Centi_30.jpg214

 

 

 

 

 

Október 18. Vasárnap


A tegnapi napon a Tranzit-őrségben megint elég sokat beszélgettünk a szírekkel, feleségeik vannak meg rengeteg gyerekük.
Ma ugyanúgy melléjük rendeltek délután. Mindkét férfi izgatottan járkált fel-alá, rögtön kérdeztem is, mi történt. Lehet, hogy ma elmennek, mondták, csillogott a szemük, tekintetük már a szír földet pásztázta.
A szír légitársaság nem akarja hazavinni őket, valami ismeretlen okból, viszont, valahogy meg kéne szabadulni tőlük. Magyarországra nem jöhetnek be. Nem tudom miért, kérdezgettem őket már erről, nem mondanak semmit, amit meg mondanak az is semmi, nem értettem.

Innen azért kell valahogy kipaterolni őket, mert elég sokba kerülnek. Etetni kell őket, erősebben tisztán tartani a tranzitot. Felmerült, hogy egy MALÉV gép elviszi őket. Ha MALÉV géppel mennek, akkor már csak hagyni kell őket Szíriában kiszállni és el is van intézve az ügy, mert vissza már nem tudnak jönni, egyszerűen nem engedik fel őket a fedélzetre. És az jogos, nincs jegyük, nincs vízumuk.

Csináljanak ott Szíriában velük amit akarnak. És ha van két szabad hely a damaszkuszi MALÉV gépen, akkor nem kerül semmibe kirúgni őket az országból.

Berádióztam a Kutató ügyeletesnek, hogy úgy néz ki, ma valamikor elviszik őket, utasított, hogy ha tényleg mennek, biztosítsam a felszállásukat.

Hatkor indult a járat, háromnegyed hatkor kiderült, hogy mehetnek, megjelent faszFejes hadnagy, egy számomra ismeretlen zászlóssal, és a kötelező formaságok után pillanatok alatt kikísérték őket a bejárathoz. Vagyis mentem mögöttük, aztán egy kézfogás után egy életre eltűntek az életemből. Gondolom a hadnagy meg a zászlós a hadműveleti irodán teljesítenek szolgálatot, a laktanyában sose láttam őket.

Álltam ott, csendben, végignéztem ahogy kigurul a gép Abuval meg a társával. De nem csak az élet üresedett ki, hanem a szolgálat is.
Mondhatni, okafogyottá vált.
A Tranzit-őrség a Tranzitban rekedt személyek őrzése.
Most senki nincs itt.
Nekem se kéne itt lennem.

Engem 8 órás szolgálatba tettek ide, az még nem telt le, épphogy három órája kezdődött, ezért úgy döntöttem, megvárom míg letelik.
Reméltem, hogy ilyen apróságokról, mint a Tranzit nem kommunikál egymással a Hadműveleti iroda és a Kutató ügyelet. Benn valószínűleg nem tudják,  hogy nincsenek itt a szírek.
Átgondoltam, hol lehetnék.
Most a Kutügyre visszamehetnék, de ott nem hiszem, hogy jó szemmel néznek, hogy lebzselek a maradék időmben, valamit kitalálnának, pl. takarítást.
Na nem.
Jobb itt.

Mivel benn nem tudják pontosan mikor mennek és mennek-e egyáltalán a szírek, mert ez sose biztos, én vagyok az egyetlen, aki erről információval rendelkezik. Én meg úgy emlékszem, hogy majd csak akkor mentek a szírek, pont a szolgált lejárta előtt. Hülye lennék erről a néhány nyugodt óráról lemondani. Majd beszólok újra rádión pár perccel a szolgálat lejárta előtt, hogy "na végre elvitték a két őrizetest".

1.gifÜcsörögtem nyugodtan és elkezdtem szétszedegetni a pisztolyt, mivel múltkor egész jól megtanított az egyik kiutasított szír.
PA63-as pisztolyt használ a rendőrség, de ez van rendszeresítve és határőrségnél is.
Állítólag egy hulladék.
Szarul ellopott technológia alapján, szarul megtervezett, szar alapanyagból, szarul legyártott szar.
Én ezt nem tudtam megítélni, mert majd összepisiltem magam, amikor végre először a kezembe vehettem.

Nem azért mert PA63-as pisztoly, hanem azért mert pisztoly.
Nem lőttem vele, csak a rémhíreket hallottam. Hogy nagyot rúg, pontatlan, veszélyes és egy vacak az egész.

