ez az egész nem érdekelt és ő volt a rangidős.
A kopaszok közül egy egész szimpatikusat kaptunk. Nem tudom lehet-e kopaszra azt mondani, hogy szimpatikus, bár én olyan öreg vagyok, hogy nekem mindent lehet. Már senki nem ellenség, senki nem tud ártani.
Kívülálló vagyok.

A kopasz pont olyan, mint Dezső maga volt kopaszon. Meg amilyen én is voltam. Hogy azt szerettem, hogy munkának csak megközelítőleg látszó tevékenységét végzek.
Mintha csinálnám.
De közben meg nem.
Csak haladok vele, hogy egyszer véget érjen.
Ilyen volt Petró is.
A srác ugyanez.
Jó dumája van, szellemes. És azért becsülettel úgy tesz, mintha csinálná. Dezső meg elfogadja az elvégzettnek tűnő munkát, elvégre az ő utasítására zajlik mindez.

De aztán bejött Zádori ellenőrizni és úgy látta – amúgy be kell vallanom, hogy jogosan –, hogy nincs rendesen kitakarítva. Érdekes, hogy velem sokkal szigorúbb volt, mert nekem mindig akkor mondta, gyakorlatilag kizárólag akkor, amikor minden ragyogott, amikor tökéletes körletszemlét csináltam.

És velem is ordított, ahogy most a kopasszal, meg Dezsővel, hogy az ő felelőssége van ebben, neki kellett volna felügyelnie. Látom Dezsőn, hogy ideges. Miután Zádori kiment, a szokásosnál mélyebb hangon mondta, hogy ma megtanulod öcsém milyen a tökéletes körletszemle.
Ezzel kirongyolt, nemsokkal később takarító eszközökkel tért vissza és szemlére vágta a szobát. Berúgta az ultrát magának, dühösen, mintha nagyon meg akarná szopatni azt, aki takarít.
Rossz volt nézni, ahogy az egy év katonaságban megfáradt öreg test hajlong. Ezt látva egy kopasz is felismeri, hogy ez nem járja. Petró, mihelyst mi leszerelünk, hivatalosan is öreg lesz, öreg katona meg nem takarít. A kopasz azzal, hogy az öreg takarít helyette, lekötelezettje lesz az öregnek, muszáj lesz később rendesen takarítania, ez mostantól becsületbeli ügy. Dezső jól megtanulta múltkor, és Lufi jól ráérzett, hogy ez a módszer a leghatásosabb.

Én magam erre nem jöttem volna rá.

zeusz.jpg
Dezső elmondta ugyanazt, amit mi mondtunk neki anno Lufival, hogy most először és utoljára mutatom, ilyennek kell lennie mindig. Hangjában az az idegesség, amiből érezhető, hogy nem viccel, nem azért csinálta meg, mert puhány öreg, hanem ellenkezőleg, mert már olyan öreg, hogy nincs visszapofázás, nincs poénnal elüthető helyzet. Itt kuss van. És később is mindig kuss lesz, ha ő mondja, mit kell csinálni. De most megmutatta, hogy nem kér lehetetlent. Magának is berúgta az ultrát, ne akarja látni senki, hogy egy kopasznak hogyan rúgná be.
Ilyen legyen mindig! Érthető?

És persze, az.
Érthető.

Mikor mindez lezajlott, Petróra mosolyogtam, Lufi jó tanár volt, Dezső ügyesen viszi tovább a hagyományokat. Ráadásul, ahogy Dezső visszakacsintott, láttam a szemén, hogy színház ez, nem szokott ő soha senkit szívatni.
És ez nem az öreg tekintélyéről szól, hanem arról, hogy az öregnek nyugta legyen. Ne kiabáljon vele egy kopasz miatt a tiszt. Nem éreztetni akarja a tekintélyt, hanem érezni. És nem személy szerint, hanem a státuszában. Minden kopasz a nyugis öregkort szeretné, tehát kopaszként el kell ismerni az öreget.

