Centi_30.jpg286

 

 

 

 

Augusztus 7  Péntek

Persze, aztán rögtön egy újabb Rövid Ugrás, délutánra kellett mennem megint F2-re kampózni. Azt mondták a többiek, hogy az Afrikából és Ázsiából érkező gépek mindenféle bogarakat be tudnak hozni, nemrég én is láttam, ahogy az iráni Jumbo-ból kirajzott egy csomó légy.
Az idősebbek szerint, bár magyarázatuk nincs rá, de ilyenkor augusztus-szeptember környékén jön át nagyon sok minden. A csomagok között, de akár az utastérben is megbújhat, itt meg egyszerűen előmászik. Én ma a Nigériából jött gép mellett fedeztem fel valamit.
Mivel ha épp nincs fel-leszálló gép, hirtelen elég ingerszegény lesz a terep, így mindenféle biszbaszt megvizsgálok.  Ami kitüremkedik, elüt színben a betontól, azt megnézem. Néha kavics, néha elmállott kerékgumi darab, néha anyacsavar, néha csomagról leszakadt műanyag névtábla, mindenesetre semmi nem kerüli el a figyelmem. Ha ilyesmi nincs, akkor a beton repedéseit követem, méregetem melyik hány lépéses, milyen hosszú.

Ma megláttam egy egész méretes fekete púpot. Aztán közelebbről az is látszott, hogy mozog. Egy jó három centis, kitinpáncélos bogarat találtam. Lassan haladt, volt időm megfigyelni. Ami feltűnt elsőre, hogy iszonyú erős kampós csáprágói vannak. Erős, robosztus feje csatlakozott a páncél fedte potrohhoz. A kitinpáncél fekete színébe a vállaktól a fenekéig két szabályos fehér szaggatott vonal húzódott. Egy darabig hagytam, hadd menjen amerre akar, aztán piszkálni kezdtem, azt is mondhatnám, hogy barátkozni. Találtam egy kisebb fapálcát és azzal bökdösve figyeltem a reakcióit.
De abból nem volt neki sok.
Meg-megállt, behúzta a lábait, de hirtelen lerohanás-szerű támadást nem intézett, ezért felbátorodtam és felemeltem. Így sem tűnt félelmetesnek.
Viszont a csáprágója az az volt. Közé tettem a kis pálcikát és ő olyan erővel szorította meg, hogy alig bírtam kiszedni közüle. Kitaláltam, hogy letesztelem. Hátragyalogoltam ahhoz a szellőzőhöz, ami a beton közepén szolgált nekünk búvóhelyként. Itt szoktuk a ciha eredményét elfogyasztani, ezért az egész egy nagy szemeteshez hasonlít. Papírzacskók, üdítős dobozok, tálcák, és persze étel, ital maradék. Bekushadtam ide és különböző súlyú tárgyakat emeltünk fel ketten. A bogaram rettenetes erővel bírt, gyakorlatilag mindent fel tudtunk emelni. Igazából a bajom az lett, hogy nem találtunk olyan tárgyat, ami nehézséget okozott neki.

A dobozok, tálcák üresen nem túl nehezek, mást meg hirtelen nem láttam. Végig pásztáztam a betont, kibaktattam a szélére, a bokros részre, de semmi olyanra nem bukkantam, ami nem lett volna eleve túl súlyos vagy túl könnyű neki. Ami szóba jöhetett azt mind megemelgettük, behelyeztem a csápjai közé a tárgyat, ő rögtön ráfogott, a hungarocellbe hangos roppanással bele is mélyesztette, de csak addig tartotta, amíg én rángattam.  Amint nyugton voltam, azonnal elengedte. Ha a tárgyat hagytam a saját súlyánál fogva lógni, akkor is erősen megtartotta.
De az elégedetlenség belém férkőzött.
Bosszantott, hogy itt egy remek markoló és nem tudom kihasználni. A fémtárgyakról lecsúsztak a rágói, némelyik tárgy szélesebb volt, be sem fért, de én mániákusan pakolásztam elé, amit csak értem.

De nem volt jó sehogy.