Ahogy fogom és forgatom tényleg elég gagyinak látszik. Lötyög mindene, csörög, csattog.
És levizsgáltam, hogy igaz lehet-e az a legenda, ami itt terjeng közöttünk, hogy szétvágja az ember tenyerét.

Elsütésekor a töltényben lévő energia felszabadul és nagy erővel löki hátra a závárzatot, ami olajozott sínen csúszik el. A híradások szerint úgy van elcseszett módon megtervezve, hogy túl közel került a markolat teteje ehhez a sínhez. Vagyis, ha az ember nem figyel, a hátracsapódó závárzat ketté vágja a hüvelyk és a mutatóujj közti ínszalagot és izmot.

Ez ugye azért felelős, hogy az ember fogni, markolni tudjon, de azzal már soha többet nem fog, nem markol majd. És valóban, ez olyan.
Ahogy húzogatom az alkatrészeit, nyilvánvaló lett, hogy ez bizony rokkanttá tehet.

De képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor ezen múlik, hogy el tudod-e látni a feladatod, meg tudod-e védeni a hazát, a szocializmust vagy teszem azt, a saját életed.
Használnod kell a fegyvered, nincs más megoldás. De eddig nem könnyű eljutni.

1húsdaráló.jpgTudni fogod, hogy ölnöd kell, gyilkos leszel, és mérlegelsz, hogy mi az, amit még megengedhetsz a támadó szándékú határsértőnek, amikor még azt tudod mondani, ura vagyok a helyzetnek fegyver nélkül is.
Ahogy a görög szurkolók esetén. Ott még messze nem voltunk abban az állapotban és helyzetben, hogy használjuk is.
De mondjuk, van az a helyzet.
Állsz a pisztolyoddal a kezedben és lassan el kell sütnöd, nincs mese.
Az olyan helyzet, amikor az ember már a saját életét félti.

Rászánod magad, úgy érzed, jöjjön, aminek jönnie kell, más megoldás nincs, vagy ő vagy én. Egyikőtök meghal. Úgy döntesz, nem te leszel az, megvéded magad.

Meghúzod az elsütőbillentyűt és az a szar abban a pillanatban szétrobbantja az egyik kezed. Végighasít a gerinced idegein az az embertelen fájdalom, levesz a lábadról, az oldaladra dőlve üvöltesz, spriccel a vér, az egyik kezed használhatatlan.
Ha túléled ezt, akkor is.
Örökre.

A másikkal kéne védened magad, ebben a helyzetben. Az a veszély nem múlt el, ami miatt használtad a fegyvered, csak közben védekezésre teljesen képtelen lettél.
Milyen mértékű túlélési esély suhan át vajon ilyenkor az ember fejében?

Már ez önmagában jellemrongáló hatású.
Ezt a fegyvert viselni szolgálatban, tán nem kevésbé sokkoló. Mindig résen lenni, nem lankadni, mert krízishelyzetben tudni kell, hogy hogyan fogja az ember a pisztolyt és amikor megugrik a kézben, nem ráfogni a másik kézzel a fegyvert tartóra, mert akkor mind a kettőt elvágja.

Na ezt a fegyvert adta a mélyen tisztelt Országos Vezérkar a haza védelmezőinek kezébe.

Centi_30.jpg427

 

 

 

Március 19. Csütörtök

 

Veszélyes ütemben élesednek a vitáink Nitróval. Attól félek, megütöm egyszer.

Sosem verekedtem.

Nem is nagyon akarok. Cselgáncsoztam ugyan 5-6 évet, de az sport volt, nem gondoltam azt komolyan soha, hogy önvédelemnél, de pláne támadásnál, egy vita megoldásaként bevethető a tudásom. Versenysportoló voltam, csakis az eredmény volt a fontos az edzőmnek meg az egyesületnek. Kemény edzéseink voltak, csak az maradt meg, akiben láttak valami reményt komolyabb eredményt elérni.

