Centi_30.jpg296

 

 

 

 

Július 28. Kedd

Ma nem ugrottam Rövidet, a tegnap délutáni szolgálatból, megint délután küldtek szolgálatba F2-re.
Lucifert vittem magammal. Nagyon tetszik ez a kutya.
Fiatal, van benne pajkosság, játékosság, de mindemellett nyugodt és méltóságteljes. Nem is értem, hogy férnek meg ezek a tulajdonságok egyszerre, de ő megoldja, minden pillanatban higgadt és eleven egy időben. Amikor a kutügyön töltött pihenő után kilépek az épületből, már akkor lelkesen ugrál egy kicsit, aztán már csak peckesen áll büszke vigyorral a pofáján.
Állandóan olyan, mintha nevetne, a szája sarkát kicsit felfelé húzza, valahogy úgy liheg, hogy az kacagásnak is beillene. Aztán eloldom és kimegyünk hátra és Luc úgy jön mellettem, hogy a fejét és farkát magasra emeli, és igazából nem lépdel, hanem szökellget, de ettől nem szeleburdinak hat, hanem olyan, mint egy gyönyörű, erős, fékezhetetlen csikó.

csikó.jpg

Érezhetően gyönyörködteti a saját testének működése, a könnyed galoppozás, és ha valaki mellett egészen közel haladunk el, szinte díszlépésre vált, még a mellkasát is kidülleszti.

Meg is csodálja mindenki aki látja, takarítók, légi utaskísérők, pilóták, rampások és ettől én is rettentő büszke lettem. Ha valami felkeltette a figyelmét Luc nem remegő izgalommal vizsgálta, hanem alaposan megnézte az eseményt és konstatálta, hogy “ja ott az zajlik”. És ha elfordult az érdeklődése tárgyától, akkor többet nem nézett vissza, mintha röntgen szemmel átlátta volna, hogy miből várható veszély és amit veszélytelennek ítélt az az is maradt. Függetlenül attól, hogy mondjuk nagy zajjal leejtenek egy bőröndöt, hangosan felsikít egy légfék, beindul egy hajtómű, vagy kiabálni kezd a takarító, mindegy volt mi zajlik azután, hogy ő megvizsgálta, sosem nézett vissza.
Viszont ha valamit igazán érdekesnek látott, attól nem lehetett eltéríteni. Sosem tudtam megállapítani, mit néz ilyenkor, mi az, ami ennyire leköti. Számomra érdektelen esemény vagy ember, de ő ki tudott választani a tömegből egyet és le sem vette róla a szemét. Mereven, a gyaloglásnál használt büszke testtartás olvadt össze a maximális koncentrációjával, és hiába húztam meg a pórázzal, ilyenkor csak egy másodperc törtrészére fordult felém egy lesújtó, lesajnáló pillantással, hogy “mi van hülyegyerek, mit rángatsz”.

Még úgy sem tudtam megfigyelni, mi vonja magára a figyelmét, hogy mereven vizsgáltam azt a személyt, akit figyelt. Amikor Luc lassan, de a szemével követve kezdett elfordulni, időnként valamilyen impulzusra visszakapta a fejét és mereven fixírozta tovább, akkor sem vettem észre az illetőn semmit, sem a mozgásán, sem a hangján, sem a viselkedésén, semmin.
Mindemellett nem éreztem, úgy, hogy Luc ostobán viselkedik, valahogy az egészben valami ősi, általunk már elfeledett képesség, érzék nyilvánult meg, ami hajszálpontosan elválasztja a fontosat a jelentéktelentől, függetlenül attól, hogy a fontos nekem teljesen jelentéktelennek látszik. Végtelenül butának éreztem magam. Olyasmi képesség működését láttam most, ami az igazán szerencsés emberekben is csak legfeljebb derengő megérzésként jelentkezik, bennem meg sehogy. És nem gondoltam azt, hogy a kiválasztott embert nincs miért figyelni. Éreztem, hogy Luc-nak oka van rá, tudja, mit csinál.

Ezért is határoztam úgy, hogy kimegyek a beton mögé, a bokrokba aludni.

Luc majd figyelmeztet, ha gáz van. Hátul a susnyásban van egy eldugott kibetonozott csatornanyílás. Lehet, hogy bunkerajtó, mert legalább másfél méter átmérőjű, vastag kazánlemez, lakattal, az egész komplexum kb. négy méter átmérőjű és a nyílás fedele egy kb. félméter magas kör alakú betontömb tetejét zárja le, ezen remekül el lehet üldögélni. De most aludni akartam, tehát e mögé a betonkoszorú mögé feküdtem a bokorba. Lefekvés előtt Lucnak tépkedtem bokrot és a betonra ágyaztam, arra az oldalra, ahol a koszorú némi árnyékot adott neki, a pórázt a leghosszabbra állítottam, és ráhúztam a lábamra.

Aztán hatalmasat aludtunk mindketten.

(A kép Kiss Tamás képzőművész alkotásáról készült)

süti beállítások módosítása