Ez így működik.

Nem tudom, én miért tíz nappal a leszerelés előtt értem ezt meg.
Lehet, hogy kicsit nyugalmasabb lett volna a kopasz korom, lehet, hogy kevesebb kínlódással tudtam volna végigcsinálni, ha előbb megvilágosodom.
De talán nem baj.

Kiderült, hogy akkor is bírom sokáig, hónapokig, szinte évekig, ha mindenki az ellenségem, ha csak egymagam vagyok.
Nem török össze, nem török meg.

Ezt jó tudni.
Erőt ad.
És ha ügyes vagyok, ez az erő nem látszik hivalkodóan, hanem csak egy tartást ad.

Igen, ha ez meg lesz, akkor megérte a katonaság.
Akkor Ember lettem tényleg.

 

 

 

 

Centi_30.jpg205

 

 

 

 

 

Október 27. Kedd


Délelőtt F2-n beleszaladtam egy 7-esbe.
Rövid Ugrással mentem szolgálatba és ma alapvetően senki nem akart megszopatni senkit, de az új szolgálati helyek miatt 7 órát álltunk kinn.

Nem csak én, hanem mindenki, mert egyszerűen máshogy nem lehet megoldani.
Kezd derengeni, hogy tegnap se nagyon lehetett másként, simán lehet, hogy olyan komoly szándék nem is volt megszívatni, lehet, hogy a 7 órás kintlét mostantól tényleg átlagosnak lesz mondható.

De az nagyon sok.
Ha az ember nem megy be legalább kétszer pihenni, nem ereszthet le legalább két alkalommal, akkor nagyon befeszülnek az idegei.

Magamon akkor veszem ezt észre, amikor hallom csikorogni a fogaimat.
A hatodik óra után ez gyakorlatilag folyamatos.
Összeszűkült szemmel figyelem az összes mozgást, nézem kit váltanak le, ki jön ki, ki megy be. Egész testem befeszül ilyenkor, nyakamon dagadnak az erek. És bosszankodom folyamatosan. Minden olyan mozgást, ami nem engem érint, ami nem értem, vagy miattam történik először, gyanakvással élek meg. Aztán azt a hamis gondolatot látom beigazolódni, hogy direkt engem szívatnak és beindul a méregtermelésem.

Lassan hal el a józan megítélés, a düh kigőzölgése szétárad a tekervények redőiben, a szememen sátán néz ki, tűzforró a szám, nyelvem rögzülő láva, lángot lehelek.

Nem tudom, a jellemformálódásban most épp megálltam-e vagy egyenesen visszafejlődésnek indulok, de soha semmit nem hagytam ilyen irányíthatatlanul velejemig hatni.
Sosem engedtem romboló érzést ennyire szabadjára.
Ha nem ide jön a váltás vagy késik, akkor vágyom halált osztani, a vér ízét akarom érezni a számban.
Ijesztő.

satan.jpgEzzel az érzéssel végződik a szolgálat, nem sokat csitult mire a laktanyába értünk, és míg Horváth hadnagy kihallgatásra rendelt. Tegnap ugye bevágtam a géppisztolyom a fegyverszobába.

Ő is ideges miattam, most lett a szakaszparancsnokom, nem örül, hogy gond van az egyik katonájával.
Mikor előtte álltam, ő se tudta még, hogy kezdje.

Hosszan fújtattunk egymással szemben, mintha boxolók lettünk volna, akik a szünet végén már a ringben állnak, és egymásra hangolt, lassuló lélegzettel, összeakasztott tekintettel higgadnak bele a koncentráció másodperceibe.

