Centi_30.jpg21

 

 

 

 

1988. április 28. csütörtök


11. nap laktanyafogság

Ma Knízner kopasz hadnagy megint megpróbált megrendszabályozni.
Vagy ajándékot akart adni, de a szándék igazából nem derült ki. Nem tudom mi lelte, hogy ez most eszébe jutott, de behívott és mondta, hogy egy rövid eltávot engedélyez csak, mert ne higgyem, hogy meg van velem maradéktalanul elégedve.
Álltam, vártam, hogy most tulajdonképpen mit akar.
Mivel nem tudok róla, hogy szabadnapot kapnék ma, nem nagyon értem milyen rövid eltávot akar adni.
Ez itt nem szokás, a normál katona megkapja a heti egy szabadnapját, és ha jól viselte magát, akkor haza is engedik. Talán az írnokok intéznek maguknak kimaradást a két szabadnap közt, de kampósok közt nem jellemző.
Szóval, nem értem miről is beszél Knízner kopasz hadnagy.
21 napom van, mi az Istent foglalkozik velem?

És mivel csak állok ott előtte - meg sem szólalok, még igazából annak sem adom jelét, hogy hallanám, amit mond - mintha bizonytalan lenne tőle, és már mintha ő sem tudná, hogy jutalmat ad-e, vagy büntet.
És én sem tudom, mert miután a kezembe nyomta a katonakönyvem és leléptetett, azt látom beleírva, hogy körletelhagyás 14:15 - 18:00.
Mi a franc folyik itt?
14:15-től?
Ez meg milyen kezdő időpont? És hatig?
Ez teljesen hülye!
Az ügyeletes kezébe adtam a könyvem és mondtam neki, hogy tegye el, hatkor meg vigye vissza Kníznernek. Ennyi időre nem megyek ki, átöltözni sem érdemes emiatt.

Benn a körletben a srácok az új hobbinak hódolnak.
A konyháról szereztek egy öt literes befőttes üveget és azt ülik körbe.
Valamelyikük fogott egy imádkozó sáskát.
Nekem is megjelent nemrég a vállamon és tudom, hogy nem nehéz megfogni.
Valamiért nem menekül, simán el lehet kapni.

A srácok pár napja szerezték, azóta az a program, hogy őt ajnározzák. Fognak neki mindig legyet, és beteszik az üvegbe.

picass.jpg
Amúgy, amikor vadászik nagyon gyors, illetve amíg becserkészi az áldozatát addig lassú, néha imbolyogva jár, hogy olyan legyen, mintha szélfútta levél lenne, lassan megfontoltan közelít, akár egy macska.
Amikor a légy gyanútlanul mosakodni kezdett, egy pokoli gyors mozdulattal elkapta. Őrületes gyorsan és módszeresen forgatta meg reszelős karjaiban, a rágószerve, mint valami körfűrész sorjázta le tizedmásodperc alatt, és mire a légy felfogta volna mi történik vele, már se szárnya, se lábai, se feje nem volt.

A sáska olyan sebességgel tette mindezt, hogy öröm volt nézni. Ezért más körletekből is mindenki aki csak tudott hozta a legyeket, meg egyéb rovarokat, de az jól látszott, a legyet szereti igazán.
Aztán jött az a produkció, hogy a legyet elengedtük benn a körletben és a sáska potrohát fogva közel tartottuk hozzá, ő meg mint a villám, kinyújtotta a karját és elfogta. Igazából ez a lustább legyekkel volt móka, amelyik nem szálldos sokat.
Először kitéptük a szárnyát a légynek, de hamar rájöttünk, hogy az kisebb élmény, meg sportszerűtlen is, és ezért hagytuk a legyet, hátha el tud menekülni.
De ha megfelelő távolságba tettük Manót, nem tudott.
Manó pontos volt és kíméletlen.

Nem tudom ki adta a nevét, de passzolt hozzá, ájtatos manó amúgy is a népies neve, így logikus lett az elnevezése. Manó hagyta magát megfogni, akár el is engedhettük a körletben, sose menekült. Az volt az érzésünk, szeret velünk lenni, szeret velünk élni.
Ha beszélt hozzá valaki, értelmesen forgatta a fejét, igen-nemmel válaszolt, illetve inkább nemmel, mert kevesebbszer bólogatott.

Éjszakára persze betettük az üvegbe, de reggel mindig felszaladt a betett ágon, és türelmetlenül várta, hogy valaki újból kivegye és foglalkozzon vele.
És zöld ruhában volt, mint mi, a sorstársunk lett.

 

 

 

 

 

Imádkozó sáska 3D szemüvegben legyet néz

 

 

Erős idegzetűeknek:

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg328

 

 

 

Június 26. Péntek

7. hónapja vagyok katona, de még...328 nap.

