2012.12.27. 13:51
(32. nap) Szaros vonatablak
509
December 27. Szombat
Este jöttem vissza Sopronba, a családtól otthon búcsúztam, a pályaudvarra Apu hozott ki. Nehéz volt elválni, de nem ragacsosan szentimentális érzésekkel búcsúzkodtunk, pedig csak a gőzmozdony füstje hiányzott volna egy kosztümös filmhez.
Fura dolog, hogy mennyit változtat az elváláson, hogy tudom, hova megyek. A nyomott érzés annak szólt, hogy holnaptól istentelen sokáig tart a szabadságvesztésem. Jó volt otthon, csöndes béke, és erre a három napra a családom tagjai közt szertefoszlott a katonaságról szóló rossz álom. Csak amikor délután ránéztem az előszobai fogasra akasztott egyenruhára és belém hasított a gondolat, hogy mindjárt bele kell bújnom, akkor tisztult ki a kép. Katona vagyok, nem álmodom, ez a karácsony volt az álom, holnap egy kegyetlen valóságra ébredem majd.
De ahogy Apuval megszorítottuk egymás kezét, már nem volt benne a bevonuláskori félelem. Már mindketten tudtuk hova megyek, most csak az volt bizonytalan, mikor látjuk egymást újra. Remény határozta meg a búcsúnkat.
Valahogy, amikor bevonultam és még otthon a családtól, a laktanyakapuban meg -ahogy most is-, Aputól búcsúztam, mindez rémesen szomorú és kegyetlenül visszavonhatatlan volt. Ott én is tudtam, Apu is tudta, hogy a gyerekkornak vége van. Bíztam benne, hogy semmi bajom nem lesz és Ő is bízott bennem, a kapuban már férfiként búcsúztunk. Ott tűnt fel, hogy már magasabb vagyok nála; én kihúztam magam, ő meg egy kicsit ellazult, enyhült az addigi állandó, feszes tartása. Befejezett, véghezvitt egy komoly, felelősséggel járó feladatot.
Felnevelt.
Attól a kaputól beljebb már magamnak kell boldogulnom. Úgy mentem be a kapun, úgy intettem vissza, hogy lássa, menni fog.
Megadott mindent, amit addig adhatott, most még ugyanezt kell megtennie a két öcsémmel.
Az elválásunk korszakváltás volt, legalább annyira nyomott minket a lezárt élet, a megváltozott szerepek súlya, mint amennyire tekintettünk rá várakozással. Féltem a katonaságtól, de vártam már. Rövid időt kaptam a káderezéstől a vonulásig, mégis minél közelebb került, annál erősebb volt a kíváncsiság.
Most nem féltem a katonaságtól, de egyáltalán nem vártam.
Nyomott hangulatban ültem a vonaton és ezeken gondolkodtam. És Sopron, ami egy hónappal ezelőtt elképzelhetetlen messze volt, most hirtelen felbukkant a koszos vonatablakban és leszállás után, testemben az ellenkezés feszítő érzésével közeledtem a laktanya kapujához.
Menekülni, elfutni szerettem volna, remegett minden tagom.
Semmi nem volt még, amit ennyire nem akartam.
De aztán mikor megálltam a bejáratnál és hosszan merengtem a semmibe, a kapuügyeletes recés hangja észhez térített.
– Mi a faszt csinál ott határőr? Mindjárt tíz óra, lejár a könyve! Jöjjön már be, ne várja a piros szőnyeget!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
HajdúB 2013.06.04. 21:35:29
Dvorszky határőr 2013.06.07. 17:24:20
mangalor 2013.06.24. 00:12:55
Dvorszky határőr 2013.06.24. 17:35:27
agresszív kismalac · http://kismalac.blog.hu 2013.08.18. 11:41:34
Soha nem fogom elfelejteni azt az érzést.