Centi_30.jpg42

 

 

 

 

1988. április 7.   csütörtök


Iszonyú másnapos vagyok megint, utálom ezt az állapotot, soha többet nem rúgok be.
Soha többet.

Még tart a szabadnapom, délelőtt csak feküdtem, mint egy darab fa, aztán délután lementem a konditerembe. Álltam egy darabig a súlyzók közt és már a gondolattól, hogy bármelyiket megemeljem hányingerem lett.
Inkább visszakacsáztam a körletbe és feküdtem tovább.

Kezdem hanyagolni a gyúrást.
Úgy általában véve is, nem csak most. Amióta nem nagyon basztat senki, nem kérdőjeleződik meg a korom, a pozícióm, amióta az öregek, akik régen nem kedveltek, vagy akik szopatni akartak, szép sorjában leszereltek, azóta nem is nagyon foglalkozom az erősítéssel. Persze megakasztotta a folyamatot a sorozatos betegeskedésem, meg a mandulaműtét is, de mióta visszajöttem, igyekeztem olyan sokszor lemenni a konditerembe, amilyen sokszor csak tudtam.
De ahhoz, hogy ne tudjak lemenni, elég volt, hogy nem volt kedvem, vagy, hogy valami klassz beszélgetés alakult ki a körletben. Ebből az következik, hogy régen az önbecsülésemhez kellett, hogy erősnek, következésképp érinthetetlennek érezzem magam. Manapság, leszerelőként, nem kérdőjelezi meg senki a pozícióm.
Hogy ez mennyiben köszönhető annak, hogy folyamatosan konfrontálódtam kopaszon mindenkivel, nem tudom. Lehet, hogy ez a természet rendje, és így is, úgy is ebbe a kegyelmi állapotba kerültem volna.
Minden korosztály fiatalabb nálam, akivel öregként kellett, megküzdöttem, ilyen például Herold, de mióta megműtöttek, nincs köztünk feszülés. Ha ő van kutató ügyeletes helyettesi szolgálatban már nem basztat, nem szopat, és mondania sem kell, ha be vagyok osztva a szolgálatba, szólni sem nagyon kell, kimegyek.

Nem beszélünk, csak annyi történik, hogy a szolgálat megkezdésekor mutatja a szolgálatos könyvet, benne áll, hogy nyolctól tizenegyig Beton 1, utána egytől kettőig Előtér 2.
Ezek után önműködően megyek ki.
Ő úgy ír be a könyvbe, hogy látom, nem akar szopatni, sőt kifejezetten figyelembe veszi a koromat, én még nem nehezítem a dolgát azzal, hogy kekeckedem, hogy az előtérre kopaszokat szokás tenni. Ha kikerülök oda egy-egy órára, látom, hogy nem ellenem irányul, hanem hogy a kopaszokat is pihentetni tudják.
Heroldnak már nem én vagyok a gondja.
Felváltott az utánam jövő korosztály.
Vannak ifjú titánok, olyanok, mint amilyen én voltam, akik nem férnek a bőrükbe, akik kikelnek az ellen, hogy azért álljanak kinn többet, mert az öregek kevesebbet állnak.
Most innen nézve mulatságos az erőfeszítésük, hogy a fennálló rendet megdöntsék, látom, hogy mennyire komolyan veszik, mennyire meghatározza az életük, mennyire ez az önértékelésük alapja.
Mulattató.
Innen nézve, leszerelőként.
Majdhogynem kívülállóként.
Látom, hogy ez nekik véresen komoly, és tudom, hogy az. Csakis innen nézve mulatságos. Tudom, hogy amikor benne voltam én is vérig menően komolyan gondoltam. Szinte meghalni is kész lettem volna a vélt igazamért. Legalábbis a futkosót simán bevállaltam volna. Most látom, hogy milyen fontos lépés ez, mennyire lényeges az önkép, énkép kialakításához, hogy az ember ne hagyja magát. Hogy valakivé, tényezővé váljon. Akár a folyamatos ellenállással is.
És azt is látom, hogy az idő mindent megold. Ahogy engem is, őket is felváltja majd az őket követő fiatal, még betöretlen korosztály, ők is öregek lesznek, túl a csatákon, túl a harcokon. Olyan belenyugvással mennek majd szolgálatba ahogy én, azt fogják érezni amit én, hogy nem sokáig kell ezt megtegyem, már nem hát rám a katonaság, mert már vége, negyvenkét nap.
42.
Semmiség.