Lemondóan sóhajtott fel végül és csak a hagyományos koreográfiát követve teremtett le.
Dvorszky, nem magáért jött létre a határőrség, emberelje meg magát végre, a magára bízott hadianyag értékes... blablabla...
Türelmetlenül hallgattam, szerettem volna jelezni, hogy lépjünk, ezt ismerem.
Az arca időnként sárgából zöldbe váltott, amikor felbuggyant a kötelességtudat pillanatokra, az a fojtogató gondolat, hogy most tekintélyt kellene mutatnia, építenie, de érzi, hogy ma nem lenne könnyű dolga.

Szememből süt a sátán még mindig.
Ahogy ő is, én is a fogást kerestem rajta, vártam, hogy komolyan gondolja, úgy igazán.
Hogy próbáljon végre helyre tenni, hogy kezdjen neki, ne csak beleélés nélkül mondja a bemagolt szöveget.
De marad a középszerű, ismert színjáték, maradok a szerepemnél, ellenségesen méregetem, de nem szólok.
S hogy, hogy nem, kimehettem szabadnapra 5-től holnap 9-ig.
Érdekes!

Centi_30.jpg249

 

 

 

 

Szeptember 13 Vasárnap

Semmittevéssel töltöm a szabadnapom, de volt időm összeveszni a Misivel.
Nem akarom felmosni a körletet.
És nem is fogom.
Akármit csinálhat Misike, szabadnapom van, szerezzen kopaszt, vagy várja meg, míg lejár a szabadnapom, utána van joga. Persze tudom, hogy délután szolgálatba megy, nem lesz itt akkor, amikor már joga lenne.
Épp ezért mondtam.
Látszódjak konstruktívnak az ellenkezésben is. De érezze, hogy most tuti, nem csinálom meg. Kínlódunk, veszekszünk, nem bír velem, csakhogy már van annyira öreg, hogy ciki legyen kimenni az alegység ügyeletest segítségül hívni. Nem kürtölheti világgá, hogy nincs tekintélye egy kopasz előtt. Fenyegetőzik, de le sem reagálom, elengedem a fülem mellett.
Egykedvűnek látszottam, de belül ujjongva ugráltam.

Nagyon jól esett az engedetlenség, eszembe juttatta az adyligeti időszakot.

Istenem, de irtózatosan régen volt!
El se hiszem, hogy velem történt, annyira messziről, a múlt ködös távolából sejlik fel most. Mintha kollektív tudat kikristályosodott munkája lenne, nem az enyém, mégis ismerem a sztorit, a legapróbb részletekig.
Ezért már megszépülve tolongnak, kedves emlékként, és olyan familiáris érzésem lett ettől a mostani makacsságtól, hogy édes romantikával gondoltam arra az idilli időszakra, amikor mindenki utált.

Akkor vágott az eszem, pörgött az agyam, nem tudott senki rajta túljárni. Egy kis Ludas Matyi voltam, egy hős.
Mi az isten történt velem?
Leeresztettem, apátiába estem. Hagyom, hogy sodorjanak a dolgok.
Faszság.
Ez így nem élet.
Hadd pörögjön.
És ez jó, most pörgött, most jó volt Misikével ellenkezni. Hadd legyen konfliktus. Akkor nem tespedek bele a révültségbe, hanem folyamatosan gondolkodom. Mert akkor nincsenek társak, én adom a válaszokat magamnak a kérdéseimre.
Tisztulok.
Csiszolódom.
Mert eddig is volt példa, hogy engedetlen voltam, de csak enervált lustaságból, a kényelmem okán. Ellenben ezt így tudatosan, hihetetlen felszabadító, minden pillanatát élveztem. Megtörhetetlennek bizonyult az akaratom.
Misike, legyőztelek.

Na, de aztán megérkezett a délelőttös váltás, köztük Németh Gyuri, a rajparancsnokom, és köszönés nélkül mondta, hogy beszélt Misikével, ma én mosom fel a körletet.

