Centi_30.jpg311

 

 

 

Július 13. Hétfő

Megint Rövid Ugrás. Éjjel fél 12 körül, a szolgálat után másfél órával sikerült lefeküdnöm, de olyan döglesztő a hőség a körletben is, hogy mindegyikünk csak forgolódik, aludni nem tudunk. Megbeszéltük, hogy mindenki kimegy a körleten kívülre fingani, mert annyira nincs légmozgás, hogy egy csomóban megáll, felforrósodik és marja a torkunk belégzésnél. Csak Misike szarik rá, azt mondja az övé jószagú, nézzük csak!

Kiabálunk, párnával dobáljuk, de csak annyit érünk el, hogy megállapítja, jó ez most tényleg nem olyan volt, mint amilyen szokott lenni, de a következő már tuti sokkal jobb lesz, és megint bereccsent egy súlyosat.

Hajnal ötkor ébresztő, támolygok, alig állok a lábamon, de sajnos délelőtt F1-re visznek kampózni.

11 körül megjelent a Kilós és elmagyarázta, hogy egy francia katonai attasé érkezik a vezérkar befolyásos tisztjeivel, 20 perc múlva teljes zárás lesz a reptéren. Ezeket meg nem tűri, mindjárt küld valakit, hogy összeszedje – mutat a földre tett vizes üvegre.

Aztán beül a Latviába, nagyot húz egy párától gyöngyöző vizes palackból és elhúznak a sofőrrel a társaim felé. Valóban jön is nemsokára a kutügyről egy pihenős katona és begyűjti a vizeinket.

Amint elment, úgy érzem, ezek megölnek, attól az üvegtől függ az életem. Ebben a hőségben nem lehet máshogy kibírni.

20 perc múlva valóban zártunk, bár ez most egy ún. kis zárás volt, ami két főt jelent, vagyis kijött mellém egy pihenős társam is. Neki az épp beérkező gép elejénél, nekem a végénél kellett állnom. Kis zárás, mert a francia az nem olyan fontos, majdnem ellenség. Szerencsémre a hátsó lépcsőn hagyták el a gépet a francia katonák, nagyon tetszett az egyenruhájuk. Nem is volt egyforma, némelyik mintha Rejtő regényből lépett volna ki, biztos, hogy idegenlégiós lehetett. Kijött egy kisebb magyar delegáció, a Kilós szokásához híven hajbókolt, és sorban kezet fogtak egymással.

attasé.jpgAz egyik francia tiszt mikor hátralépett a kézfogás után, meglátott engem. Egy másodpercig sem teketóriázott, pár lépést megtéve egészen közel jött, hangos csattanással összecsapta a bokáját és feszesen tisztelgett nekem.
Amennyire tőlem telt, viszonoztam, bár Kilós rémült arcáról azt olvastam le a francia háta mögül, hogy istenem csak el ne rontsa! Tisztelegtem én már néhányszor baszki, megoldom.
És tényleg, a francia tiszt a tisztelgést követően még barátságosan felém is biccentett, majd visszalépett. Ezt látva a többi is felém fordult, tisztelegtek, de már csak hanyagul, a miheztartás végett. Aztán elvonultak.


A szám teljesen kiszáradt. Nagyon örülök, hogy semmi gubanc nem volt, nem kellett lelőnöm senkit, mert nem tudom, hogy csináltam volna, hogy ne a Kilós legyen az első.

Az ingem mintha kátrány lett volna ami épp a bőrömbe ég, úgy perzselt és amint magamra maradtam, kitűrtem a nadrágból. Nem szabad ilyet, de nem bírtam. Megpróbáltam az öv alá, de a nadrág fölé, a kettő közé bepasszírozni, de nem sikerült rendesen, nagyon szedett-vedettnek látszódtam. Viszont közben a derékszíj csatja hozzáért a hasamhoz, és több vörös csíkot is beleégetett. Hamar elmúltak, de érzékeny maradt a helyük.