És hálát adok sorsnak, hogy már itt tartok, és most kicsit még is sajnáltam a fiatalabb korosztályt, mert az az érzés, hogy a katonaság örökké tart, az borzalmas.
Amikor már hónapok óta katona az ember és még ugyanannyi hónapja vagy még több van hátra, akkor úgy tűnik sose lesz vége. Ha sose lesz vége, akkor az embernek ebben az állandóságban muszáj egy számára is elfogadható pozíciót megszerezni.
Ez kell a túléléshez.
Mert e nélkül úgy látszik, hogy örökké tart a katonaság.
Hogy az az élet.

De az élet nem ez.
Az élet odakinn van.
Én már tudom.
gátfutás.jpgOlyan ez, mint valami bizarr vesszőfutás, ahol nincs igazi verseny, senki nem előzi be a másikat. Aki előbb indult, előbb ér célba. A sportpálya kerítése mögött zajlik az élet, én már eléggé megközelítettem a kerítést, néha át is láttam felette, de aki mögöttem fut, félpályánál halad, az még a kerítést se látta soha.
A legendákban létezik, negyedévente átlépi a kapuját egy-egy csoport, de onnan soha nem térnek vissza, az itt benn élőknek ők meghalnak.
Aki mégis visszatér az megtörve jelenik meg, aki visszatér az kinn is itt él, de az paradoxon, kinn nem lehet itt élni. Kinn a kinti élet van, a valódi élet.
Butykó Hori is visszatért, de csak sima kísértet volt, akkor is sajnáltam, de most sajnálom igazán.
Én nagyon várom, hogy ez az élet véget érjen és elkezdődjék a valódi.
Hori valószínűleg rettegett, hogy véget ér ez itt, és nem is tudott mit csinálni magával kinn. Hogy én mit fogok kezdeni, nem tudom, de tudni fogom, hogy az az élet, nem ez.

Sajnálom a kopaszokat, nagyon sok idő, míg elhozza a megvilágosodást az öregség. Sajnáltam Heroldot is, akinek még hosszú küzdelmek sorozata lesz az élet, nem lehet mindenkit betörni, és ha netán sikerül is valakit mégis, rögtön ott az újabb kihívó.
Örök körforgás ez, de szerencsére engem kisodort már a szélére, lassulok, nemsokára kivet magából. De most ott az ágyon fekve tényleg éreztem a körforgást, nem is bírtam sokáig, a kezem a szám éle szorítva szaladtam ki megint hányni.

 

 

 

 

Centi_30.jpg43

 

 

 

 

1988. április 6.   szerda  


Valószínűleg Korlát százados nem tudta megemészteni a tegnapi dolgokat, nem vette be a gyomra, hogy Bíró beszólt neki, mert ma mindkettőnket délelőttös szolgálatba tettek, azután bent töltendő szabadnapot kaptunk.

Negyvenhárom napunk van hátra, ez igazán nem fog komoly gondot okozni, Bírón is láttam, ahogy a kötelék alatt elmosolyodik, ahogy ezt Zádori hadnagy kihirdeti. Persze Korlát századosnak nincs annyi vér a pucájában, hogy maga tartsa az eligazítást és maga mondja meg nekünk, hogy büntetni akar, holott pontosan tudtuk, hogy benn szöszmötöl az irodában, nekem még az is eszembe jutott, hogy belülről az ajtónak tapadva hallgatózik.

Bíróval lementünk a konditerembe és gyúrás közben beszélgettünk. Azon dühöngött, hogy amúgy ő autószerelő, és ha két napja, a lövészeten hamarabb beviszik, akkor lehet, hogy sokkal hamarabb vissza tudott volna jönni a század. Meg azt magyarázta, hogy Korlát századost pofán vágja, ha legközelebb látja. És azt is elmesélte, hogy tán nem is baj, hogy nem megy ki, mert nemrég hagyta el a barátnője, tuti berúgna csak és elmenne hozzá részegen. Na, mondom, ezt ismerem, ez nagyon szar ötlet.
– De a berúgás nem rossz, azt meg kéne ma próbálni.

Még egy kicsit súlyzóztunk, de lassuló intenzitással, mert már a berúgáson töprengtünk, meg éreztük, hogy ha ma valóban lerészegedünk, akkor a testépítés eléggé felesleges erőfeszítés.
Bíró unta meg előbb.