Reggel, ahogy behoztak a szolgálatból, jelentkeztem kihallgatásra, nyolc körül fogadott is a századparancsnok, a Szadó őrnagy. Egész gyorsan túlestünk a kötelező körökön, fogorvoshoz akarok menni, itt a kezelési lap, mára vagyok visszarendelve, kimenő kell. Nem köntörfalaztam, jelentésbe burkolva, de igen határozottan mondtam, inkább közöltem, mint kértem.
Szadó őrnagy kicsit meghökkent, a kezelőlapot is én vettem vissza a kezéből eléggé türelmetlenül, hogy értse, nincs itt semmi megfontolni való, menni akarok és kész. Mondja, hogy rendben, aztán mindenki foglalkozzon a maga dolgával. És ez tényleg hatott.

­– Szóljon az alegység ügyeletesnek, hogy keresse elő a könyvét.

Tisztelegtem és még be sem fejezte a mondatot én már sarkon fordultam és jöttem is kifelé.

Semmi nem érdekelt, Editet akartam látni újra.

Fogorvoshoz valóban elmentem, de utána szaladtam is a suli elé és ott vártam meg, míg kijön. Hihetetlen szenzorai vannak, mert, ahogy megjelent a kapuban, rögtön a szemembe nézett, mintha várt volna és valóban, miután ismét a nyakamba ugrott, ő maga mondta, széles mosolyra húzott szájjal, amibe a könnyei csorogtak.

Várt igen, de nem csak ma, hanem minden nap úgy jön ki a suliból, hogy hátha ott állok, ahol most. És ma már az utolsó óra alatt érezte, hogy itt leszek. Visszaintett az osztálytársnőinek, akik laposan, irigykedve pislantgattak felénk és halkan susmorogtak.

– Semelyiknek nincs ilyen idős pasija! – suttogta a fülembe csillogó szemmel – Az osztályban csak az én barátom katona, mindenki irigyel, hogy igazi férfi a párom.

A párom kifejezéstől valahogy kirázott a hideg, de amúgy kenyérre lehetett volna kenni, még egy kicsit jobban kihúztam magam, és én is odaintettem a barátnők felé. Edit visszakísért a KÖKI-ig, beszélgettünk, de semmire nem emlékszem belőle, csak hogy ennél a lánynál szebbet nem láttam még, ahogy kipirult arccal hevesen mesél és hozzám feszül, olyan szorosan ölel. És hogy látom, amint időnként büszkén tekint körbe.

Fájt a búcsú. Neki is és nekem is.

Felszálltam a buszra mikor csengetett, majdhogynem a csukódó ajtók szakították szét a kezeinket, aztán néztem az ablakból a törpülő alakját, majd mikor eltűnt a látóteremből, befordultam a busz belseje felé.

És ekkor rögtön lehullt rólam a varázslat.

Elmúlt a szerelem.

Nem azért mert belül nem létezett, hanem mert sokkal erősebb volt az a tudat, hogy távolodom és jobb, ha benn nem sokat foglalkozom vele.

Ha Edit iránt érzett szerelmem ilyen erős lenne mindig, mint ma, vagy mint tegnap-tegnapelőtt, nem tudnám elviselni a katonaságot. Megőrjítene, hogy nem jutok ki, hogy korlátozva vagyok.
Mint a tüzelő szukához törtető kan, aki szétszed mindent, ami az útjába kerül, úgy igyekeznék ki a laktanyából. És ma szerencsém volt Szadó őrnaggyal, de nem fogom tudni én irányítani őket, nem én mondom meg, mikor megyek ki.

Márpedig, ha mar belül az igény, hogy látnom kell Editet, akkor tényleg mennem kellene, nem hiszem, hogy érteném, hogy nem lehet.

 

Muszáj távolságot tartanom. Eddig ezt csináltam, nem is tudom, hogy lettem újra ilyen szerelmes hirtelen.

De igen tudom.

Tegnapelőtt.

Amikor a nyakamba ugrott és duruzsolta, hogy mennyire tetszem neki és mennyire szereti, hogy katona a fiúja.

A hiúság is, de inkább az szédített meg, hogy katonaként tetszem neki.

Ez egy paradoxon.

Én arra vágyom, hogy úgy szeressen, ahogy vagyok, ahogy most vagyok. Hogy szeressen katonának és annak ellenére. Hogy szeresse a bennem lévő kiskatonát.

És ő szereti, tegnapelőtt mondta el.

Csakhogy, ahhoz, hogy én szerethető legyek, szeretnem kellene magam ebben az állapotban.

De az nem megy. Csak példaként mondom: nem akkor látom, amikor akarom. Mit szeretnék ebben az állapotban?

Ha szeretném magam, akkor olyan állapotban lennék, amikor mindegy mikor látom, vagyis ebben az esetben inkább szeretem magam és a környezetem, mint őt. Ez lenne itt a normális, mert ebben a laktanyában élek, és ez az egész csak így lenne viselhető.