Délután a köteléken Szadó őrnagy bejelentette, hogy fekete feliratokat találtak a betonon, és megállapították, hogy mi, határőrök rajzoltuk oda a bakanccsal. De ez elkoptatja a surranó talpát, ezért szigorúan tilos! Akit észrevesznek, hogy rajzolgat, vagy cseréltetni akarja bakancsát, arra rá lesz HTK-zva. Tilos továbbá álló helyzetben járőrözni, ami szerintem meg lehetetlen is, mindenesetre mivel a bakancs talpa olvad a meleg talajtól, tilos a megállás, folyamatosan járkálni kell, különben ki kell fizetni a bakancsot. Lényeg, hogy  tilos megállni, kötelező folyamatosan lépdelni. Vegyük tudomásul, hogy itt vigyázni kell a felszerelésre, mert az komoly érték. Tehát nincs rajzolgatás, nincs megállás.
Előre a hazáért.

Az, hogy mi megsülünk, nem érdekes.

 

Centi_30.jpg 466

 

 

Február 8. Hétfő

 

Híre ment, hogy igazi katona akarok lenni. Ez már mindenkit meggyőzött arról, hogy nem vagyok beszámítható, de a délutáni szolgálat után a szívasd, ki tudja meddig szívathatod” elve alapján, a konyhára rendeltek az öregek. Horváth – egy mátészalkai leszerelő autószerelő – vállalta magára a feladatot, a többiek dörzsölték a kezüket, tökéletesen megbíztak a srác szaktudásában, még a tegnapi kövér hentes is szívesen adta át a szívatás jogát neki. A legnagyobb szája a Kónyának volt, kiabált, hogy könyörgöm, akasszuk fel.
Még odaszóltam hogy kapja be, de a Horváth a kezembe nyomott egy adag ultrát.

– Sikáld ki az üstöket, kopasz!

Tapsvihar tört ki, Kónya a térdét csapkodta örömében.

kicsi1_d436_5_big.jpg

A konyhán kilenc, 400 literes üst volt, mind majdnem mellig ér, nem egyszerű feladat kipucolni. De azért mosolyogtam és hogy ne lássák, hogy le lennék törve, jó magasra feldobtam az ultrát és egy kétkezes fakanállal a röhögők fejek felett, az egyik üst felé ütöttem. Reptében szétdurrant, hatalmas porfelhő lepte el az alatta csodálkozó arcokat. Meglepetésük csak az első lélegzetvételig tartott, az utána felharsanó tüsszögést, szitkozódást kihasználva kilógtam a konyhából, s berohantam a zöldségraktárba. Leültem a krumpliszsákokra és vártam. Hallottam a nagy szaladgálást kinn, gondoltam megvárom, míg elcsendesednek. A várakozás elálmosított, fejem behúztam a térdeim közé.

Arra riadtam, hogy a Kónya rázza a vállam, közben kiabál:

– Gyertek gyorsan! Itt alszik a szemétláda!

Másodperc törtrésze alatt felmértem, hogy elég kedvezőtlen helyzetben vagyok, már nincs meg a biztonságot adó magas krumpliszsák halom, jó messze vagyunk mindentől, homályos raktárhelyiség, tökéletes egy alapos veréshez, felugrottam, s Kónyát félrelökve kiszaladtam. Futottam a konyha felé, közben beugrottam a fekete mosogatóba, ott mindig szokott lenni valami takarítószer, felmarkoltam egy fél doboz hypo-t, az ajtóban lelassítottam, és az üstök közé már higgadtan, nyugodtan léptem be. Odamentem a Horváthoz.

– Na, kezdhetjük? – kérdeztem.

Nekem ugrott.

– Dvorszky, hol a szarban voltál? Fél órája keresünk! – dühöngött.

– Hypoért mentem, de csak ennyit sikerült szereznem, esetleg te is megpróbálhatnád, hátha nagyobb sikerrel jársz.

Kicsit lehiggadt.

– OK, OK, majd utánanézek. Ezzel kezdd, itt. – bökött a legközelebbi üstre.

Már javában sikáltam, mikor betoppant a Kónya.

– Na itt van! – mutatott rám. – A zöldséges raktárban aludt, én találtam rá!

Horváth közelebb jött, már tele volt a töke.

Én ébresztettem fel! Ott aludt a rohadék! – fröcsögött a Kónya.

– Na mit mondasz erre? – hörgött rám Horváth.

A lehető legnyugodtabban feleltem:

– Azt, hogy hazudik.

Kónya hangja elbicsaklott.

– Ez… ez nem igaz! Te hazudsz, baszd meg! Én találtam rád!

Horváthhoz fordultam.

– Hazudik. Tudod, hogy utál engem. Szereztem hypo-t, most sikálom ezt a szart. Mi kell még?

– Jó, jó, folytasd.