Aztán mentő ötletem támadt. A zsávolyfelső zsebének a hajtókáját csíptettem be vele, át is lukasztotta mindkét rágójával, és erősen belecsimpaszkodott. Egy kicsit el is tudtam engedni és lógott a mellkasomon. Majd megfogtam megint két oldalt a potrohát és húzni kezdtem. Arra voltam kíváncsi milyen erővel kell húznom, hogy elengedje. Nagyon erősen tartotta, az eszembe sem jutott, hogy talán ilyenkor el sem tudja engedni, olyan kampós a csápja. Nem gondolkodtam semmin, csak húztam. Meglepődve tapasztaltam, hogy egész hosszan ki tudom húzni a fejet a potrohából és kibukkant a tojáshéj hártyájához hasonló, vakító fehér nyaka. Nyúlt, feszült, én tágra nyílt szemmel bámultam.

Aztán fel sem fogtam mi történt, hirtelen minden elsötétült és olyan erős fájdalom hasított a szemembe, hogy hangosat kiáltva ugrottam hátra és engedtem el a bogarat. Még emlékszem a spriccelő hangra, tán még a sugárra is, de most épp semmit nem láttam. Valami iszonyú erős, hányingert keltően büdös maró folyadékot lövellt hajszálpontosan a szemembe. Azonnal elöntött a könny és a takony, prüszköltem, dörzsöltem a szemem, de ezzel csak még jobban szétkentem az anyagot, még jobban csípett.

alien___h_r__giger_pitch___by_adonihs-d2xjobm.jpg

Könnyek közt, félig vakon botorkáltam a szellőző felé, inkább csak sejtettem az irányt, mert ha kinyitottam a szemem még vadabbul hasogatta a retinám az anyag, és a könnyek közt semmit nem láttam, az volt az érzésem, a könnyek nélkül is homályosan látnék. Megijedtem, hogy meg fogok vakulni, szinte futottam csukott szemmel a szemetes szellőző felé és amint valahogy elértem hisztérikusan dobáltam szét a dobozokat. Vizet vagy üdítőt kerestem, hogy kimossam a szemem, de semmit nem találtam, csak ragacsos kartonokat meg a földön szétfolyt gusztustalan foltokat. Minden ragacsot végigtapogattam, minden flakont megrázogattam, mégsem találtam semmit. Leguggoltam a szeméthalomba, hátamat a szellőző fémkéményének döntöttem és szipogva vártam, hogy elmúljék a méreg hatása. Nagyon lassan tisztult a látásom, dörzsölgetni nem mertem, csak igyekeztem a lehető legjobban könnyezni, bár ezt a reakciót kiváltotta maga az anyag is.
Szép lassan végül kimosódott a szemem, ijesztően vastag hártya képződött a szemlencsém előtt, pislognom kellett sokat, hogy a szemem sarkába kicsusszanjon és ki tudjam törölni, de nagyjából húsz perc alatt helyreálltam. Bugyogott benn a bosszúszomj, végigkutattam a betont, minden apró szart megpiszkáltam, de nem akadtam a bogaram nyomára. Nem baj, végül is jó így, ha rábukkanok, biztos eltaposom, de nem hibás, tulajdonképpen én voltam a fasz.

Centi_30.jpg329

 

 

 

Június 25. Csütörtök

Hosszút ugrok, éjszakából csak majd éjszakába megyek szoliba, 16 óra pihenés!

Guttyán kitalálta, hogy a kapu melletti fákat körbeölelő betonszegélyt átmozgattatja, és hosszú téglalap alakú kiskertet csinál belőle.

Napközben a hátsó udvarból kellett földet áthoznunk és beleszitálni. Ki kellett válogatni a betonmorzsalékot, az anyacsavarokat, a pengéket, meg úgy egyáltalán mindent, ami a szétszórt sittben felbukkant.

Nem is föld volt az, hanem pergő homok, de Guttyánt ez nem zavarta, ide ő kiskertet tervezett, apróságokkal nem foglalkozott. Föld kell a növénynek? Föld. Hátul a sittes, szemetes talaj az föld tulajdonképpen? Tulajdonképpen az. Akkor jó lesz.
És mi az értékes pihenőidőt, nekem az alvásra szánt időt elhasználva lapátoltuk a talicskába, és szitáltuk nagy fémszitákban a Guttyánkertbe. Aztán jött a kötelék, a takarítások, és végül is a 16 óra pihenőidőből három órát tudtam aludni.