Imádtam magam a következő percekben. Olyan határozottan válaszoltam, hogy senkinek nem volt aztán kérdése. Mondtam, hogy az égvilágon semmit nem fogok ma csinálni, mert ez a dolog becsületbeli ügy, ezt kettőnknek kell rendezni, Misikével fogjuk ezt majd lejátszani, ehhez senkinek semmi köze.
És ez hatott.
Semmi értelme nincs annak, amit mondtam, de érvnek látszott és olyan volt a fellépésem, hogy mindenki visszavonulót fújt. Visszafeküdtem az ágyamba, olvastam, majd lementem gyúrni.
Senki nem szól hozzám, a rajparancsnokom sem.
Németh Gyuri, legyőztelek.

gólöröm.jpg

Centi_30.jpg309

 

 

 

Július 15. Szerda

33 hetem eltelt, még van hátra 45.

Reggel hatkor az ügyeletes-helyettes rugdosott ki az ágyból.

Medve volt az, egy novemberi leszerelő. Azt hiszem, jóban van Robival, de nem ez a legnagyobb hibája. Amúgy se kedveltem, nagyhangú lapaj, az a paraszt, akinél ez nem származás, hanem állapot. Pesti amúgy, de annak a legsurmóbb fajtája. Én aztán tényleg többgenerációs fővárosi vagyok, de a kiképzésen megtanultam, hogy a leggenyóbb paraszt az a pesti vagány.

Medvét - vastag tányérajkaitól eltekintve - még jóképűnek is lehetett volna mondani, dús, szőke haj, kék szem, a csajok biztos kedvelték. Azt az eseményt, aminek nem ő volt az elindítója, mindig erősen felhúzott szemöldökkel, lassan éledező tudattal nézte, minden ilyen alkalommal meglehetős fáziskéséssel értelmezte jól-rosszul a helyzetet. Nagy kerek szemeiből csak úgy sütött az ostobaság. De ha ő talált ki valamit, leginkább valami alávaló geciséget, akkor meglehetősen aktív volt, mintha csak a rosszindulat lenne az üzemanyag az agya működéséhez.

– Talpra, Dvorszky! Irányított szabadidő!! – röhögött az arcomba.

Értetlenkedtem, de nem tehettem mást, felkeltem. Nem mondta, mit kell csinálni én meg gyanakodtam, hogy csak átverés, ezért kinéztem a folyosóra.

Kinn elég nagy szaladgálás zajlott, ráadásul, hogy mindez nem vicc, Szadó őrnagy sietett megerősíteni.

– Dvorszky, maga mit csinál még mindig pizsamában? Egy perce van, mindjárt indulnak a teherautók!

Nem nagyon értettem, de a fele se tréfa, ez nem sima szopás, amit az öregek találtak ki, ez valami sokkal nagyobb lesz, ha a tisztek keze is benne van. Ez nem vicc, illetve de: rossz vicc.

Összekaptam magam, felsorakoztunk, senki a sorban nem tudta hova megyünk, lezavartak reggelizni, aztán kihajtottak válasz nélkül az udvarra, fel az IFA-ra és már robogtunk is valamerre. A kiképzésbeli érzések jöttek elő, a bizonytalanság, a riadtság, az ismeretlen jövő rémképe. Persze kopaszon ez veséig hatoló félelemmel járt, amikor még igazából semmi nem volt ismerős, fogalmam se volt mi történik majd velem. Azt hallottam, hogy azért viszik az embert messze a lakóhelyétől, ahogy engem először Sopronba, mert így lehet megtörni a bevonult kölkök egóját. Az ellenkezés, ellenállás elfojtása azzal, hogy minden ismeretlen lesz, és úgy csapják ki az ország másik végébe, mint ahogy a hentes kérdezi a darált húsról, hogy lehet 5 dekával több?

– Hát nem is tudom. Tudja mit? Legyen.

És a hentes odavág még egy kicsit találomra.

Na, így hajigálnak minket, hogy érezzük, nem számítunk, kuss a nevünk.