Horváth vállon ragadta a Kónyát, s kikísérte a konyhából.

– Ne aggódj, úgy megszívatom, hogy az anyját sem fogja utána megismerni!

Aztán módszeresen végigjárta az összes üstöt, mindbe több kiló ultrát szórt.

– Addig csinálod, míg kész nem vagy!

Vállat vontam, akkor van időm.

Hogy könnyebben hozzáférjek, bemásztam az üstbe. A konyha kiürült, kihűlt, fűtés csak az öltözőben van, ott mondjuk minden leolvad a radiátorról, olyan mintha az egész laktanyára szánt meleg a konyha öltözőjében koncentrálódna, de maga a konyha, ha megszűnt benn az élet, lassanként áthűlt. Horváth egyre szorosabbra húzta a mikádóját, látszott a lehelete. Időnként kimásztam, bekapcsoltam az üstöt egy rövid időre, épp hogy átmelegedjen, majd visszamásztam. Nekitámasztottam a hátam az üst meleg falának és mozgattam a kezem, legyen hangja, hogy tevékenykedem.

A seregben sok katona kezdett igen komolyan inni, Horváthról az a hír járta, az itteni orvosok szerint fél évnél nincs több neki hátra. Ült egy mocskos főzőzsámolyon és zöld orvosságos üvegből kortyolt nagyokat.

– Fagifor – mondta, mikor kérdőn pillantottam ki rá az üstből – Torokfájásra adják. Jóban vagyok az egészségügyiekkel, naponta kapok 4-5 üveggel. Tiszta alkoholt nehezebb szerezni.

Alacsony, köpcös, kerek arcú fickó volt, állítólag 21 éves, de negyvenötnek látszott.

Hirtelen zokogásban tört ki. Lábai közé engedte a kezeit, lehajtotta a fejét, s nagy széles hátát erőteljesen rázta a bánata. Döbbenten lestem ki az üstből. Abbahagytam a dörzsölgetést, vártam, mi lesz most. Nem nagyon akart vége lenni a jelenetnek.

– Te Horváth! Mi baj van? – kezdeményeztem.

Bamba, könnyáztatta szemekkel nézett fel.

– Dvorszky! Egyszerűen nem tudok berúgni. A hatodik üveg Fagifort nyomom le, s még az alkoholt is tisztán iszom, szedek mellé egy csomó gyógyszert…

Közben egy marék tablettát szórt ki a földre maga elé. Arcát beletemette a tenyerébe és hangos üvöltés kíséretében zokogott bele.

– Egyszerűen semmi nem segít már. Nem tudok berúgni!

Beleereszkedtem az üstbe röhögni.

– Hogyan iszol tiszta szeszt? – kiáltottam bentről.

Szipogások, horkantások közül bugyborékolt felém a hangja.

– Sok vizet kell inni utána rögtön, akkor nem égeti a beleket annyira. Aztán mehet rá a tabletta. De reggel, ha nem nyelek azonnal valami alkoholt, szétszaggat a gyomorfájás. Annyira fáj…

Csend lett, pár percet vártam még, aztán kikukkantottam. A srác bizonytalan mozdulatokkal szedegette a gyógyszereket, felét a zsebébe, felét a szájába tömködte. Negyed óra múlva hangosan horkolva aludt. Felmelegítettem egy üstöt amit nem vizeztem még be, közben a lefolyóba söpörtem belőle az ultrát, bele hajtogattam egy tojásos kartondobozt, s bevackolódtam. Éjjel kettő óra körül ébredtem, az üst kihűlt, kezdtem fázni. Kimásztam, lemostam slaggal a bakancsnyomokat a széléről, kiöblítettem a többi nyolcat is és felébresztettem a srácot. Ugyanabban a pózban ült, sárgás nyála vastag sávban csorgott a nyakába.

– Horváth! Horváth! Kelj fel! Menjünk aludni, eleget szívattál!

Hogy ne kelljen hozzáérnem, a képe elé dugtam a kétkezes fakanalat.

– Kapaszkodj bele, testvér.

A fakanál nyelével noszogatva kitaszigáltam a konyhából, beállítottam a körlete felé.

– Jó éjszakát, Horváth! – hátulról megböktem a fakanállal jó erősen. Elindult, én még mint egy lándzsát, hajítottam a konyha belseje felé a kanalat, nagyot csörrent valamin, aztán aludni indultam.