Centi_30.jpg138

 

 

 

 

 

1988. január 2.   szombat

Ma is gyenguszon vagyok, valami lehet velem, mert mindent kihányok, és ezt már a doki is betegségnek titulálta, itt tart pár napig megfigyelésen.
Nagyjából ennyi is történt, figyelnek.
Azt se nagyon, csak, hogy élek-e?
Ezt is csak délelőtt, meg este.
Meg a kímélő étrendet tartották megfelelő kezelésnek. Emlékszem a konyhára, meg az itteni kajákra és meghökkentem, hogy az egyszerű, kímélő ételek is milyen szarok, mennyivel jobb még az étel is Ferihegyen, mint itt.
A normál kaja messziről kifejezetten mosléknak tűnt.
Jól meg tudtam figyelni, mert a többiek azt kapták, de hozzá se nyúltak, amíg el nem vitték a szennyest, addig érintetlenül, a kis szekrényekre kitéve párologtak és hűltek.

Na hát és ja, a többiek.

Négyen fekszenek még a kórteremben.
Nem beszélgetünk.
Én nem nagyon akarok, ők meg nem tudnak.

delfin.jpg
Az ápolót kérdeztem meg délután, hogy mi történt velük, mert mindegyik mozdulatlanul fekszik, tátott szájjal, amiből extrém hosszan lóg ki a nyelvük. Nem is lóg igazából, hanem bedagadva meredezik ki, mintha mindegyik egy lila bébi delfint nyelne le épp egyben.

Kiderült, hogy valami barom egy koszos tűvel végigtetovált egy csomó embert, mindegyiknek feldagadt a nyelve, meg a szája, azért fuldokolnak itt mellettem a félbemaradt tetoválásaikkal. Be voltak rúgva, és az arc dicsekedett, hogy milyen fasza tetkókat tud csinálni, erre valaki jelentkezett rögtön, hogy na, akkor vele kezdje, neki csináljon, de ezzel divatot is teremtett. Csak valahogy a filmekből látott módszer, hogy a gyufa lángjától kormos tűt még leöntik egy kis Keverttel, valahogy nem vált be.

Nagyon fájhat a nyelvük, a torkuk, meg ahogy néztem, minden egyéb mozdulat.
És ahogy a kaját nézik, azt mutatja, hogy éhesek.

De a doki szerint jó nekik a normál kaja, nem kell ide pépes étel, ha ezt a zseniális tetoválós ötletet le lehetett nyomni a torkukon, akkor lemegy ott minden.

Nekem társaságnak pont megfeleltek, tudtam pihenni, nagy szaladgálás nem volt.

 

Centi_30.jpg139

 

1988. január 1. péntek

Reggel azt hittem, szétmegy a fejem.
Csak beteg lettem.
Ezek szerint van némi látnoki képességem.
Remegő térdekkel támolyogtam ki a mosdóba.
Ekkor láttam, hogy sokan megbetegedtek.

Az ébresztőt sem erőltette senki, sőt azt hallottam, hogy az első századtól, az útlevélkezelőktől tegnap levezényelt, sorállományú csapat ügyeletes tisztet is valamelyik körletben ápolják. Gondolom nem nagyon nézte meg ezért ő sem, hogy vajon milyen okból törtünk össze jó néhány széket.
B. Kozma reggel szolgálatba ment, elképzelésem sincs, hogyan csinálta és milyen állapotban lehetett, amikor elment. Áldottam magam, amiért olyan pontos megérzésem volt tegnap, hogy meglátogattam a dokit. Fájt a fejem, hányingerem volt, kivert a víz, de egyúttal éreztem, hogy ki vagyok száradva. A mosdóban tört rám olyan szédülés, hogy a körlet felé, a folyosó egyik falától a másikig csapódtam, az alegység ügyeletes valamit mondani akart, de aztán ijedten állt félre, ahogy leolvasta a fejemről, hogy mindjárt hányok. Csak a kezével tudott a mosdó felé bökni, ebben benne volt, hogy miért nem oda megyek vissza, de erre nem tudtam volna választ adni.
Hacsak azt nem, hogy fekve szeretném.

Berobbantam a körletbe, lezuhantam az ágyamra és hangosan öklendezni kezdtem. Az alegység ügyeletes helyettese szaladt be egy vödörrel, amit azonnal igénybe vettem.

Nincs nagy gyakorlatom, de így nagyon kényelmes.

Ezt is jól csináltam, sokkal szarabb guggolni a WC kagyló előtt. Az AEGÜ helyettese kicsit türelmetlenkedett, mintha vezényeltem volna, mutattam neki fel sem emelve a fejem, hogy nyugi, még csinálom.

Aztán amikor ment volna ki a produktummal utána szóltam, hogy hozza majd vissza a vödröt, és hívjon orvost.
Ha az nem tud sietni, akkor papot.
Úgy éreztem, egyre szarabbul vagyok. Nyafogtam egész délelőtt, aztán tényleg valaki felhívta a dokit. Az azt mondta, hogy nincs az az Isten, hogy ma bejöjjön, de ha nagy a gáz, akkor vitessenek el Adyligetre, az ottani gyengélkedőre. Én üdvözöltem ezt az ötletet, és délután kettő körül kimenőbe öltözve terültem el a tiszti Latvia hátsó ülésén és reménykedtem, hogy ez a betegség kitart, mire oda érünk.

mentőautó.jpg
Emiatt nem kellett aggódnom, a kocsi úgy összerázott, hogy simán bizonyítani tudtam a köztudatban, hogy tényleg beteg vagyok, ugyanis az adyligeti kapuszolgálat előtt, a bódé mellé görnyedtem okádni, majd ugyanezt a bizonyítási eljárást folytattam a gyengusz előtt és fenn az orvos szobájában is, egy szemetesbe.

Az orvoson láttam, hogy messziről kiszagolja, mi a bajom, de, hogy azt érzi-e jobban, ami a saját szájából jön, vagy az én kipárolgásom, nem tudtam felmérni.
Illetve, ahogy nekem ugrott, hogy mennyire elege van, az arra engedett következtetni, hogy inkább a saját állapotát kérte rajtam számon. Kiabált, hogy mennyire unja a sok szimuláns másnapost meg az összes idiótát, de szerintem bennem látta, hogy emellett biztos, hogy beteg is vagyok.
Egy kopasz ápoló srácnak átadott, hogy vigyen valamelyik szobába, ne is lásson. Ez az én akaratommal is egyező végkifejlet, kérdeztem is az ápolót, hogy lehet-e, hogy holnap délig békén hagynak?
Ne aggódjak, vetette oda, itt aztán nem fognak meggyógyítani.

Majd szó nélkül faképnél hagyott a kopasz állatja, alig tudtam utána kiáltani, hogy kajánál azért ébresszen fel.

Na, egy ideig nyugtom van.
A gyomromban nincs semmi, a szédülés is elmúlni látszott, jöhet az alvás.
Amúgy ez az adyligeti gyengélkedő iszonyú hely, egy igazi hullaház!
Lelakott, kopott, régies, hideg, büdös és tényleg nem lehet erről elhinni, hogy itt bárki erőre kap.