Ferihegy 1-re vittek újból, de most kutya nélkül, kampózni.



Nem tudom, hogy a kialvatlanság vagy az egyedüllét volt az oka, de ma nem tudtam az agyamnak parancsolni. A kialvatlanság talán nem okoz ilyet, mert az állandó résztvevője az életnek.
Azt ismerem.

Akkor meg lehet, hogy a kutya hiánya okozta. Amikor valamelyik őrkutya velem van, akkor nem vagyok egyedül. Ha baktat mellettem, beszélhetek hozzá, ha figyel valamit, én is abba az irányba fordulok, ha csak ácsorgunk, akkor is hosszan figyelem a szemét, pofáját, a füleit, amivel jelez, és látom, hogy gondolkodik. Ilyenkor a kérdés, hogy vajon mi jár a fejében, el is tünteti, vagy tompítja azt, ami az enyémben mozgott. De ma újra rám támadt az az erős szerelem, ami tegnap bekísért a laktanyába.

És borzasztó rosszul esett.

Jól gondoltam én, hogy ebbe bele lehet dögleni.

Olyan ez, mint valami észvesztő honvágy, ami bénulttá, cselekvőképtelenné teszi az embert. Ami szétrág belül, megeszi a lelket, megeszi a tudatom, megeszi az érzéseim, és megeszi magát. Belepiszkít a szívembe és a lényegem messze szalad a szagától, az összeszart dobogástól, és hátat fordít mindennek, a józan észnek, és az őrület térfelére menekül.
Katonaként, jövő májusig, csak így lehetne.
Csak ez lenne a megoldás.
Meg kellene őrülni.
Ez nem eshetőség, hanem szükséges.

Tudom, mert ma közel álltam hozzá.

téboly1.jpg

Itt éreztem meg kinn a betonon, hogy milyen gyorsan ölő méreg lenne, ha maradt volna a tegnap délutáni bódító, szerelmes érzésem. Mert ma egész éjjel, végig Editen járt az eszem, és először csak úgy akartam, ahogy tegnap éjjel, hogy kiteszem a vitrinbe, tudom, hogy az enyém, és persze nem nyúlok hozzá, csak messzebbről figyelem. De ő nem hagyta magát, közel lépett és a sejtjeim legapróbb zugába is bekuckózott. Én vettem a levegőt, de ő szívta el, én gondolkodtam, de ő irányított.
Forogtam kétségbeesetten az elhagyott Swissair gép mellett, a bájos, füldugó alakú Boeing mellett és nagyon messze, nagyon elhagyatva láttam magam mindentől. Borús idő volt, kicsit szeles, nem látszottak a csillagok. Nem volt még az a negédes mentség sem, hogyha Edit felnéz az égre ott, ahol van, ugyanazt az eget, ugyanazokat a csillagokat látja, mint én, és hogy ez egy kicsit összekapcsol minket.

Nem.

Semmi nem kapcsolt össze minket.

Csak ez a torokszorító emlékezés.


Itt állok.

Istentelen messze attól, hogy a karjaimba vegyem. Istentelen messze fizikailag, istentelen messze időben, istentelen messze társadalmi funkciót tekintve. Istentelen messze mindenhogy. És ez az érzés többször is a földre nyomott, úgy megfájdult mindenem a mellkasomban, hogy le kellett térdelnem. Hogy a messze álló társaknak ne legyek furcsa, úgy tettem, mintha találtam volna valami szart a betonon, amit most vizsgálgatok, de a vizsgálat eredménye mindig csak az lett, hogy nem, ezt így nem fogom bírni.

Örültem, mikor hajnalban felbukkant egy reflektor, és egy aggregátort szállító teherautó a Swissair gép felé vette az irányt. Ha most rácsatolják a töltőre, akkor nemsokára indul és akkor megjelenik a többi szolgáltató, a kerozinos, a csomagosok, a takarítók, a légi utaskísérők, a pilóták, az utasok, a földi irányítók és a rámpások, akik kitolják a parkolópályáról a felszállópálya felé. Vagyis ez a vizuális élmény kitörli majd Editet.

De micsoda kurva világ az, ahol akkor érzem jól magam, mikor végre elfelejtem a barátnőm?