Most azért ijedtséget nem éreztem, csak azt a keserű szájízt, amit ennek az emléknek a felbukkanása okozott. Már rég nem kuss a nevem, sőt többet is szájalok, mint kellene, de ez, hogy megint hozzácsapnak a darált húshoz, az nem tetszik. Viszont akármennyire nem tetszik, megtehetik.

Nem utaztunk sokat, Nyáregyháza mellett egy hatalmas kukoricásnál tettek le minket. A környékbeli fák árnyékából megelevenedett alakok mozdultak felénk. Egy téesznyi nagyapa, nagymama közeledett mosolyogva. Úgy néztem már nagyon vártak minket, mert még meg sem állt az IFA, már egy kerek arcú, kicsit potrohos ötven körüli tata nyitotta is le a plató hátulját és tessékelt ki bennünket. Mint egy gondos tyúkanyó, úgy igyekezett egy közeli fa árnyékába beterelni mindenkit, aki leugrott már az IFA-ról.

– Hát az én fiam is épp most katona Lentiben! Jöjjenek, jól elleszünk mi ma!

A gumicsizma, a foltos kertésznadrág, a borvirágos orr képe ezt az elképzelést nem erősítette, de ahogy a lehető legtermészetesebb határozottsággal tolta félre Szadó őrnagyot az útból, hirtelen szerethetővé tette. Szadó őrnagynak láthatóan nem tetszett, hogy emberszámba vesznek minket már a sorakozó előtt. Nem akart nagyon látványosan ellentmondani a férfinak, de széles mozdulatokkal sietett felénk, hogy rendet tegyen. A fickó barátságosan mosolyogva lefogta a karjait és két méterrel hátrébb tolta a tehetetlenségtől bágyadtan tétovázó Szilasi és Guttyán főtörzsőrmesterek mellé egy sorba. Szadó nem akart jelenetet, nem ellenkezett, csak az arcán látszott, mennyire nincs ínyére, hogy egy vidéki fater jóindulatán csorbul ki a tekintélye.

– Hagyja őket tábornok elvtárs! Dolgozni fognak, nem hadba indulni, hadd pihenjenek, amíg elmondjuk, mi lesz a munka.

Szadó fejére szűk lett a sapka, szeme tűzben égett, a hangja is mintha fenyegető lett volna, ahogy válaszolt.

– Miklós bátyám, azért elkapatni nem szabad őket!

Az csak legyintett, beigazította Szadót rendesen a sorba Guttyánék közé, majd kezet fogott a többi tiszttel.

Mi az árnyékból figyeltük, ahogy a tisztek alakiznak. Majd valamifajta kupaktanácsot tartottak, időnként felénk sandítva. Mi - nagyjából ötvenen - az árnyékban ücsörögtünk és volt alkalmunk megfigyelni mi zajlik.
A tisztjeink civilek közt milyen lehetetlenül esetlenek mind! Az a karót nyelt tartás, amivel leereszkedő módon beszélnek, borzalmasan idegen itt ezek közt az emberek közt, akiknek a pózolás gyakorlata annyira távol áll, akár az óriás műlesiklás. Természetesen reagálnak le mindent, mosolyognak, viccelődnek, a sikamlósakba belepirulnak, ha nem értenek valamit, nem tesznek úgy, mintha értenék, kérdeznek rögtön, ha nem értenek egyet, már abból látszik, ahogy tágulnak az orrlyukaik a horkantás előtt. De a tisztjeink a legkisebb mozdulatukkal is kilógnak. Nem kifinomult érzékeikkel, hanem a böhöm, korlátolt merevségükkel. Szadó őrnagy sértett alispánt játszik, Szilasi kínosan ügyel, hogy semmihez ne érjen, mintha ragályos lenne a civil világ és megfertőzhetné, a direkt számukra idekészített asztalnál is figyel minden apró részletre, ahova a könyökét teszi, és látványosan fény felé tartva vizsgálja a poharat, amit a kancsó bor mellé tettek ki nekik. Láthatóan nem érti, mit keres itt. Olyan, mint Woody Allen egyik beteg filmjében a fehér spermiumok közé keveredett fekete, aki ezt kérdezgeti folyton:

– Mit keresek én itt? Hogy kerültem én ide?