Viszont még őt szeretem. És ő két napja úgy viselkedett, ahogy mindig is szerettem volna, tehát belezúgtam. Csakhogy őt úgy volna érdemes és méltó szeretni, ahogy a napokban tettem.

De úgy itt nem lehet.


Amikor a laktanyában vagyok Editet hátra kell tolnom, a fikció határán kell állomásoztatnom, és csak akkor előre engedni, ha valóban jelen van. Skizofrén állapot, de jobb, mint megőrülni az állandó hiányérzettől. Meg azoktól a gondolatoktól, amik akkor bukkannak fel, ha hagyom elől, ha sokat gondolok rá. Óhatatlan jönne a „vajon most mit csinál” kérdése. Jönne a sok ártalmas gondolat, ha egy napot késik a levele, ha kicsit másképp viselkedne, amikor otthon vagyok, hogy van-e valakije, környékezi-e valaki.

Ez szétszedi az ember lelkét.

Látom.

Többeket is láttam már itt szerelmesnek.

 

Eddig a szerelmet valamifajta súlyos jellemhibának gondoltam.

 

Az, aki szerelmes volt köztünk, az minden erkölcsi és morális határt átlépett. De ez nem is jó kifejezés. Ha valaki átlép egy határt, ezzel a cselekedettel elismeri a létezésüket.

Nem. A szerelmes katona morális érzéke szétporlad, eltűnik. Ő azt érzi, vele minden rendben van, csakhogy a világ összefogott ellene és neki kutya kötelessége védekezni. Tehát jogos önvédelem, és ebbe bármi belefér. Bármi.

Ha tudtam valakiről itt benn, hogy szerelmes, kerültem amennyire lehetett. Az ilyen mindig rosszkedvű, mindig sótlan és keserű. Egyetlen dolog élteti, a kijutás a laktanyából. A két kijutás közti idő az felkészülés a következőre. Ha van olyan cselekedet, amivel ki lehet érdemelni egy eltávot, egy kimaradást, akkor megteszi. Semmi nem érdekli, de mindenhova jelentkezik, mindenben részt vesz, igyekszik, rangot, pozíciót szerezni, ha tud, kedvében jár a feletteseinknek.

Lelkesnek látszik, de lelketlen.

Torz.

Mert ha az kell a kijutáshoz, hogy jelentsen másokról, megteszi. Nem gondolkodik, hogy etikus-e amit tesz, nincs benne betyárbecsület. Ha van olyan esemény, ami miatt veszélybe kerülhet a kimenője, lapít, sunyít, vagy olyan lesz, mint egy sarokba szorított macska, prüszköl, köpköd. Bárkit bemárt, bárkire készséggel tesz terhelő vallomást. Azzal intézi el, a barátnője, a szerelme majd feloldozza, bármit is tett, miért ő bűnhődjön mások miatt, neki ki kell jutni.
Ha olyat hall, lát, ami nincs a szabályzatban, szalad jelenteni, ha rangja van, és már teljesen felzabálta a lelkét ez a betegség, akkor szenvtelen, érzéketlen technokrata lesz, mint Eichman, vagy egy szadista rohadék, mint Mengele. Kerülni kell az ilyet, veszélyes.

De kezdem érteni őket.
eichmann.jpg

Ha választanom kell, hogy megmaradok magamnak, vagy elveszítem Editet, azt hiszem, nem kérdés.

Ha itt senki leszek, mindenhol az leszek.

Még majdnem egy évig itt élek majd ezek között az emberek között. A sorstársaim közt. Nem árulhatom el őket és nem árulhatom el magam. Nem tudom az ittlétem ideje alatt, kiiktatni magamból az ittlétet.

Az hazugság lenne.

Itt vagyok. Sokkal jobban vagyok itt, mint máshol, mint akár Edittel. Nem tudok úgy viselkedni, mint a megvakult szerelmes társaim. Sajnálnom azt a nőt, akinek a szerelme, a mindene egy gerinctelen és értéktelen törtető. Én nem akarnám azzal megalázni Editet, hogy nem vagyok méltó a szeretetére. Akkor inkább elveszítem.

Ha még lesz beleszólásom, ha észreveszem, hogy az érzések torzítanak, nemet mondok, megállok.

Így teszek majd.

 

Közben megérkeztem a laktanyához.

Az jutott az eszembe, hogy persze, ha tudom, megőrzöm a kapcsolatunk, nem akarok én véget vetni, csak ha muszáj. Itt benn nem lesz nagy változás, sose beszélek róla, sose említem amúgy sem. De majd látszólag részt veszek a hímsoviniszta viccelődésekben, hozzájuk idomulok. Itt élek ugyanis.

És ma először, mikor beléptem a kapun, és a folyosón megláttam a társaim ismerős alakját, rájöttem, hogy szeretem őket, szeretek itt.

Nem azért mert jó itt, hanem, mert így fogom kibírni, ami még hátravan.