Centi_30.jpg121

 

 

 

 

1988. január 19. kedd

Tegnap Apuék elvitték Buksit orvoshoz. Valami sokkot kaphatott közvetlenül a támadás után, mert én nem tudtam felemelni, de aztán ez a sokk elmúlt, mert Anyu nagyon óvatosan megemelve, kézben vitte le a kocsihoz. Az orvos kitisztította a sebeit és elmondta, hogy semmit nem lehet és nem is kell vele csinálni, csak időnként besebhintőporozni. Mélyek a sebek, de nem szakadtak, nem tépődtek szerencsére, hanem négy pontszerű szúrás keletkezett, a német juhász fogainak nyomai. A doki szerint ma még lehet, hogy sebláza lesz, ad neki lázcsillapítót meg gyulladásgátlót injekció formájában, és már csak akkor kell visszahozni, ha netán valamelyik seb elfertőződne.
Este Buksi már valamivel jobban is volt, valamit tudott enni, aztán aludt reggelig.

A lázam nem enyhül, a torkom tényleg borzalmasan kapar és általánosságban gyenge vagyok. A fejem és a bevert orrom nagyon fáj, Anyu nyaggat, hogy menjek orvoshoz, de mindkét orrlyukam egyformán szelel, nem lett elverve semelyik irányba, lehet, hogy befele elmozdult egy kicsit, de úgy éreztem, nincs szükség orvosra, szaladgálok hozzájuk eleget.

acdc.jpg
Amúgy is csak arra van erőm, hogy a magnóban megfordítsam a kazettát,  ha lejárt,  mert amúgy csak zenét hallgattam. Végre újra hallhattam a gyűjteményem, bár túlnyomórészt AC/DC-t és Dead Kennedys-t tettem be. Megint mozgatna a ritmus, megint kitörne a tánc,  de fekszem,  így fejben táncoltam át a napot.
Egész elfáradtam.
deadkennedys.jpg

 

Centi_30.jpg427

 

 

 

Március 19. Csütörtök

 

Veszélyes ütemben élesednek a vitáink Nitróval. Attól félek, megütöm egyszer.

Sosem verekedtem.

Nem is nagyon akarok. Cselgáncsoztam ugyan 5-6 évet, de az sport volt, nem gondoltam azt komolyan soha, hogy önvédelemnél, de pláne támadásnál, egy vita megoldásaként bevethető a tudásom. Versenysportoló voltam, csakis az eredmény volt a fontos az edzőmnek meg az egyesületnek. Kemény edzéseink voltak, csak az maradt meg, akiben láttak valami reményt komolyabb eredményt elérni.

Rejtély, hogy bennem hol látták ezt. Szerettem a cselgáncsot, tulajdonképpen jó voltam benne, de az igazi versenyszellem hiányzott belőlem. Mindenesetre a heti öt edzés, a hétvégi versenyek és az edzőtáborok egy elég összeszokott és folyamatos erőfitogtatásokkal jellemzett csoportot hoztak létre.
A különböző életkorú társaim sorra nyerték a különböző versenyeket. Én nem voltam valami jó sportoló, csak valamivel erősebb voltam országos szinten annál a súlycsoportnál, amiben indultam, vagyis az Ifi 49 kilóban. Tehát a legkisebb és legfiatalabb voltam ott is. Mindenki profi versenyző volt és én profik közt voltam a leggyengébb.
Egy olyan fiútársaságban, ahol az élet felkészültségről, állóképességről, versengésről és alapvetően a nyers erőről szól, nincs nagy kímélet. Napi rendszerességgel voltak kisebb atrocitások, mondjuk, hogy ki szagolja meg a Szűcs hányingert keltően bűzlő zokniját, hát nyilván én. Persze sosem akartam, de nehéz ellenállni négy-öt támadónak, ha mindegyik egyenként is nagyobb, idősebb és erősebb. Küzdöttem, hogy hátha feladják, ha nem megy nekik könnyen, de egyik se volt az a fajta, aki bármit könnyen felad.

Én sem.

Soha nem végződött úgy egy-egy ilyen összecsapás, hogy feladtam.

Általában az öltöző a helyszín, ahol az edző nem felügyel, és mindig kemény dulakodás alakult ki az ilyen szívatásokból és persze nem csak én, hanem a hierarchia alján lévő néhány fiatalabb gyerek szenvedte ezeket el. A legtöbbje persze gyerekcsíny volt, sokszor még az elszenvedő is nevetett a végén a kialakult helyzeten, de ettől még lenyomták, megalázták.

Nem verekedések voltak ezek, hiszen cselgáncsosok voltunk, ott az ütés-rúgás szabálytalan volt, így a tatamin kívül is. Elkeseredett dulakodás volt, földre, padra lenyomni, amíg a másik feladta és hagyta, hogy csináljanak vele, amit akarnak. Engem fogni, tartani kellett végig, sosem ernyedtem bele abba a gondolatba, hogy jó, legyen.

judo7.JPGAz állhatatos védekezésem egy idő után már nem okozott nekik örömet és így viszonylag hamar, 12-13 évesen megéreztem a szembenállás, a megtörhetetlen passzív ellenállás erejét és az önbecsülésemhez való konok ragaszkodás eredményességét.

Nem volt könnyű, hosszú idő ment el vele, de lassan még valamiféle tisztelet is ébredt a társakban. Akkor, amikor kiderült, hogy ugyanúgy szeretem az AC/DC-t, mint Coli, a legmagasabb és majdnem legidősebb, amúgy ezekben a dulakodásokban csak ímmel-ámmal résztvevő barna öves srác, a tortúrám abba maradt, Coli mindig a védelmemre kelt. És mivel senki más nem szerette a a kedvenc együttesét, csak én, így barátkozni kezdett, ami még sosem történt meg, hogy egy idősebb sportoló kezdeményezett volna a fiatalabbal szemben. Megnőtt az ázsióm, békém lett.

De ténylegesen verekednem ehhez sem kellett, nem ütöttem meg senkit.

Viszont most, hogy itt állok Nitróval szemben, ez az érzés, elvonási tünet erejével lep meg. De még tűrök.

A fafej fel akar nyomni mindenkinél, akinél lehet. Ma például a szekrényemet ellenőrizte, nem találta megfelelőnek a távolságot a behajtogatott ruha és a melléjük helyezett táska között. Közölte, hogy ezt jelentenie kell. Kapja be!

Este a vacsoránál, kicsit értetlenkedett, amikor elé hajítottam a tányérját, némileg csökkentett krumpli adaggal, egy – már jó előre kiválasztott-, zsíros, csontos mócsinggal, amit jó alaposan meglocsoltam színtiszta olvasztott zsírral. Ebből a zsírból a teájába is jutott, de előtte feloldottam benne egy kis pirospaprikát, hogy színe legyen.

Hülye hisztit csinált, hogy jelenti a csapatügyeletesnek, még idősebb katonákat is odahívott, hogy nézzék mire vetemedtem, de mivel nem népszerű, nem volt nagy támogatottsága, viszont nekem sokan kacsintottak be cinkosan.

Még jeleztem, hogy a kiabálással elveszített energiát pótolnia kell és biztosítottam, hogy én magam gondoskodom a jövőben magas kalóriájú, neki megfelelő étrendről.

– Olyanról, mint ez itt. – és ezzel rámutattam a cupákra a tányérján.

Azért egy köszönöm jól esett volna.