Guttyán viszont elemében van, holdvilág képén erős rajzolat az elégedett mosoly, kedvtelve és leplezetlenül vizsgálgatja az asszonyosnak is csak nagy jó indulattal nevezhető nagymamakorú nénik farát. Bár ő tudna a leggyorsabban elkeveredni itt, az a birtokosi tudat látszik a mozdulataiban, hogy ő magasabbra vitte, itt minden az övé, a hatalom gyakorlójának képviselőjé-é, és csak a jóindulatán múlik, hogy egyik menyecskét sem hágta meg az asztal mellett eddig.

Amúgy nagy sumákok a parasztok, mert egy fiatal lány vagy asszony sincs köztük, a többi meg érezhetően simogatónak érzi Guttyán véreres és tolakodó tekintetének illetlen fogdosását.

A tisztek bort ittak, az asszonyok meg almát osztanak ki nekünk, pipiskednek Guttyán felé, de a felénk közelebb eső felületük jóságos nagymamának mutatja őket, némelyiknek a fia, vagy unokája lehet katona, mert úgy adják az almát, hogy melegen a szemünkbe néznek és két kézzel ráhajtják az almára az ujjaink.

Aztán kiderül, mit is kell csinálni.

kukorica.jpgA kukoricák nemesítésénél figyelni kell arra, mondja az öreg, aki leszedett a platóról, hogy ne tudják saját magukat beporozni, mert tudniillik a kukorica önnemző, saját magát meg tudja termékenyíteni, ezért annak a típusnak amelyiket be akarnak poroztatni más fajtával, le kell törni a virágát. Így a másik fajta fogja megtermékenyíteni és jobb lesz a termés.

Ez lenne a kukorica címerezés.

A nap folyamán sűrűn jutunk arra a megállapításra, hogy a Szadó őrnagy is lehetne önnemző, legalábbis baszódjon meg, hogy ebben a kánikulában ezt a feladatot találta ki nekünk. Bár a nyáregyháziak nagyon odafigyeltek ránk, hordták a vizet, és délután a löncshús konzerv mellé újból almát adtak, de azért a kukorica címerezés genyó egy meló. Magas a növény, élesek a levelei, össze tudja vágni az arcot, kezet. Tiszta por, egy idő után mindannyian álcázás mesterei lehettünk volna, mindenünk egységesen szürke lett. Törögetni a virágot nem kellemes, elfárad a kar hamar. Egy idő után a végeláthatatlan sorokban nem is törögettem, hanem tépkedtem, ha a virág jött azt, ha az egész növény jött tövestül, akkor meg azt. Azt hiszem csak én egyedül több kárt okoztam, mint amennyi hasznot reméltek a helyiek az alma, a bor, és a jóindulatuk megtérüléseként. Néha versenyt rendeztünk, ha nem figyelt ránk senki, meghatározott hosszon, tapostuk, zúztuk a növényeket. Rossz volt nézni.

Csinálni viszont kurva jó.

Ahhoz képest, amit kellett volna.

Ami viszont érdekes, hogy a növények a széleken, a betonutak felé alacsonyabbak, szárazabbak, véznábbak voltak, és minél közelebb nőttek a tábla közepéhez, annál erősebbek, magasabbak.

Vagy az van, hogy együtt erősek és a széleken félénken összetöpörödnek, megalázkodva az ember előtt, vagy az hogy az ember közelsége fertőző métely és a puszta létezésünkkel megölünk mindent, ami közel merészkedik.

Este dzsungelharcosokként, feketére kent, koszos arccal, kezünkön, képünkön, fülünkön, vágásokkal, karcolásokkal tarkítva értünk vissza a laktanyába, és olyan fáradtak voltunk, hogy másnap alig tudta valaki elmondani, hogy is került ágyba.