– Hagyjuk a faszba! – dobta a földre a súlyzót.
Nem ellenkeztem.
–  Menjünk szerezzünk italt!

Felsunnyogtunk a századhoz, szétváltunk, hogy kiderítsük megy-e valaki ma piáért. Nemsokkal később Bíró bejött a körletbe, hogy Gulyás Gyuláék körletéből mennek ki többen is a Sarokházba, ő elmegy velük, hoz be valamit.

Gulyás Gyula korosztályom, már szakaszvezető, de amúgy jó gyerek, sosem volt köztünk semmilyen vita. Az, hogy Bíró Zoli felajánlotta, hogy hoz be szeszt, nekem kapóra jött, nem volt kedvem kimászni a kerítésen és kilométereket gyalogolni, inkább összedobtunk pénzt.
A tisztek eltakarodtak haza, ők meg kiszöktek.
Másfél óra múlva jöttek vissza, érződött, hogy mintát vettek abból az anyagból, amit elhoztak, de maradt bőven pálinka. Bíró a körletünkbe betoppanva ragaszkodott hozzá, hogy mindenki meghúzza a butykost. Alex és Petró Dezső éjszaka szolgálatba mentek, ők csak épp belekortyoltak, de Korita meg Bálna alaposan kivették a részüket. Bálna kisMágus, nagy, megtermett, jó szándékú srác, hamar megkedvelte mindenki, így teljes joggal vett részt az ivászatban.
Nagyon fura amúgy, hogy az utánunk jövő korosztályok egyike sem vált ki semmilyen érzést, de az a korosztály, aki minket vált, aki ugyanúgy Mágus lett, az valahogy közelebb áll hozzánk.

Azt is mondhatnám, hogy sokkal jobb fejek, mint az eddigi kopaszok, de valószínűleg nem látjuk objektíven, az a tudat biztos befolyásol, hogy ők is Mágusok. Logikusan belegondolva teljesen véletlen is lehetne, simán előfordulhatna, hogy más korosztály is szimpatikus lesz, de nem lett, csak ezek a kisMágusok. Valahogy az ember felelősséget is érez irántuk, valami gyámságféle érzést, ahogy Basa gyámkodott felettem a konyhán, mint egy bölcs tanító.

Így amíg az öreg Mágus le nem szerel, a kisMágusok többet tehetnek meg, mint majd utána tehetnek. Abba senki nem szólhat bele, hogy velünk isznak a kopaszok, akiknek amúgy semmi keresni valójuk nem lenne az iszákosok közt.
Ezért vehettem részt én is sok berúgáson lenn a konyhán.

Ezért iszik ma velünk Bálna, meg még egy-két kisMágus.

Bíróval végigjárjuk a körleteket, kínálgatjuk a pálinkát. Közben valahogy mindig szóba kerül, hogy mennyire megszopattak minket a lövészet alatt, minket, leszerelőket. A folyosó végére érve a nyitott ablaknál cigizőknek is elpanaszoljuk. Addigra már én elég sokat ittam, bekapcsolódom a kórusba, hogy a kurva anyját a Zádorinak meg a Kníznernek, hogy megszívattak, de már arra nem is emlékszem, hogy én is a szopás elszenvedője voltam, hanem csak skandálom, hogy ez szemétség.
Bíró kérdezi, hogy te nem érzed azt, hogy ezt a szopást meg kellene torolnod?

Ekkor eljut a távolodó valóságon át, hogy engem szopattak meg, én vagyok a szenvedő alany és de, meg kell torolnom.
– Meg kell torolni! – válaszoltam akadozó nyelvvel, felkaptam a stokit, amin a hamutartó állt, és miközben azt kiáltottam, hogy mindet megölöm, messze kihajítottam a nyitott ablakon.
kidob.jpgA másodikról nagyot repült, hatalmasat dörrent odalent.
Pár másodpercet csöndben álltunk, majd Bíró Zoli hátraszólt egy kisSasnak, hogy szaladjon le érte és hozza fel. Másra már nem emlékszem, csak hogy Zoli mondja, hogy hülye vagy, jó hogy nem ugrottál utána.

Aztán még arra emlékszem, hogy a legtöbben röhögnek, meg talán még az öklendezésre a budin, de az már rutin, és már le se kell feküdnöm hozzá a húgyba.

.