Rejtély, hogy bennem hol látták ezt. Szerettem a cselgáncsot, tulajdonképpen jó voltam benne, de az igazi versenyszellem hiányzott belőlem. Mindenesetre a heti öt edzés, a hétvégi versenyek és az edzőtáborok egy elég összeszokott és folyamatos erőfitogtatásokkal jellemzett csoportot hoztak létre.
A különböző életkorú társaim sorra nyerték a különböző versenyeket. Én nem voltam valami jó sportoló, csak valamivel erősebb voltam országos szinten annál a súlycsoportnál, amiben indultam, vagyis az Ifi 49 kilóban. Tehát a legkisebb és legfiatalabb voltam ott is. Mindenki profi versenyző volt és én profik közt voltam a leggyengébb.
Egy olyan fiútársaságban, ahol az élet felkészültségről, állóképességről, versengésről és alapvetően a nyers erőről szól, nincs nagy kímélet. Napi rendszerességgel voltak kisebb atrocitások, mondjuk, hogy ki szagolja meg a Szűcs hányingert keltően bűzlő zokniját, hát nyilván én. Persze sosem akartam, de nehéz ellenállni négy-öt támadónak, ha mindegyik egyenként is nagyobb, idősebb és erősebb. Küzdöttem, hogy hátha feladják, ha nem megy nekik könnyen, de egyik se volt az a fajta, aki bármit könnyen felad.

Én sem.

Soha nem végződött úgy egy-egy ilyen összecsapás, hogy feladtam.

Általában az öltöző a helyszín, ahol az edző nem felügyel, és mindig kemény dulakodás alakult ki az ilyen szívatásokból és persze nem csak én, hanem a hierarchia alján lévő néhány fiatalabb gyerek szenvedte ezeket el. A legtöbbje persze gyerekcsíny volt, sokszor még az elszenvedő is nevetett a végén a kialakult helyzeten, de ettől még lenyomták, megalázták.

Nem verekedések voltak ezek, hiszen cselgáncsosok voltunk, ott az ütés-rúgás szabálytalan volt, így a tatamin kívül is. Elkeseredett dulakodás volt, földre, padra lenyomni, amíg a másik feladta és hagyta, hogy csináljanak vele, amit akarnak. Engem fogni, tartani kellett végig, sosem ernyedtem bele abba a gondolatba, hogy jó, legyen.

judo7.JPGAz állhatatos védekezésem egy idő után már nem okozott nekik örömet és így viszonylag hamar, 12-13 évesen megéreztem a szembenállás, a megtörhetetlen passzív ellenállás erejét és az önbecsülésemhez való konok ragaszkodás eredményességét.

Nem volt könnyű, hosszú idő ment el vele, de lassan még valamiféle tisztelet is ébredt a társakban. Akkor, amikor kiderült, hogy ugyanúgy szeretem az AC/DC-t, mint Coli, a legmagasabb és majdnem legidősebb, amúgy ezekben a dulakodásokban csak ímmel-ámmal résztvevő barna öves srác, a tortúrám abba maradt, Coli mindig a védelmemre kelt. És mivel senki más nem szerette a a kedvenc együttesét, csak én, így barátkozni kezdett, ami még sosem történt meg, hogy egy idősebb sportoló kezdeményezett volna a fiatalabbal szemben. Megnőtt az ázsióm, békém lett.

De ténylegesen verekednem ehhez sem kellett, nem ütöttem meg senkit.

Viszont most, hogy itt állok Nitróval szemben, ez az érzés, elvonási tünet erejével lep meg. De még tűrök.

A fafej fel akar nyomni mindenkinél, akinél lehet. Ma például a szekrényemet ellenőrizte, nem találta megfelelőnek a távolságot a behajtogatott ruha és a melléjük helyezett táska között. Közölte, hogy ezt jelentenie kell. Kapja be!

Este a vacsoránál, kicsit értetlenkedett, amikor elé hajítottam a tányérját, némileg csökkentett krumpli adaggal, egy – már jó előre kiválasztott-, zsíros, csontos mócsinggal, amit jó alaposan meglocsoltam színtiszta olvasztott zsírral. Ebből a zsírból a teájába is jutott, de előtte feloldottam benne egy kis pirospaprikát, hogy színe legyen.

Hülye hisztit csinált, hogy jelenti a csapatügyeletesnek, még idősebb katonákat is odahívott, hogy nézzék mire vetemedtem, de mivel nem népszerű, nem volt nagy támogatottsága, viszont nekem sokan kacsintottak be cinkosan.

Még jeleztem, hogy a kiabálással elveszített energiát pótolnia kell és biztosítottam, hogy én magam gondoskodom a jövőben magas kalóriájú, neki megfelelő étrendről.

– Olyanról, mint ez itt. – és ezzel rámutattam a cupákra a tányérján.

Azért egy köszönöm jól esett volna.